Espen Haavardsholm: Tolvajok a Központi Pályaudvaron


A lánya nem volt már gyerek, de még felnőtt sem, valahol a kettő határán járt, s csak úgy áradt belőle az élet és a lelkesedés. De előfordult, hogy az elevenség mögött valami más is megbújt.

Minden második hétvégén meglátogatta az apját és új családját — egyébként az anyjával, annak férjével és a kisöccsével lakott a sorházban, ugyanott, ahol valaha az apa is.

Egyik este lefekvéskor, miután az apa leült az ágy szélére, a kislány szinte szégyenkezve azt mondta:
— Te apu, miért van az, hogy néha az egész világ olyan vacak?
— Szerinted az?
— Igen.

Egy villamos zakatolt el odakint a belváros irányába, a ház belerezgett. Az apa egy kicsit nézte lánya összeráncolt homlokát, és elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna:
— Nem vacak az egész világ, csak úgy érezzük.
— De ha úgy érezzük, akkor úgy is van, nem?
— Így gondolod?
— Igen. Szürkeség odakint és szürkeség idebent.
— Most így érzed magad?
— Igen. Ma nagyon magam alatt vagyok, apu.
— Történt valami?
— Nem.
— Akkor mi bánt?
— Semmi. Mondj egy történetet, apu.
— Nem akarsz inkább te mesélni nekem valamit?
— Nem, mesélj te.
— Egy szép történetet?
— Nem.
— Akkor egy hátborzongató történetet?
— Nem, inkább valami szomorút. Meséld el azt az esetet a gőzmozdonnyal az üvegvitrinben, amikor mindenünket ellopták.
— Mikor volt ez?
— Hát tudod, Koppenhágában. Amikor ötéves voltam.
— Ó, igen, már emlékszem.
— Ezért váltatok el, te meg anyu, nem igaz?
Az apa elgondolkodva nézte a kislány homlokát.
— Nem, nem hinném, soha nem gondoltam erre.
— Anyu azt mondja, akkor jött rá, hogy nem mehet így tovább.
— Mi nem mehet így tovább?
— A dolog kettőtök között.
— Hát, ha ő ezt állítja, akkor valószínűleg igaz is.
— De miért hagytad ott az összes bőröndöt?
— Érmét akartam váltani a csomagmegőrző automatához.
— És otthagytad az összes bőröndünket?
— Csak néhány másodpercre, a váltóiroda ott volt a sarkon.
— És mire visszamentél a szekrényekhez, eltűnt az összes csomagunk?
— Úgy bizony, hát el tudod képzelni! Nyoma sem maradt.
— Mindenünk odalett.
— Nem éppen mindenünk.
— De minden, amit magunkkal vittünk a dániai nyaralásra.
— Az értékeink nem tűntek el, azokat magunknál tartottuk.
— De minden egyéb eltűnt.
— Igen, minden egyéb eltűnt.
— És ez a te hibád volt.
— Igen, biztos, hogy az én hibám volt. El tudod képzelni, otthagytam mindent őrizetlenül egy ilyen nagy fémszekrényben. Elvégre a Központi Pályaudvaron igazi tolvajbandák vannak, ott állnak egész nap kiguvadt szemmel, és azt lesik, hogy feltűnjön egy ilyen hülye.
— Igen.
— Egy ilyen jóhiszemű bolond, aki úgy viselkedik, mintha soha nem járt volna azelőtt nagyvárosban.
— De te voltál már ott, ugye, apu?
— Persze, hogy voltam, Koppenhágában jártam óvodába.
— Miért volt a nagymama akkoriban Koppenhágában?
— Ott tanult, és én vele laktam. De hiszen már annyiszor elmeséltem.
— Szóval már akkor hallottál a tolvajokról a Központi Pályaudvaron, amikor kisfiú voltál Koppenhágában?
— Nem, de azóta talán kellett volna hallanom róluk.
— És nem maradt semmi ruhánk a dániai nyaralásra?
— Nem maradt más, mint az, amit éppen viseltünk. Tudod, hogy dolgoznak ezek a csalafinta tolvajok?
— Nem.
— Van a csomagmegőrzőben néhány üres szekrényük, és amint egy zöldfülű bolond egy pillanatra otthagyja a bőröndjeit, hogy elmenjen érmét váltani, elképesztő gyorsan átrakodják a csomagokat a saját szekrényükbe és bezárják az ajtaját. Olyan fifikásak, hogy senki nem figyel fel rájuk.
— És aztán?
— Aztán várnak, míg tiszta a levegő, és kiveszik a zsákmányt.
— És neked tudnod kellett volna előre mindezt, apu?
— Legalábbis gyanakodhattam volna.
— És mikor tudtad meg?
— A Központi Pályaudvar őrszobáján mondták el, amikor odamentünk, hogy bejelentsük a lopást.
— Az eset után?
— Igen.
— Nem kérhettétek volna meg a rendőröket, hogy nyissák ki az összes szekrényt, és akkor kiderült volna, hogy tényleg így történt-e?
— Nem, ahhoz bírósági engedély kellett volna, ez nem ilyen egyszerű, legalábbis a rendőrök ezt mondták.
— Még úgy sem, hogy a rendőrség tudta, hogy mi folyik ott?
— Még úgy sem.
— Micsoda hülyeség, apu.
— Bizony.
— És akkor elváltatok, te meg anyu?
— Nem azonnal.
— De mielőtt elkezdtem az iskolát, ugye?
— Igen, úgy van.
— Egyszerűen nem bírtátok tovább?
— Hát igen. Úgy is mondhatjuk, hogy a baklövésem, aminek következtében ellopták a csomagokat, az utolsó csepp volt a pohárban.
— Milyen pohárban?
— Az anyuval közös poharunkban. De ez csak képletes.
— És mit jelent, apu?
— Azt jelenti, hogy már a dániai kirándulás előtt sem mentek jól a dolgaink. Azt akartuk, hogy javuljon a helyzet, ezért utaztunk mi hárman Koppenhágába.
— És javulás helyett minden szétment.
— Igen.
— Úgy érted, hogy anyu képtelen volt megbocsátani neked, hogy hibáztál?
— Igen, tényleg képtelen volt rá. Még mindig nem bocsátotta meg, ha azóta is így emlegeti, ahogy neked.
A kislány tűnődve ránézett. Néhány harsány hétvégi mulatozó egyik kávéházból a másikba tartva nagy ricsajjal haladt el az ablak alatt. Egy villamos zakatolt fölfelé a dombon, a megállóban csöngetett és kinyitotta az ajtókat. Rövid szünet után a kislány megkérdezte:
— Apu, megbántad, hogy feleségül vetted anyut?
— Semmit nem bántam meg, már csak azért sem, mert így születtél te, csudálatos, aranyhajú hercegkisasszonyom.
— Anyu megbánta.
— Miket beszélsz, kicsim?
— Azt mondom, hogy anyu megbánta.
— Azt, hogy te megszülettél?
— Nem, hogy feleségül ment hozzád.
— Ezt mondta?
— Olyan furcsának találod? Elvégre elváltatok és újraházasodtatok, te is, anyu is.
— Igen, ez igaz, de…
— Biztosan te is megbántad, ha egy kicsit belegondolsz, belátod.
— Nem, nem bántam meg. Ami történt, megtörtént — és ez tényleg így van.
— Apu, te látod rajtam, amikor magam alatt vagyok?
— Többnyire igen.
— Én mindig látom rajtad, azt hiszem.
— Mennyi furcsa dolog jut eszedbe. Miért érzed ma este úgy, hogy az egész világ olyan vacak, kicsim?
— Nem akarok róla beszélni, megmondtam. Azt akarom, hogy te mesélj.
— Miről?
— Arról a gőzmozdonyról, ami elindul, ha bedobsz egy érmét.
— Tényleg emlékszel még a gőzmozdonyra?
— Hát persze. Amikor az idén nyáron voltunk Koppenhágában, a Központi Pályaudvaron odavittem a kisöcsit, bedobtam  egy érmét, és amíg a kerekek forogtak, elmondtam neki egy mondókát. Kitalálod, melyik volt azt?
Az apának gondolkodnia kellett.
— Talán a Verőfényes reggel… lent a bakterháznál.
A kislány bólintott.
— Régebben, amikor nálad aludtam, éppen miután elköltöztél, és azon a padláson laktál, mindig ezt szavaltad nekem, ha felébredtem éjszaka, mert rosszat álmodtam.
— Igaz.
— Emlékszel, apu, akkoriban csak ketten voltunk, amikor meglátogattalak? Ez volt az egyik mondókánk, és volt még egy, az kicsit kegyetlenebb volt.
— Melyik volt az?
A kislány rápillantott, aztán halkan szavalni kezdte:
Fehér ingben, piros arccal állt a masiniszta / Kora reggel a gőzösön nem volt kutya baja / De az este le sem szállt és balszerencse érte / És amire észbekapott, hulla lett belőle.
Az apa csatlakozott a refrénhez:
Ziki-zaka-zakatol, itt kattog a gőzös / Ziki-zaka-zakatol, ott kattog a gőzös.
Nevetni kezdtek, nemcsak a mondókán, hanem egymás arckifejezésén is. Az apa hitetlenkedve megkérdezte:
— Tényleg ezt szavaltad el az öcsédnek?
— Hát persze.
— És nem találta túlságosan nyomasztónak?
A kislány komolyan megrázta a fejét, és azt mondta:
— Éppen ellenkezőleg, nagyon élvezte. Néha még most is mondogatja a ziki-zaka-zakatolt.
— Mennyi idős most az öcséd?
— Ötéves.
— Ő is éppen ötéves, nahát.
— Igen. Az élet nem való az anyámasszony katonájának, mindig ezt mondogattad, nem igaz?
Az apa bólintott és megkérdezte:
— Nem kellene már aludni, bátor hercegnőm?
— Várj még egy kicsit, apu. Ott álltunk kisöcsivel, és néztük, ahogy a fények kigyúltak, a mozdony elindult azon a kicsi sínpáron, és csak ment és ment, anélkül, hogy valahova is megérkezhetett volna. Apu, szerinted miért van bennünk néha olyan fekete érzés?
— Ez is az élet része.
— Veled is előfordul, hogy rettentő szomorúnak érzed magad?
— Ó, igen.
— Most szomorú vagy?
— Talán egy kicsit.
— És az voltál, mielőtt bejöttél jó éjszakát kívánni?
— Nem.
— Szóval azért lettél szomorú, mert én is az vagyok?
— Nem egészen.
— Akkor miért?
— Nem tudom.
— Amiatt, amit anyáról mondtam, hogy ő megbánta?
— Talán.
— Még mindig szereted anyut, apu?
— Menj már, te kis bolond, nem úgy szeretem.
— De mi történt? Anyu és te azért házasodtatok össze, mert én már ott voltam anyu hasában?
— Nem, nem azért. Szerelmesek voltunk.
— És azután mi történt? Mi történt közöttetek, mielőtt Koppenhágában akkor reggel mindenünket ellopták?
— Nem is tudom. Talán egész egyszerűen túl fiatalok voltunk.
— Szóval azt hiszed, hogy ha ti…
— Mindenki így gondolja néha, ha a szülei elváltak.
— Te is így gondoltad? Amikor kicsi voltál?
— Igen.
— Ezért vittél el engem és anyut ahhoz a gőzmozdonyhoz?
— Amikor ötéves voltál?
— Igen, amikor elváltatok azután, mert minden csomagunkat ellopták. Szerintem az nagy butaság volt, apu.
— Hogy a szüleid elváltak?
— Nem, az, hogy pénzt dobtál a játék mozdonyba, és azt mondtad, hogy maradjunk ott anyuval és nézzük, míg te egyedül mentél el betenni a bőröndöket a csomagmegőrzőbe.
— Tényleg?
— Veled mehettünk volna, és vigyázhattunk volna a csomagokra, amíg te érmét váltasz. És akkor a tolvajbanda nem lopta volna el mindenünket.
— Igen, nagy butaság volt részemről. De időnként ilyen az élet, az ember néha maga alatt van és ostobán viselkedik. Most már tényleg aludni kell, kicsim.
Az apa leoltotta a lámpát, ült az ágy szélén a sötétben, furcsa nyugtalanság vett erőt rajta. Egy kis idő eltelt, aztán halkan megkérdezte:
— És tetszett a gőzmozdony?
Csak valami motyogás jött válaszul.

Az apa ült még egy ideig ott, s maga látta előtt a kicsi, kopott érmenyílást a gépen — a fény kigyúlt, a tengelyek megmozdultak, a sima, ragyogó kerekek forogni kezdtek, egyre gyorsabban, miközben édesanyja, aki akkor fiatal volt és egyetemista, egyre dobálta bele az érméket abban az utolsó tíz percben, amit még együtt töltöttek, mielőtt ő egyedül felszállt volna az Oslóba tartó éjszakai vonatra.

Megsimogatta a kislánya haját, és először tűnt fel neki, hogy vannak hasonló vonások a lánya és a nagymamáját fiatalon ábrázoló fénykép között.

Amikor felállt és indulni készült, a kislány félálomban megszólalt:
— Hát persze, apu.
Talán valami egészen másra válaszolt, egy álombeli kérdésre. Hirtelen heves vágy támadt benne, úgy érezte, meg kell óvnia a kislányt attól, hogy megfosszák bármitől — mert ő maga ismerte ezt az érzést, odakint és önmagában egyaránt, és nem csak a Központi Pályaudvar miatt.

De vajon meg lehet-e óvni?

És hogyan lehetne? Az az ötlete támadt, hogy felébreszti és megkérdezi tőle, elmúlt-e az a milyen-vacak-a-világ érzése. Egy pillanatra tétovázva állt, hallgatta a lánya szuszogását, aztán belátta, hogy jobb lesz most békén hagyni, ha végre elaludt.

A kislány ugyanabban a testhelyzetben aludt, ahogy a bölcsőben, összekuporodva, magzatpózban.

Félhosszú, szőke haja kilógott a paplan alól. Az apa résnyire nyitva hagyta az ajtót, arra az esetre, ha felébredne, mert rosszat álmodott. Odakint csörömpölve elzakatolt egy villamos.

 

Pap Vera-Ágnes fordítása

Megjelent a Műút 2014043-as számának kortárs norvég kispróza-összeállításában 


Espen Haavardsholm: Tjuvebandene på Hovedbanegården, Noveller om ungdom, Forlaget Oktober, 2002. A szerző szíves engedelmével közölve.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük