friss műút

-ról, -ről

Balajthy Ágnes

Balajthy Ágnes

(1987, Kistokaj–Debrecen) kritikus, szerkesztő

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Balajthy Ágnes: Az idegenség szelleme
Kun Árpád: Boldog Észak. Magvető, 2013
2014. május 02.

Kun Árpád frissen megjelent regényének címe nem csekély várakozást támaszt az olvasóban: hiszen sem az Észak, sem a boldogság nem tartozik a magyar prózairodalom kedvelt témái közé. A könyv első mondatai ehhez képest jókora meglepetéssel szolgálnak, hiszen egy afrikai férfi tekint bennük vissza élete boldognak igazán nem nevezhető eseményeire: „Meghaltak sorban nagyapám, apám, anyám. […] A haláluk kellett hozzá, hogy újrakezdődjön az életem, és elutazzam Beninből.” (7) Mielőtt elbeszélné eme újrakezdés történetét, a regény első részében Aimé Billion a Beninben eltöltött éveiről számol be, ahol egy afrikai anya és a félig vietnami, félig francia származású apa fiaként nőtt fel, elsősorban a nemzetközi internátus diákjaként, de azért a vudu javasemberként tevékenykedő, bölcs nagyapa tanításait is magába szívva. A családtagjai részéről nem sok szeretet kapó, az intimitás bármilyen formájától felnőttként is visszariadó Aimé magányos európainak érzi magát a joruba környezetben — egészen addig, míg át nem kerül Franciaországba, ahol persze már azzal kell szembesülnie, hogy mindenki afrikaiként tekint rá. A férfi, aki itt sem leli helyét, végül egy hirtelen elhatározással Norvégiában köt ki: döntése részben annak köszönhető, hogy már Afrikában megismerkedett a norvég misszió cseppet sem erőszakos, inkább nagy türelmű, a beniniek jóindulatát csokis muffinnal és lekváros gofrival elnyerő hittérítőivel. A második részben azt tudhatjuk meg, hogy hősünk miként telepszik le az ország egyik eldugott, tengerparti zugában, ahol beteggondozóként elhelyezkedve Kakashalom járás legidősebb lakóit látja el. A regény utolsó harmadában bekövetkező változás viszont Aimé világának már nem a külső, földrajzi koordinátáit érinti. Rácáfolva ugyanis azokra a toposzokra, melyekben az északi országok időjárási viszonyai és lakóinak vérmérséklete között létesülő analógia a főszereplő, végül itt, a nagy fagyok és hosszú telek földjén válik képessé arra, hogy átadja magát a meghittség és a kötődés örömének. Egy fejlődésregény, mondhatnánk a Boldog Északról, ha a személyiségfejlődés ideája nem állna távol a vudu szubjektumfelfogásától: „Nagyapám szerint saját énünk a legnagyobb illúziónk. Miközben azt hisszük, hogy a lelkünk, érzéseink, emlékezetünk, vágyaink hozzánk tartoznak, azok valójában mind olyan szellemek, amelyek bennünk találkoztak össze, és hosszabb-rövidebb időre egységet alkotnak.” (152) Ez a szemléletmód viszont egy olyan nyelvet biztosít az elbeszélő számára, melyen rendkívül érzékletesen képes vallani arról, hogy hogyan vált azzá, aki.

Minden bizonnyal már e rövid összefoglaló alapján is sejthető, hogy Kun Árpád műve körülbelül annyira lóg ki a kortárs magyar próza közegéből, mint ahogy kátrányfekete bőrű főhőse a hirtelenszőke skandinávok közül. Az, hogy nehéz érintkezési pontokat találni a Boldog Észak és jelenünk regényirodalmának meghatározó tendenciái között, nemcsak a távoli helyszíneknek köszönhető, hanem az elbeszélt Aimé figurájának és különös hangoltságú elbeszélésének. A nemcsak a tematika, hanem a történetmondás szintjén is érzékelhető újszerűség, vagy ha úgy tetszik, másság pedig már az első oldalaktól kezdve rendkívül üdítő és felszabadító élménnyé teszi a könyv olvasását. Persze ha mégis valamilyen párhuzamot vélünk felfedezni a Boldog Észak és a pályatársak utóbbi években megjelent kötetei között, az éppen a „másik” iránt való érdeklődésben rejlik. (Én leginkább mégis a Kedves Ismeretlennel éreztem rokoníthatónak a könyvet, és ezt nem Kemény István szerkesztői közreműködése magyarázza: az én-elbeszélő megformáltsága, a szereplői nézőpontokhoz kötött transzcendens világértelmezések előtérbe kerülése, az etikai természetű kérdésfeltevések teremthetnek kapcsolatot a két mű között.) Kun Árpád műve tulajdonképpen az egyik első olyan magyar szöveg, amelynél valóban létjogosultsága lehet a „posztkoloniális” jelző használatának: az őt jellemző, többszörös etnikai-nyelvi-kulturális hibriditás Zadie Smith vagy Amy Tan hőseihez teszi hasonlóvá Aimé alakját. Viszont — habár a (poszt)gyarmati történelemmel összefonódó családi katasztrófák bőségesen elég indokkal szolgálnak arra nézve, hogy a férfi miért érzi magát sehova sem tartozónak – a regényszöveg azt sugallja, hogy magánya valami ennél is eredendőbb idegenség-élményből fakad. Norvég kollégáival való viszonyáról például ezt olvashatjuk: „ott bujkált közöttünk az idegenség, amit látszatra bőven igazoltak a közöttünk lévő nyelvi akadályok, a származásom, eltérő nemünk és a bőrszínünk.” (238) A „látszatra” szó arról árulkodik, hogy az, amit a szöveg felidézett énje nemcsak környezete, de egyúttal önmaga idegenségeként is tapasztal meg, titokzatosabb és kifürkészhetetlenebb annál, minthogy teljességében megragadható lenne a pszichologizáló és politikai magyarázatok segítségével.

Mielőtt azonban tüzetesebben megvizsgálnánk a regény egyik legizgalmasabb kérdését, érdemes kitérni egy eddig még nem említett jellegzetességére. A Boldog Észak aprólékosan ismerteti a norvég idősgondozás olajozottan működő rendszerét, de emellett megszokott szereplői a kísértetek, kaktuszok suttognak benne a növények nyelvén is tudó Aiméhez, és lazacok fickándoznak le a tapétáról. Azonnal elő is húzhatnánk a mágikus realizmus címkéjét, csakhogy a fogalmat olyan gyakran és olyan kevés körültekintéssel szokta használni a magyar recepció, hogy az némi óvatosságra int. Legfőképpen azért, mert a szövegben mindvégig lebegtetve marad egy, a mágikus realista művek belső logikájához nem illeszkedő megoldás: a főhős a nagyapa hallucinogén varázsszereinek rendszeres fogyasztója, sőt, egyetlenegy apró utalás révén azt is megtudjuk, hogy rengeteg visszaváltanivaló borosüveget halmozott fel házában, azaz az alkoholmámort sem veti meg. Amennyiben azonban Bényei Tamás kiváló könyvének (Apokrif iratok) gondolatmenetét követjük, annyi kijelenthető, hogy a mágikus világértelmezés mint retorikai-nyelvi eszköztár elemei valóban tetten érhetőek Aimé elbeszélésében. Így például a vuduban is megfigyelhető „hasonló a hasonlóval” elvnek megfelelően a regénynyelv metaforikus-metonomikus alakzatai emberek, állatok és növények között teremtenek hasonlósági viszonyokat: egy-egy szereplő vonásaiban fóka, rozsomák vagy éppen egy kaktusz körvonalai derengenek fel, egyfajta belső rokonságról is árulkodva. Nem nehéz észlelni a cselekmény bizonyos mintázatainak folyamatos ismétlődését, és azt sem, hogy Aimé környezetében minduntalan felbukkannak olyan figurák (lásd bordeaux-i „másik énjét”, norvég otthonának előző tulajdonosát vagy a hamuvölgyi templom féldomborművén lévő faragványt), akik valamilyen szempontból az alakmásának tekinthetőek. A szövegbe kódolt analogikus látásmódnak köszönhetően pedig akár olyan kultúrák is tükörviszonyba kerülhetnek, mint amilyen a norvégoké és a sivatagi bnokimóké. Aimé önéletrajzi elbeszélése tehát egy teljesen átszemiotizált világot állít elő, melyben a legkülönfélébb események (így például egy idős asszony halála és egy furcsa tengeri áramlat) között is fennállhat valamilyen rejtett összefüggés, s melyben egy sérült férfi mosolya és egy vízesés hangja egyaránt olvasható jelként, felfejtésre váró üzenetként. A történetmondás éppen ezért felkínálja egy lélektani olvasat lehetőségét is: nem véletlen, hogy a férfi azokban a jelenetekben békül meg anyjával és nagyapjával, amikor azok haláluk után térnek vissza hozzá kiengesztelni őt. Azaz a világ varázslattal teli helyként való megjelenítése gyógyító erővel bír, védekezés a szeretethiánnyal, a lét fenyegető értelmetlenségével szemben. A szöveg összetettsége azonban túlmutat egy olyan értelmezésen, mely „mágikusságának” minden aspektusát az elbeszélői szubjektum vágyainak kivetüléseként magyarázná, s ezzel normalizálná is.

Hiszen hol kezdődik a varázslat, és hol a valóság? Bényei könyvének egyik legfontosabb tézise az, hogy „mágikus” és „valós” retorikai effektus: az elbeszélő szöveg által létrehozott hatás, s nem az adott dolog immanens tulajdonsága. Kun Árpád regényének olvasása hasonló belátásokhoz vezet el, különösen akkor, ha a benne kirajzolódó Afrika- és Norvégia-képet szemrevételezzük. Aimé nézőpontjából a két ország közötti különbség elsősorban az emberek közötti érintkezés íratlan szabályaiban érhető tetten, illetve a fizikai érzékletek szintjén észlelhető. Ez a differencia azonban prózapoétikai szinten is megnyilvánul, már több kritikus célzott arra, hogy a helyszínváltással mintha maga a könyv is kétfelé szakadna. A narráció a regény elején erőteljesen asszociatív, gyakran idősíkváltásokkal terhelt. Benin megjelenítésekor elsősorban azokat a toposzokat mozgósítja, amelyek Afrika irodalmi, sőt, popkulturális reprezentációját régóta meghatározzák. Ez tehát az anyagiság, a fizikalitás világa: a dobpergés, a fűszeres ételek, az állati hús, no meg a vudu mágia anyagiságáé, hiszen a nagyapa szerint valójában az is egy materialista világnézetet feltételez. Ebből fakad, hogy a cselekmény „mágikus” elemei az olvasó elvárási horizontján nem képződnek meg különösebben felforgató szövegmozzanatokként, hiszen az „egzotikus” Dél természetfeletti erők birodalmaként való ábrázolása masszív irodalmi hagyományokkal rendelkezik, melyekre a regény tudatosan rájátszik. Tehát, mint ahogy az elbeszélő is a lehető legtermészetesebb hangnemben konstatálja, hogy a holtak visszajárnak, úgy a Marquezen edződött befogadó számára sem jelent különösebb nehézséget ennek tudomásulvétele. Szó sincs arról, hogy ne lenne izgalmas és szívszorító hely Kun Árpád Afrikája (lásd a bnokimók szomorú sorsát), de számomra a Boldog Észak retorikai sikere sokkal inkább abban rejlik, hogy Norvégiát is képes bűvös tájként megeleveníteni. Ez már csak azért is jelenthet kihívást, mert Afrikához képest valószínűleg jóval szűkebb körű a skandináv országgal kapcsolatos, befogadói magatartásunkat előzetesen kondicionáló közös tudás: a metálzenén, a jóléten és a kötött pulcsikon kívül nem sok kulturális sztereotípia ismeretét előfeltételezheti a szöveg.

Aimé Norvégiába való érkezése visszahat az utólagos távlathoz kötött narrációra, mely ettől a ponttól kezdve többnyire lineárisan szerveződik és az önmagukban is megálló, a múlt különböző rétegeibe beágyazódó, novellaszerű történetek elmondása helyett a mindennapok apró, egyetlen lassú folyamattá összeálló eseményeire koncentrál. Az elbeszélő nem kevés humorral és öniróniával számol be arról, hogy milyen kalandjai akadtak egy-egy idős ápolt vécéztetése vagy tusoltatása közben, és hogy milyen félreértések származhatnak egy-egy köznapi szituációban a kulturális különbségekből. Az eddigiekhez képest jóval nagyobb tere nyílik a megfigyeléseit rögzítő leírásoknak, melyek azzal is szembesítenek, hogy egy „betegemelő minilift” működésének pontos ismertetése legalább akkora nyelvi kihívást jelent, mint a téli napsütés szépségének megörökítése. Paradox módon az érzéki benyomásokat közvetítő nyelvhasználat szerepe is megnő. Afrika szagáról és hevéről ugyanis többnyire valójában már az Északkal való összehasonlításban esik szó: „Már rég hozzászoktam a töményen párolgó Beninhez képest elsőre szagtalannak ható Norvégiához.” (322) A felidézett én testének öntudatára ébredésével párhuzamosan a felidéző én is sokkal gyakrabban utal azokra a fizikai észleletekre, melyeket nem felfokozottság, inkább valamiféle visszafogott harmónia jellemez: a zöldszappan illatára, a hópelyhek hűvös simogatására. Ami azonban a legnagyobb különbséget jelenti az első részhez képest, az az, hogy a mágia erejét magától értetődőnek tekintő Aimében Skandináviába érve éled fel „az ámulat szelleme” (152). Azaz az elbeszélt én nézőpontjából inverzére fordul a csodás és hétköznapi európai gondolkodásmód által kodifikált viszonya: „a kakashalmi versenyzők kora varázslatosnak és valószerűtlennek tűnt a szememben. Olyan halottaknak láttam őket, akiket életben tartanak.” (198) Máshol az „egzotikus” fogalma által implikált jelentéseket fordítja ki egy megállapítás: „A cseresznye egzotikus, északi gyümölcs volt akkor még a szememben.” (224) Nem lenne különösebben termékeny ez a megcserélés, ha az „akkor még” kitétel által jelzett, később megszerzett (és az olvasó által eleve birtokolt) tudás fényében már szertefoszlana Aimé új otthonának varázsa. Ez azonban nem következik be, mert a figuratív és szó szerinti jelentések lebegtetésével folytatott játék minduntalan elbizonytalanít a „mágikus” és „realista” beszédmódok elkülöníthetősége felől. Az a szövegrész, melyben „vállas férfiként” gördül be a szobainas, mintha a metaforikus nyelvhasználatban eredendően ott rejlő mágikus potenciállal szembesítene: „Magas, vállas férfi lépett ki a gardróbból. Nem is lépett, egyenesen kigurult. […] A szobainas odajött hozzám és megállt.” (414) Az a Norvégia tehát, ahol cseresznyével és lazacok képével borított folyosókon suhannak el nesztelen rollereikkel a betegápolók, ahol a vízesésekbe bárányok fagynak be, és kecskék legelnek a háztetőkön, nem szűnik meg varázslatosnak tűnni — színrevitele ellenszegül a familiarizáló olvasatoknak. A Boldog Észak befogadásának alapvető tapasztalata az elbeszélés kiszámíthatatlan működésének való kiszolgáltatottság, mely a valószerű és valószerűtlen kategóriáinak újragondolásához vezet. Erre a nyelvi-retorikai hatásmechanizmusra mutat rá már a regény alcíme is, mely felett talán túlságosan könnyen siklik el a tekintet: Aimé Billion mesél. A „mese” a szövegben finoman megbúvó önreflexív utalások egyik kulcsszava, mondhatni a „mágikus” Kun által megteremtett változatának neve. Az alcímben rejlő ambiguitás — kérdés, hogy fikciógyártásról van-e szó, vagy az „elmesél valamit” idióma köznapi jelentéséről — mintegy előrevetíti a Boldog Észak olvasásának eldönthetetlenségeit.

A későbbiekben Aimé saját helyzetét is úgy írja le, hogy „betolakodónak éreztem magam, valami ismeretlen mesehősnek” (288), s még mesei nevet is ad magának, a „Koromfeketécskét”. Kedvese a regény vége felé pedig azzal húzza a férfit, hogy úgy beszél norvégul, „mint a népmesékben”. (416) A főhős alakjához tehát a fiktív világ szereplőjeként is mesei attribútumok társulnak, ám az elbeszélés is tele van szőve mesei kódokkal, így például a beszélő nevekkel — a belterjes Bolond család a Bolond-vízesés mellett lakik, a járás középpontja Kakashalom, Aimé pedig épp Hamuvölgyben ment meg egy ősi dongatemplomot a tűztől. A mese műfaji jegyei a cselekményformálás szintjén is megjelennek: a férfinak, akárcsak a legkisebb királyfinak, hosszú, földrajzi távolságban is mérhető utat kell megtennie ahhoz, hogy végül nyugalmat találjon. A könyv első részében az utazás elsősorban Aimé léthelyzetének, állandó ideiglenesség- és átmenetiség-érzetének metaforájaként szolgál — a férfi hosszú évekig úgy él, mint aki csak „átutazóban van Beninben” (47), s ez idő alatt számtalan bédekker, nyelvkönyv és útirajz segítségével „képzeletbeli utazóvá” (48) képezi ki magát. Paradox módon ez a mozdulatlanság, a teljes passzivitás periódusa: Aimé akkor válik saját sorsának irányítójává, és akkor képes a testi öröm megtapasztalására is, amikor képzeletbeliből valódi utazóvá válik. A térbeli mozgásnak van egy további aspektusa, melyet a főszereplő a „zarándoklat” szóval fejez ki: a vudu földjén nagyapa és unoka számára sem lehetetlen, hogy átkerüljön a szellemek világába, ahol a nagy baobab-fa tetején maga Legba trónol. Az égi és földi birodalmak közötti átjárhatóság szorosan összekapcsolódik egy további, jellegzetesen mesei motívummal, a metamorfózissal, mely viszont gyakran áthelyeződik a valószerűség közegébe is. Az átváltozásra való képesség úgy íródik be a benini család történetébe, hogy a boszorkányos nagyanya hol krokodil, hol öregasszony alakját ölti magára, az édesanya kígyószerű lény, a nagyapa metamorfózisa viszont már egy radikális identitásváltásként jelentkezik, amikor alkormányzóból vudu javasemberré vedlik át. Ami Aimé szerelmével, a Szinyakov-szindrómás Grétével történik, az szintén egy, az európai gondolkodás felől is belátható csoda: hiányzó forgócsontját sikerül kipótolni egy súlyos műtét során. A legtitokzatosabb, Aimét leginkább bűvöletében tartó átváltozás azonban maga a halál — az anyagcsere-folyamatokról magától értetődő természetességgel, sőt, megengedő szeretettel beszámoló mondatai a testet is úgy kezelik, mint egy állandóan változó, romló, s ezzel a végső átalakulás bizonyosságát magában hordozó matériát. Ebben az értelmezési keretben a halál azonban nem valamiféle végső, csupán egyszer átléphető határvonal, inkább sokféleképpen visszafordítható vagy felgyorsítható folyamat, melynek számtalan fokozata van: a jóléti társadalom évtizedekig életben tartott aggastyánjai a maguk módján éppúgy túllépnek saját halálukon, mint Benin visszajáró holtjai. A főhős viszont éppen akkor éled fel évtizedekig tartó bénultságából, amikor megsűrűsödnek körülötte az elhunytak, és maga is megkockáztat egy kiruccanást a szellemek honába. Innen persze még hosszú út vezet a regény befejezéséhez, ahol a német turisták így bámulják meg a helyiek nemzeti ünnepén vidáman menetelő fekete férfit: „Talán azon csodálkoztak, hogy lám, ilyen norvég is van. Cilinderes, csokornyakkendős népviseletben jár, lelkesen fújja a számukra érthetetlen éneket, esetleg éppen a norvég himnuszt. De a bőre kátrányfeketén csillog a boldog, északi napsütésben.” (418)

Ahogy a lezárás utolsó, megkapóan szép mondata is sugallja, Aimé átváltozásának története arról szól, hogy mihez kezd az idegenség tapasztalatával, melynek számos vonatkozása bontakozik ki a szövegben. Rálátást nyerhetünk például a férfi perspektívájából a norvég közeg idegenségére, a visszahúzódó, maguknak való kakashalmiak szokásaira, akiknek nem csak vaskos tájszólásuk miatt nehezen érthetőek a vicceik, és akik — ahogy az őket egyébként igencsak kedvelő férfi néha epésen megjegyzi — maguk is „elidegenedettek.” (A culture clash-epizódok Aiméjével való azonosulás nem nehéz, hiszen azok a társas érintkezés szintjén érthető különbségek, melyek meghökkentik őt — senki sem akar neki tanácsot adni, senki sem lopja el a buszmegállóban hagyott táskáját, egy apró probléma megoldása viszont legalább öt embert vesz igénybe — valószínűleg egy magyar számára is ugyanolyan fennakadást jelentenének. Benin így válik a szövegszerűen meg sem említett Magyarország allegóriájává.) Az elbeszélés közvetíti azt az enyhe frusztrációt is, melyet bőrszínének és fizikumának kirívó mássága jelent a főhős számára a szőke skandinávok között. Kamaszkora óta tartó impotenciája szintén itt, Kakashalmon szűnik meg, ami azzal jár, hogy saját testének szokatlan viselkedését is el kell fogadnia: mikor a hóesés ölelésében először járja át szexuális öröm, úgy érzi, hogy egy „vadidegen lény” (242) bújik elő belőle. A másik kultúrával és az elfojtott vágyakkal való találkozásban azok a mintázatok íródnak tovább, melyek születésétől kezdve meghatározták az egyszerre többfelé, avagy sehova sem tartozó férfi önmagához fűződő viszonyát. Végtelen benini magányát annak tudása itatja át, amiről általában szívesen feledkezünk meg: az idegen a sajátban kezdődik. A regény nem is kecsegtet felszámolhatóságával, megszelídíthetősége, produktív erővé való átformálhatósága viszont a főszereplő legfontosabb felismerésévé válik: „Az idegenség szelleme nem azért követ, mert el akar pusztítani, hanem mert hozzám tartozik!” (189) Hiszen ennek a szellemnek köszönheti az együttérzés és a szüntelen rácsodálkozás képességét is, melyek elvezetik az aprócska, szépségesen torz, vörösesszőke Grétéhez. Szerelmük mintha éppen a kettejük között kirajzolódó, már-már fokozhatatlan kontraszt miatt szökne szárba, a kölcsönös másság vonzerejét példázva.

A könyv tartalmaz egy Kun Árpád által jegyzett utószót is, melyből kiderül, hogy „Aimé Billion valóságosan létező személy” (421), aki maga adott engedélyt arra a szerzőnek, hogy magányának és boldogságának történetét regénnyé formálja át. Több kritikus is amellett foglalt állást, hogy a mű a valóságvonatkozásaira összpontosító hozzátoldás miatt inkább veszít esztétikai horderejéből, mintsem gazdagodna. Nos, az olyan leegyszerűsítő kijelentések, minthogy Norvégia az okosan felhasznált kőolaj-források miatt tolódott át „a mesék birodalmába” (430), kétségtelenül visszafogják a mesei kódokkal folytatott játék hatáspotenciálját, de nem gondolom, hogy a szerző által felajánlott olvasat felülírná a szöveg korábban tapasztalt összetettségét. Ami inkább zavaró, az az, hogy a könyvben benne maradtak olyan mondatok is, mint a „Megilletődtem, mert úgy éreztem, mint aki odakerült” (365) Az első részben számtalanszor bukkan fel hosszabb-rövidebb változatban az az információ, hogy a nagyapa alkormányzói karrierjének egyetlen nyomaként impozáns székét tartotta meg: az ismétléseknek egy idő után nehéz bármiféle funkciót tulajdonítani, az ember inkább szerkesztői figyelmetlenségre gyanakszik. Ezek persze aprócska szépséghibák, és az, aki hajlandó Aimétől nagyvonalúságot tanulni, valószínűleg nem is szentel nekik különösebb figyelmet. Kun Árpád regénye eszünkbe juttatja, hogy olvasni többek között azért szeretünk, mert eladdig ismeretlen, a miénkhez képest különös világokba léphetünk be általa: a könyv utaztat, messze visz. A Boldog Észak elénk tárja Afrika kísértetekkel benépesített földjét, a fjordokkal szabdalt norvég tájat, de az öregség és a betegség hol szelídebb, hol zordabb vidékeire is elkalauzol. Felébreszti bennünk az idegenség és az ámulat szellemét.

Megjelent a Műút 2014044-es számában

Hozzászólások, visszajelzések

Pingback küldője: Kun Árpád, Boldog észak, Magvető, Budapest, 2013 « Critica Nova
Ideje: 2014-05-04, 09:13

[…] Ágnes, Az idegenség szelleme, Műút, 2014. 05. […]

Szólj hozzá!