Gilbert Edit: KH — orosz (2014. április 28.)


Új part

Új part

Ki beszél helyesen? — kérdezik Mihail Kucenogij (multikulturális) tanmeséinek játékbaba szereplői az Új part nevű folyóiratban. Kinek orosz a neve, kinek nem? — folyik a tapogatózás. A külfölddel, a külföldivel, az idegennel, idegenszerűvel való viszony tematizálódik sok más friss (és régi) szövegben is az orosz kulturális palettán. A határaikon kívül élők és alkotók helyzete ugyancsak folyamatos reflexiójuk tárgya — diszciplínáik alakulnak a „közeli külföld”, a „távoli külföld” irodalmainak tanulmányozására. A több hullámban megvalósuló, történeti perspektívában szemlélhető emigráció és a közelmúlt „újoroszainak” kiáramlása feszültségteli viszonyt képez a célországokban. Így a franciáknál, akik hagyományos befogadói az oroszok migrációjának: Nizzában külön templomuk is van a régieknek és újaknak, akik közül az utóbbiak az „újgazdag” címkét kapják a fehérorosz emigránsok leszármazottaitól, akik keveslik azt a szellemi és anyagi ráfordítást, törődést, amivel az újak részt vesznek e kettős kötődés kialakításában. Előfordul azonban, hogy orosz gyökereikhez a már kint születettek is későn, nehéz, magányos léthelyzetben találnak el. Akik nem a templom körül csoportosulnak, s a nyelvet sem hozzák otthonról. Az én ismerősöm, Mireille sem hozta, akinek édesanyja hároméves korában menekült el Moszkvából, s nem őriz(het)te meg az anyanyelvét, amit a hazát hátrahagyó szülők inkább felejtésre ítéltek. A város nagyszámú orosz lakossága, a mindenütt hallható orosz beszéd, az egyetem ingyenes oroszkurzusai s a lépten-nyomon látható kulturális emlékhelyek, írók-festők nyomai, a jelenlétüket őrző táblák azonban ösztönző, emlékeztető erővel bírnak. Előbb-utóbb, gyakran nyugdíjas korban elkezdik tanulni ők is, az életük nagy részét az orosz nélkül eltöltő utódok a felmenők nyelvét. Akár az „újoroszok” hatására, akik a szomszédságukban vesznek lakást, hogy az év egy részét ott múlassák. A két templom, két egyház képlete ismerős lehet az irodalomból. Egy a fentinél tragikusabb megosztottságról értesültünk már a Daniel Stein-regényből Ulickajától — Izrael orosz ajkú lakosságának vallási szembenállására, elzárkózására rálátva a zsidó-katolikus címszereplő egyesítő törekvéseinek hátterében.

Hava-Broha Korzakova

Hava-Broha Korzakova

Megakadt most a szemem a Jeruzsálemi újság versein, amelyeket ez a cím fémjelez: „A »boldogságot« már nehéz idézőjel nélkül leírni.” Hava-Broha Korzakovát a gyerekektől, hazától, munkától való boldog függés, a szeretetteli függés ünnepe — amikor jól alakultak a dolgok — ugyanúgy foglalkoztatja, ahogyan ezek ellentéte is.

A visszaemlékező próza eredendően fordított perspektívájú, jegyzi meg Irina Vinokurova a Voproszi lityeraturiban: amit mindenki jól lát, azt e műfaj kicsiben mutatja be, ami pedig a szerző saját bejáratú, a többiek számára esetleges, mellékes világa, a memoárban felnagyítódik. Nyina Berberova önéletírásának első részében (Kézírásom: 1960–1963) még korábbi eseményekről, kevés emberről, ismeretségről és személyes tapasztalatról számolt be, minthogy (önreflexiója szerint) nem jött el még az ideje feltárásuknak, nyilvánosságra hozataluknak. Berberova ugyan már 1986-ban vázolja memoárjának a második részét, ahol is ezt a hiányt, ezt a fehér foltot töltené ki, erre azonban sajnos már nem kerülhetett sor. Az évtizedekkel ezelőtt megjelent első részben Amerika a „grandiózus építészet, változatos természet, jóindulatú emberek” világa, ha szó is esik, szintén nagy vonalakban, a rosszul megfizetett alkalmi munkákról, a krónikus pénztelenségről, a szerzőnek a nyelv nem tudása miatt tapasztalt elveszettségéről. Ám ezek általános jellemzői a kezdő emigránslétnek, s nem készült el már a tervezett folytatás azon a plasztikusan egyénített módon, ahogyan a petrográdi és a párizsi évekről olvashatunk. Annak a csodálatos fordulatnak, igazságot szolgáltató váltásnak a mibenléte sem lepleződik el, amely (igencsak atipikus módon) egyetemi katedrákhoz, méltó szellemi feladatokhoz juttatja egy szerencsés pillanatban Berberovát. Híres személyekről tervezett beszámolói, akikkel kapcsolatba került, szintén vázlatban maradtak. Irina Vinokurovát nem hagyta nyugodni ez az űr, összegyűjtötte a félkész anyagokat, utánajárt forrásaiknak, s a húsz éve eltávozott memoáríró immár örökre megíratlan memoárja helyett most ő formálja szöveggé s publikálja őket. Végigírja a Robert Oppenheimerrel, az atombomba feltalálójával folytatott viszony történetét. A fizikus váratlan, megdöbbentő, drámai találkozására Berberovával így külső nézőpontból vetül fény.

Voproszi lityeraturi

Voproszi lityeraturi

Az álarcot a bőrrel együtt lehet csak letörölni — e mottó alatt konstruálja meg a 2010-es évek politikai költészetének szubjektumát Kirill Korcsagin az NLO-ban közzétett elemzésében. Ki beszél ezekben a versekben? A biográfiai személy? Megszólaltatható-e a versben megnyilvánuló attitűdben egy nemzedék, egy poétikai-irodalmi közösség? A politikai költészet sokáig a művészet periférián vegetált az oroszoknál. Szatirikus, majakovszkiji, avantgárdot idéző lejtése ma használhatatlan, ugyanis nem a modernitás utópikus „Új Emberét” teremtené meg, nem hozzá szól, s még csak nem is a posztmodern konceptualisták pozícióját hordozza az egy évtizedes múltra visszanéző költészeti irány. A policy és a politics harmonizációja és feszültsége alkotta térben különféle etikák és esztétikák fejeződnek ki poétikailag. Vszevolod Jemeliné konzervatív: a kollektív „mi” konszenzusa etikai sarkköveket feltételez. Egy másik demarkációs vonal az ezredfordulós Babilon-kör környezetében húzódik, Polina Barszkovajánál és Szergej Tyimofejevnél például. Ők a „politikait” az emberi egzisztencia intim eseményeinek prizmáján át értik, emancipálva a különféle individuumokat, tapasztalatokat. A szociális, kulturális terek s a mindennapi élmények reflexiói nem kevésbé nyomatékosak, mint az éles reakciók a politika szférájában történtekre.

Anton Ocsirov

Anton Ocsirov

A politikai költészet legújabb képviselői nem vonulnak az intimitás sáncai mögé még ennyire sem, azt polifón költészetük egy lehetséges szólamává szorítják vissza. Kirill Medvegyev egyenesen — tagadva a lineáris szubjektumfelépítést — lehetetlennek érzi az intimitást, Sztanyiszlav Lvovszkij az itt-és-most poetizálása mellett a történelmi távlatokban történt elveszettséget is állítja. Elutasítják az alkalmazott szociális verselést, amely mindössze témájában politizál. A kollektivitás és az individualitás feszültsége, egyensúlykeresése, a dokumentaritás beemelése, az idegen hang behívása — s az időnként ellentétes irányultságú szólamokkal történő szolidaritás vállalása hatja át ezt a lírát, így Anton Ocsirovét is (ford. tőlem — G. E.):

szoktál gondolni arra miért van ilyen demográfiai
helyzet amilyen itt van az országban
amely háborút visel

mínusz igor
mínusz oleg
mínusz roma
mínusz még egy roma

ezek az én kortársaim
az utóbbi négy évben
gyanúsan sok halált láttam

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük