friss műút

-ról, -ről

Nyilas Atilla

Nyilas Atilla

1965-ben született Budapesten, jelenleg is ott él. Költő, legutóbbi verskötete: Szerelemgyermek (Szoba Kiadó, Miskolc, 2010). Az ékesszólásról Facebook-oldala: www.facebook.com/ekesszolas. (Fotó: Stekovics Gáspár)

Deákpoézis 2014

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Esszé

Nyilas Atilla: Emeljük a téteket!

2014. április 25.

Hölgyeim és Uraim,
tíz éve veszek részt folyamatosan a Deákpoézis zsűrijének munkájában. Erre az időre visszatekintve a pályázati fordulók sorozata minőségi hullámzást mutat. Mindenkor találkozunk színvonalas alkotásokkal, ám vannak évek, amikor ezek mintha megsűrűsödnének. Örömmel jelentem, hogy a mostani ilyen, hogy ez egy nagy év. Először is mintha többen pályáztak volna, mint az utóbbi néhányban. Másodszor többen érdemelték volna meg, hogy meghívjuk ide, miskolci műhelytalálkozónkra, mint az a körülbelül harminc diák, akivel ezt megtettük. Azután többen érdemeltek volna díjat, mint ahányan kapnak, az első három helyezett és a hagyományunk szerint hét különdíjas. Végül pedig szoros volt a verseny az élbolyban, és többen is megérdemelték volna, hogy az első három helyezett közé kerüljenek. De díjat megosztani nem szokásunk, nem akarjuk devalválni a dobogós helyek jelentőségét és a velük járó pénzösszeget.

Jó dolog díjat kapni, jó díjazni, mégsem ebben látom összejövetelünk fő értelmét. De még csak nem is abban, amit mi, zsűritagok tudunk Önöknek, pályázóknak a személyes konzultációk során mondani. Hanem abban, hogy egymást megismerhetik, egymástól tanulhatnak, jó esetben nemcsak most, hanem a későbbiekben is. Arra buzdítom ezért Önöket, kedves versírók, hogy olvassák, próbálják megérteni és bírálják egymást, cseréljenek levelezési címet, maradjanak kapcsolatban; és kívánom, hogy az utóbb talán majd jelentősnek bizonyuló miskolci élményekkel a hátuk mögött örömmel üdvözölhessék egymást azok, akik Önök közül összetalálkoznak Sárváron, a néhány nap múlva kezdődő ottani diákíró-találkozón.

*

Pályázatunk történetének immár halottja is van: baráti pályatársunk, Málik Roland költő és szépíró 2011-ben hunyt el tragikus hirtelenséggel. Ő egy ízben, 2005-ben a Deákpoézis zsűrijének is tagja volt, de ennél sokkal fontosabbnak tartom, hogy a legbelsőbb szellemi körünkhöz tartozott. Emlékét igyekszünk a magunk módján tisztelettel őrizni. Fontos lépés volt e téren, hogy önzetlen támogatók segítségével kiadtuk műveit két kötetben (összegyűjtött versei Báb, prózái A fehér út címmel jelentek meg a Műút könyvsorozatában), majd elhatároztuk, hogy a Deákpoézis első díját róla nevezzük el. Ehhez egy magát megneveztetni nem akaró barátunk biztosította az anyagi fedezetet, így módunkban áll most kiadni az első Málik Roland-díjat, amelynek összege az idén százezer forint.

Helyénvalónak tűnik föl, hogy a most alapított díj miskolci pályázathoz fűződjön, hiszen Málik Roland ezer szállal kötődött Miskolchoz, és az is, hogy pályakezdő költő kapja, tekintettel arra, milyen nehezen indult elveszített barátunk pályája.

Most pedig megpróbálok e róla elnevezett díjról egy kicsit az ő rabelais-i humorával beszélni. Jó ez a díj, mert egy hónapig el lehet élni belőle. Szegény ágrólszakadt költő így pár héttel tovább húzza, mielőtt éhen, ne adj’ isten szomjan halna. Viszont — különös tekintettel a közeli Lillafüred virágba boruló fáira — ez a pár hét még éppen megfelelő alkalom lehet a számára, hogy megírja a maga Ódáját… Nem folytatom, mert érzem, hogy nem bírom tartani a tempót a halálából vagy honnan hunyorgató Rolanddal.

Elhangzott 2014. április 11-én Miskolcon,
a
Deákpoézis 2014 pályázat eredményhirdetésén

Szólj hozzá!