Az érzés, ami az olvasót Havasréti József minden tekintetben igen impozáns könyvének olvasása során először hatalmába keríti, a tiszteleté és csodálaté. „Noha az irodalomtudomány Szerb Antalt elsősorban a szellemtörténeti módszer képviselőjének tekinti, nyilvánvaló, hogy egy meglehetősen eklektikus látásmóddal rendelkező szerzőről van szó, akinek írásai a legkülönfélébb megközelítésmódokat egyesítik. Ezért szükséges annak vizsgálata, hogy melyek voltak irodalmi érdeklődésének azon csomópontjai, amelyekben többféle irányzat, elemzési módszer, történetírói iskola is találkozhatott. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy nagy szükség lenne egy olyan tanulmánygyűjteményre is, amely szakproblémákra koncentrálva foglalkozna Szerb Antal életművével” — írta a szerző másfél évtizeddel ezelőtt; közben azonban, úgy tűnik, megunta a várakozást erre a kötetre, s úgy döntött, elkészíti egymaga — pedig a Szerb eklektikáját tápláló elemek visszakövetése, szellemi környezetének és előképeinek alapos rekonstruálása jó okkal látszhatott olyasminek annak idején, ami több kutatónak is bőven képes lehet munkát adni. Freud, Jung, Lukács, Weber, Spengler, Huizinga, Norbert Elias, Kerényi, Altheim, Zolnai Béla és Thienemann Tivadar csak a legfontosabb nevek az egymást megtermékenyítő vagy egymással vitázó szerzőknek és iskoláknak abban a sűrű bozótjában, amely a monográfia szerint meghatározta Szerb pályájának kibontakozását — és amelyben a monográfus minden látszat szerint olyan otthonosságot szerzett, hogy részletkérdések és rejtett összefüggések körüljárására is gyakran futja az erejéből.
Ám miért van akkor, hogy bár e rengeteg tudás és rengeteg munka letagadhatatlan jelenlétét folyamatosan érezni, mégis csak egyre tanácstalanabbá, majd egyre bosszúsabbá váltam, ahogy előre haladtam ebben az információktól duzzadó monstrumban? Nem arról van szó, hogy a kép, amelyet a kötet Szerb Antalról bemutat, hamis lenne — ennek megállapítására, nem lévén a Szerb-életmű igazán alapos ismerője, nem is szívesen vállalkoznék. Illetve mégis éppen erről van szó: hiszen egy monográfia célközönségét aligha azon tudósok szűk köre képezi, akik átlátják és fejben tartják a tárgyalt szerző minden (megjelent és hagyatékban maradt) művét; ezzel pedig ez a könyv is tökéletesen tisztában van: hiszen az elbeszélő művekről még rövid szinopszist is közöl, hogy az elemzések a szövegek elolvasása előtt (vagy helyett) is befogadhatóak legyenek — mégis folyton visszatért annak érzése, hogy egy-egy állítását igazán beható szövegismeret híján sem elfogadni, sem visszautasítani nem merném. A korlátozott tudású olvasó persze voltaképpen mindig csak hinni tudhat abban, hogy a monográfus releváns szempontokból indul ki, és hitelt érdemlő megállapításokat tesz; úgyhogy a szöveg legalapvetőbb retorikai feladata alighanem a minél teljesebb és zavartalanabb bizalom elnyerése kell legyen. Ebben azonban ezúttal az (azért nem egészen tájékozatlan) olvasó időről időre zavart érzékel, el-elbizonytalanodik az illúzió, hogy abból, amit a szöveg a maga lehatárolt területén megmutat, valóban helytálló következtetések vonhatóak le: hogy valóban szemléltetés, nem pedig bűvészmutatvány nézői vagyunk. Ezen illúzió meggyengülésével egyre nehezebbé válik nem csak a kezet figyelni, hogy csal-e; ha pedig figyelünk, és csalni látszik, egyre gyengébbé válik az illúzió; és — sajnos — így tovább.
Aki ismeri a szerző imént idézett, ma már e monográfiát korán megelőlegező programtanulmányként is olvasható cikkét (A Szerb Antal-életmű utóéletéhez, Jelenkor, 1998/4), az alighanem arra lesz leginkább kíváncsi e könyv olvastán, hogyan oldja meg azokat a problémákat, amelyeket Poszler György itt egyébként elismeréssel emlegetett (jelen könyvben viszont alig szóba hozott) monográfiája (Szerb Antal,Akadémiai, 1973) neuralgikus pontjainak talált: „kiürült és elöregedett az a nézőpont, amely az obligát irracionalizmus/racionalizmus, illetve fasiszta barbárság/européer humanizmus fogalmainak segítségével egy átideologizált szellemtörténet-koncepcióra támaszkodva, és egy jól érzékelhető, akkor valóban szükséges, a mostani olvasó számára azonban hamis perspektívákat teremtő apologetikus szándék érvényesítésével dolgozott.” Hogy mi motiválta ezeket a kifogásokat, az a monográfiából is jól kiderül, a szerző Szerb véleményét kölcsönkérve tökéletesen világossá is teszi egy ponton: a világnézeti alapú ítéletektől való berzenkedés („Amikor láthatjuk, hogy Szerb konzervatív bírálatainak egyes szempontjai mennyire azonosak a rá vonatkozó dogmatikus marxista kritikai írások alkotóelemeivel, akkor nem csodálkozunk azon, hogy Szerb Antal mennyire idegenkedett a világnézetektől, és milyen határozottan elutasította a belőlük levezetett értékítéleteket” — 136). Ennek az attitűdnek egy történeti elemzésben persze bőven vannak veszélyei: a monográfia nem is igen lesz képes komolyan venni egyik Szerbbel vitázó vagy azt elutasító álláspontot sem; így róhatja fel kortárs kritikusainak, hogy nem mérlegelték, hogy „ez a 33 éves fiatalember valóban szereti és ismeri tárgyát, és nem kizárólag azért fáradozott egy több mint ötszáz oldalas könyv megírásával, hogy őt külön felbosszantsa” (242), és így lesz például az ennél valamivel azért talán több megfontolást érdemlő Az ész trónfosztásából egyszerűen „filozófiai összeesküvés-elmélet” (663). Ilyen módon elveszik ugyan annak lehetősége, hogy az életmű ideológiai kontextusát körültekintő vizsgálatnak lehessen alávetni, hogy olvasóként esélyünk legyen megérteni, pontosan milyen elvek és elköteleződések alakították az egyes perspektívákat — de legalább, és ezt a fentiek alapján alighanem sikernek kell tekintenünk, nem lehet a szöveget olyan könnyedén besorolni valamely átfogó tendencia alá, mint a Poszler-monográfiát az idézetben. Arra a kérdésre, hogy mégis miből lehetne a szöveg szerint értékítéleteket levezetni a világnézeten kívül, itt nem, de egy másik helyen tulajdonképpen választ kapunk. A Hétköznapok és csodák kapcsán, melyben Szerb a kortárs világirodalmat szemlézte, ismertette és értékelte, a monográfia így ír: „valójában kétféle kánont érvényesít, egyrészt magát a »nyugati kánont« […], mely objektív mérce, hiszen irodalomtörténeti konszenzus, sőt autoritás alapozza meg, másrészt egy személyeset, melyet Szerb a saját ízlése alapján alkot meg”; majd néhány sorral lejjebb, Szerb „kánonjavaslatáról”: „ebben az esetben nem az idővel mind tisztábbnak mutatkozó, immár »klasszicizált« kritikai állásfoglalásokra hagyatkozik, hanem saját ízlésére (és előítéleteire) is”; a következő mondatból pedig kiderül, hogy bár sokan rámutattak a „kritikai melléfogásokra és aránytalanságokra, Szerb sokszor nagyon is jól döntött” (373–374). Ezekből az idézetekből kiderül, ami elméletileg is könnyen belátható: hogy a „világnézeti”kritika elutasításából nemigen következhet más, mint az ízléspluralizmus kétségbevonása és minden ítélet begyömöszölése egyetlen helyes/helytelen-mátrixba. Ezt viszonylag nagy meggyőző erővel lehet működtetni olyan nagy nevek dicséretekor, mint Woolf vagy Gide, amikor azonban a szöveg anélkül nevezi mondjuk David Garnett Lady into Fox című kisregényét „jelentéktelen” műnek (379), hogy akár egyetlen szót is vesztegetne arra, mi vele a gond, nehéz nem megérezni, hogy valójában csupán az önkényesség van itt beöltöztetve az objektivitás tetszetősebb jelmezébe. Nem csoda, hogy a monográfiának nem is igen akaródzik elfogadni vagy akár csak komolyan mérlegelni Szerb elutasító, ám viszonylag jól argumentált Joyce-kritikájának tételeit, hanem ehelyett vad és bizonyíthatatlan találgatásba kezd arról, hogy „talán zavarta a regényt felkapó divathullám”, vagy hogy azért nem tetszett neki Joyce írói magatartása, mivel „maga is sznob volt” (350). A monográfia tehát nem igyekszik bármiféle megragadható kiindulópontú apológia vagy kritika hordozója lenni, mégiscsak meglévő világnézeti elképzeléseiről csupán valamiféle forrás nélküli józan ész hangjaként szituált közbevetéseiből értesülhetünk: „itt nem a kissé kulisszahasogató túlzás a leginkább zavaró, hanem a kultúrkritikai ízű aktualizálás” (323); vagy ugyanebben a témában, még tömörebben: „Ez már sok egy kicsit a kultúrakritikából” (306) — ezeken a helyeken tökéletesen látszik, hogy az ideologikus állványzat radikális lebontásának vágya leginkább csak megalapozatlan, igen korlátozott vitaképességű állításokhoz vezethet faktumok helyett.
Mindezt látva kicsit talán meglepőnek tűnhet, hogy nemigen lehetne olyan motívumot említeni, amely gyakrabban térne vissza a könyvben, mint éppen az említett humanizmusé és főleg az irracionalizmusé — a monográfus minden látszat szerint arra a belátásra jutott, hogy ezen fogalmak használatát mégis a Szerb-életmű maga kényszeríti ki, nem egy külsődleges ideológiai gépezet. Érdemes megfigyelni hát azt a helyet, ahol összefoglaló jelleggel igyekszik a monográfia szövege tisztázni az irracionalizmussal kapcsolatos álláspontját (508–512). Ez A világirodalom történetéről szóló fejezetben történik meg, miután hosszú felsorolásban ismerteti azokat a korábban már érintett jelenségeket, amelyek nyomán nem tekinthető „előzmény nélkülinek vagy meglepetésszerűnek” e mű „irracionalista” normaképzése; a szöveg erőfeszítése viszont a továbbiakban, ahogy az várható is, arra irányul, hogy megmutassa, a helyzet azért semmiképpen sem egyszerű: „számos érv szól amellett, hogy Szerb — ha nem is volt par excellence irracionális gondolkodó — erősen vonzódott az irracionálishoz, és ezt a vonzódást megjelenítette írásaiban és kritikai normaképzésében egyaránt. Ugyanakkor Szerb vélt vagy feltételezett irracionalizmusa egy bonyolult diskurzus-szövevénybe tagolódik, melyben nincsenek tiszta játszmák. Eleve kérdés, mit értünk irracionálison és irracionalizmuson?” Meg is alkot egy hét pontból álló listát — intuitív alapon, hivatkozások nélkül — az irracionalizmus szó lehetséges jelentéseiről úgy általában, melynek felvállalt hevenyészettségét jól mutatja a zárlat: „És még sorolhatnánk.” A következő sorban azután kiderül, hogy „Szerb mindegyik kategóriában elhelyezhető” — az érvelés eddig némileg kontraproduktívnak látszik, hiszen nemcsak az kérdés, mennyiben sikerült meggyőzni az olvasót, hogy a szövevény gondos szétszálazása felé haladunk, de ráadásul ez eddig inkább a par excellence és a tiszta játszma melletti érvnek tűnik; úgyhogy a következő mondat ködbe borítja az eddigi utat, és kifaroltatja a gondolatmenetet: „Tehát mondhatjuk azt, hogy Szerbnek — kedves szavával: »valahogy« — köze van az irracionalizmushoz, de nem csak ahhoz. Törekvéseiben e helyütt is megfigyelhetünk valamiféle kettősséget. Noha vonzódott az irracionális tartalmakhoz, állandó egyensúlykeresése, a kifejezés eleganciájához és világosságához való vonzódása miatt írói attitűdje […] ekként írható le: irracionalizmus — módjával.” Mire azonban az oldal aljára elérünk (közben a Lucretius-portré önarcképszerűségéről értesülhetünk), az implicit olvasó már éppen az ellenkezőjéről van meggyőződve, mint amit eddig a szöveg bemutatni próbált: arról, hogy Szerbnek nincs is köze az irracionalizmushoz: „Szerb írásait valóban meghatározza valami vonzóan lucidus áttetszőség, a szempontok világos megfogalmazása és elrendezettsége; mindez azt a látszatot kelti-keltheti, hogy a világkép, ami e szövegek mögött van, vagy a világkép, mellyel e szövegek összefonódnak, hasonlóan világos és rendezett. Megint a kettős hang.” A gondolatmenet eddig summája tehát: stiláris „világosság”, tartalmi „irracionalizmus” — ez azonban nyilvánvalóan nem az, ahová a szöveg megérkezni kívánt, úgyhogy a bonyolultság bizonyítására ismét felborzolja a szálakat: „stílusát, írásmódját éppenséggel nevezhetnénk […] »taktikai racionalizmusnak« […]. De nem erről van szó: talán akkor juthatunk mélyebbre Szerb megértésében, ha kiszabadulunk a »racionalizmussal leplezett irracionalizmus«, valamint az »irracionalizmussal álcázott racionalizmus« diszkurzív hálójából. Szerb egyrészt vonzódott az irracionálishoz, másrészt nem érezte szükségét annak, hogy az »irracionális« szerzők hermetikus stílusát, enigmatikus kifejtésmódját, gyakori bőbeszédűségét visszaforgassa saját stílusába. De ettől még nem vált racionalistává. Szerb talán nem volt se racionalista, se irracionalista, de az irracionális dolgok iránt igen nagy volt az affinitása. De érthetjük úgy is, hogy Szerb igazi játékos volt. Nagyban űzte a megkerülést (a definíciók alóli kibújást) és a kamuflázst (a saját definíciói mögé történő elrejtőzést); ahogy például kibújt a szépíró vs. szaktudós, a pátosz vs. irónia, de akár a népi vs. urbánus kategóriák érvényessége alól, úgy kibújt a »racionális« vs. »irracionális« kategóriák érvényessége alól is, noha fenn is tartotta ezt a kettősséget. Szerb gyakorlatilag az efféle besorolásokat is »megkerülte«.” Hogy mivégre volt a hétpontos lista, hogy hol derült ki az irracionalizmus korlátozott érvénye, ha az egyetlen felmerült ellenérv, a stílus, nem jó ellenérv, hogy miért csak hirtelen, az okfejtés végén veti el a szöveg a szubsztancialista megközelítést, s nem korábban, hogy mi a talánt, gyakorlatilagot, ható igéket tartalmazó mondatok episztemológiai státusza, hogy a „játék”, a „megkerülés” szókép vajon, vagy olyasmi, amit konkrétan Szerb intencióihoz lehet kapcsolni, az mind nem világos — de a lényeg, hogy végül mindegy is: hiszen nem a szempontok légbőlkapottságával és elnagyoltságával van ám a szöveg szerint probléma, egyszerűen Szerb túl furmányos ahhoz, hogy releváns állításokat lehessen róla tenni; a „kiürült és elöregedett” diszkurzív hálóból kiszabadulván széttárjuk karunkat.
Ez a részlet annyiból is jellemzőnek tekinthető, hogy azon az összességében jóval hosszabb úton, mely a monográfiában eddig a némileg lelombozó, az obskúrus tudományoskodás és a publicisztikusság kevéssé tetszetős keverékét feltálaló állításig vezet, rengeteg és igen alapos tudással gazdagodhatunk különböző szerzőkről (e témával kapcsolatban például elsősorban Spenglerről, Jungról és Kerényiről) — és általában is visszatérő módon úgy érezni, mintha Szerb maga, és főként szövegeinek igazán alapos szemügyre vétele némileg elkallódna e lenyűgöző információgazdagságban. És jellemző az is, ahogyan a szöveg az idézett helyek után folytatódik: miután címszavakban felidézi a sajnos már meglehetősen elhomályosított irracionalizmus korábban tárgyalt gondolati kontextusait, úgy dönt, hogy mindezt Szerb személyiségében kell megalapoznia. „Nehéz érvényes választ találni erre, de mégis fel kell tennünk a kérdést: mi lehetett az oka Szerb vonzódásának az »irracionális« iránt? Talán az, hogy Szerb könyvember volt, és valóban az olvasást tartotta a legfontosabb dolognak az életben. Úgy érezte, úgy élte meg, hogy azok a dolgok, amiket az olvasás közben tapasztalunk, azok szükségszerűen az irracionálishoz vezetnek […]. Ha még mélyebbre szeretnénk ásni, akkor emögött ott van az alkati szorongás és a félelem. Egy nem éppen jóindulatú bírálója írta, hogy Szerb mélylélektani érdeklődése azt eredményezi, hogy a világirodalom története »neurotikus kényszerképzetek« története. […] Igen, ilyen volt. Valószínűleg egész életében nyomasztotta, hogy a veszélyzónában él: az egzisztenciáját meghatározó társadalmi mimikri (például konvertita volta), infantilis alkata, a zsidó származás miatti szorongás, családja csüggesztő anyagi helyzete, (és talán-talán a szexuális identitásával kapcsolatos bizonytalankodásai) egyaránt és együttesen hozzájárultak ehhez az érzéshez.” Ez az okfejtés ismét furcsa szerepzavarról árulkodik: mintha nem épp egy monográfia feladata lenne, hogy disztingváljon hozzáférhető és hozzáférhetetlen tudás között, hogy elűzze utóbbi kísértését, és behatóan, közelről megvizsgálja az előbbi forrásait — e türelmetlen, hasraütésszerű, semmilyen bizonyítékra nem hivatkozó mondatok a bizonytalanságnak és közhelyszerűségnek abba a mocsarába húzzák le az elszomorodó olvasót, melyből éppen ennek a könyvnek kellene kiemelnie.
És különösen furcsa ez egy olyan monográfiától, melynek bevezető és lezáró fejezetei is arra vállalkoznak, hogy elemzés tárgyává tegyék, mi tudható tárgyuk személyiségéről és identitásáról. E témák tárgyalása során azonban ismét csak sajátos logika működik: azt, ami a szövegekben vagy cselekedetekben manifeszt módon megjelenik, azt a monográfia vonakodik névértéken elfogadni, ezek felülbírálata azonban egyéb, megbízhatóbb források híján csak kétséges értékű manőverek révén érhető el. Érdemes például szemügyre venni azt a néhány oldalt, amely megalapozza azt a tételt, hogy Szerbet egész életében elkísérte „a zsidó származás miatti szorongás”. Itt ezeket olvashatjuk: „Szerb esetében a katolikus neveltetés, később a Sík Sándor által irányított középiskolai cserkészélet, az életút ifjúkori szakaszában megfigyelhető buzgó és rajongással átszőtt katolikus vallásgyakorlás, illetve a nemzeti kultúra konszenzusos alapját képező klasszikus magyar irodalomtörténet ihletett művelése is a többségi társadalomhoz való odatartozást hangsúlyozó gesztusok soraként értelmezhető” (627); „a katolizálás valóban kompenzációs gesztusnak tekinthető” (628) — kemény sorok ezek, hiszen nemcsak hogy egy monokauzális gesztussorozat elemeivé redukálják a különböző választásokat-elköteleződéseket, de axiómaként ki is zárják ezek átéltségét. Szerb katolikusságának autenticitását nyíltan kétségbe is vonja a szöveg: „Szerb katolikus fellángolásai sok szempontból pusztán erősegzaltációigényének kielégítését szolgálták: e szempontból a magas lángon égő szellem egyik tápláléka volt csupán a vallás.” (618 — kiemelés tőlem: L. I. Zs.) A szöveg lábjegyzetben Szerb kamaszkori naplójának egyetlen helyére (a Naplójegyzetek kötet 84. oldalára) hivatkozik, ami azonban ott olvasható (pl. „Vallásos élményeimnek spontán következménye, hogy históriaivá tenni akarva, én belemélyülök a régi vallásosok szellemébe — az ő vallásosságuk támogatja és tartja fenn az enyémet, valamint a Baalschem imádságának négy madara vitte a hívők imáit az Ég felé”) korántsem olyan egyértelmű, hogy minden interpretáció nélkül elfogadható legyen e radikális tétel bizonyítékaképpen; de ha egyértelmű volna, akkor sem lenne több pillanatnyi reflexiónál: egy-egy bejegyzés érvényessége aligha terjeszthető ki tetszés szerint, hacsak nem kívánjuk kétségbe vonni az identitás dinamikus voltát. Az előbb idézett helyen pedig, Szerb édesapjának katolizálásáról és ennek kompenzációs gesztus voltáról írva a szöveg a Poszler-kismonográfiát (Szerb Antal pályakezdése, Akadémiai, 1965) idézi, azzal a megjegyzéssel, hogy Poszler szavai alighanem Szerb Antalné véleményét visszhangozzák; azét a Szerb Antalnéét, akiről néhány oldal múlva azt olvashatjuk: „Egyedül Szerb Antalné képviselte kérlelhetetlen következetességgel a »zsidóként kellett meghalnia« értelmezését, és erre, ha tehette, mindig figyelmeztette is az utókor képviselőit” (658) — nem nehéz tehát azt gondolni, hogy ez a leírás nem feltétlenül elfogulatlan vélemény, és nem feltétlenül vág egybe a szereplők egykori intencióival. A bizalmatlanság légkörét tovább fokozhatja, hogy a fentebbiektől annak megállapításáig, hogy a „megtagadott zsidó múlt mindenhol ott kísérthetett, lelkifurdalást, félelmeket, szorongást okozva”, majd addig, hogy „Szerb identitása kívülről nézve a teljesen asszimiláltak problémátlan magyarsága volt, melynek hátterében egy problematikus és elfojtott zsidó identitáselem húzódott meg”, a monográfia úgy jut el, hogy kizárólag Komlós Aladár és Karády Viktor általános modelleket felvázoló tanulmányaira hivatkozik, és egyetlen Szerb-szövegre sem (a fejezet kezdetén meg is tudjuk, hogy a „Bethlen-konszolidáció évei alatt, majd a harmincas évek első kétharmadában Szerb a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint kevesebbet foglalkozott származásával” — 617). Így lesz Szerb Antalból hallgatólagosan egy asszimilációs forgatókönyv puszta reprezentánsa és voltaképpen bizonyítatlanul az e forgatókönyvhöz tartozó attitűdök hordozója — ebből a vélelemből pedig olyan premissza, amelyre máshol, mint például a Magyar Irodalomtörténet szövegszerűen nemigen bizonyítható zsidó-magyar szubtextjének vélelmezésekor (251–252), építkezni lehet. Az olvasó persze azt sem zárhatja ki, hogy mindez voltaképpen tényleg hasonlít a valóságra. Erről meggyőzni azonban — az ezúttal csupán jelzésszerűen megmutatott jelenségek állandó visszatérése okán — sajnos nem biztos, hogy ez a könyv fogja.
Megjelent a Műút 2014044-es számában