Lukácsi Margit: KH — olasz (2014. április 14.)


Az április 24–27 között megrendezésre kerülő Budapesti Könyvfesztivál két olasz íróvendége az itáliai kortárs irodalom egészen különböző irányzatait képviselik mind stílusuk, mind az általuk megidézett világok és tematikájuk alapján. Giuseppe Lupo prózája a mesés, mágikus fantáziarodalom nyelvi leleményekkel gazdagított remeke, az elsőkönyves Marco Magini műve pedig a dokumentumokra épülő tényirodalom műfajába tartozik.

Giuseppe LupoGiuseppe Lupo 1963-ban született a dél-olaszországi Basilicata tartomány Atella városában. Jelenleg Lombardiában él, XX. századi és kortárs olasz irodalmat tanít a milánói Szent Szív Katolikus Egyetemen. Számos irodalomtörténeti tanulmány szerzője, és az Avvenire nevű lap, valamint a Il Sole 24 Ore kulturális rovatának állandó munkatársa. Első regényei után (L’americano di Celenne, 2000; Ballo ad Agropinto, 2004; La carovana Zanardelli, 2008) melyek számos díjat nyertek, 2011-ben jelent meg a L’ultima sposa di Palmira című könyve, amely újabb elismerést hozott számára, és amely végérvényesen kijelölte a szerző helyét a fantázia mesterei között, az olasz irodalom mesés-látomásos vonulatában. Legújabb regénye, a Viaggiatori di nuvole (Felhőutazók), a velencei Marsilio Kiadónál jelent meg 2013-ban, úgy tűnik, megszilárdítja az eddigi sikereket, hiszen tavaly elnyerte a Dessì-díjat, és a legtekintélyesebb olasz irodalmi díj, a Strega egyik 2014-es jelöltje.
A Felhőutazók hőse egy zsidó származású fiatal nyomdászsegéd, Zosimo Aleppo, aki 1499 őszén indul útnak Velencéből. Küldetésének célja, hogy megtalálja azokat a pergameneket, amelyeket egy mindenki által Vörösbegyként emlegetett titokzatos diák a tarisznyájában hord. Sokféle szóbeszéd övezi ezeket az írásokat: talán próféciák, kinyilatkoztatások, emlékiratok is lehetnek… Az úti cél Milánó, ám Zosimo későn érkezik, a diák már továbbállt a városból. Zosimo elindul hát a nyomában Mantovába, majd Franciaországba, Nápoly környékére, végül Basilicatába is eljut: városokat, vidékeket jár be, ködben-hóban vándorol, beleszeret egy ámbraszín bőrű, macskaszemű nőbe, akinek a neve Nuevomundo, azaz Újvilág; kereskedőkkel, lovagokkal, fogadósokkal, kémekkel, egyházi személyekkel és kétes alakokkal kerül kapcsolatba, festőnek, költőnek, zsoldos katonának adja ki magát, csak hogy híreket szerezzen a kéziratról. Küldetése a sors kihívása lesz számára, melynek során árnyat kerget, kóbor lidércet. A kalandoknak, látomásoknak ebben a mozgalmas egymásutánjában olyan valós személyiségek alakja is felvillan, mint Isabella d’Este, Francesco Gonzaga, „messer Lionardo”, azaz Leonardo da Vinci. A történések hátterében a XV–XVI. század fordulójának Itáliája áll, háborúkkal, csatározásokkal, ahová már elérkeztek az első hírek a nagy földrajzi felfedezésekről, és nem utolsó sorban a könyvnyomtatás feltalálásának ideje is ez.
A Felhőutazók ugyanis nyomozás egy könyv után, a könyvek a történelem mozgatói: „A könyvek, Nuevomundo, nem csak összevarrt árkusok, egymás után leírt szavak. A könyv tudatunk hamuja, tüzelőfa, mely hónapjainkat, éveinket táplálja éltünk során” —  mondja Zosimo. Képzeletbeli térképek rajzolódnak elénk ebben a könyvben, és egyszerre eszünkbe juthatnak az Ezeregyéjszaka történetei és Marco Polo meséje Kublaj kánnak Calvino Láthatatlan városok című művéből. Útirajz, pikareszk, fejlődési regény: a Felhőutazók egy álombeli utazás, az egyes szereplők utazása az általuk kergetett álmok fantáziavilágában. Küldetése során Zosimo megtalálja saját eredetének régmúlt, elfeledett idejét, megleli identitását. A regényt polifón elbeszélésmód jellemzi, minden szereplőnek megvan a maga nyelve, a könyvben egyszerre jelen vannak a különféle dialektusok, rigmusok és a szerző által kitalált nyelv. Evokatív próza ez, amely rendkívül élénk fantáziával mesél Itália egyik legtermékenyebb korszakának kultúrájáról.

Marco MaginiA fantázia világa helyett a könyörtelen valóság az anyaga és ihletője Marco Magini Come fossi solo (Mintha egyedül volnék, Giunti Kiadó, Milánó, 2014) című regényének, mellyel a szerző a Calvino-díj jelöltjei közé jutott. Az 1983-as, arezzói születésű szerző politológus-közgazdászként végzett, és nemzetközi tanulmányokat folytatott Londonban. A fél világot bejárta tanulmányai során, élt Kanadában, az Egyesült Államokban, Belgiumban, Törökországban és Indiában, jelenleg Zürichben lakik és dolgozik, a klímaváltozással és a fenntartható gazdasággal foglalkozik. Regényének középpontjában a Jugoszlávia felbomlásához vezető ’90-es évekbeli délszláv háború áll, annak is a legborzalmasabb epizódja, a srebrenicai mészárlás. Az elbeszélés  három emberi sors köré épül: a három főszereplő monológjai váltják egymást. Egyikük Dražen Erdemović, a félig szerb, félig horvát, de Bosznia területén született férfi, akit családi kényszer visz arra, hogy jelentkezzen a szerb hadseregbe, és a népirtás egyik végrehajtója lesz belőle. A másik Dirk, a holland fiatalember, aki az ENSZ kéksisakosaként vesz részt az eseményekben és válik tehetetlen szemlélőjévé, sőt fatális események folytán elősegítőjévé a rettenetes mészárlásnak: az ENSZ katonái adják át a srebrenicai civil lakosság névsorát a szerbeknek, akik ahelyett, hogy a megegyezés szerint evakuálnák őket, 1995 augusztusában négy nap leforgása alatt több mint tízezer embert legyilkolnak. A harmadik szereplő Romeo González, a hágai nemzetközi bíróság spanyol származású bírája, aki bírói pályája lezárásaként kapja a megbízást, hogy tagja legyen a Erdemovićot elítélő bírói testületnek. Dražen Erdemović az egyetlen, aki a népirtással vádolt elkövetők közül beismerő vallomást tesz, és akit el is ítélnek: előbb tíz, majd másodfokon öt évre. Mintha egyedül volna felelős a történtekért, mintha egyetlen ember felelhetne a második világháború utáni Európa történelmének legsúlyosabb emberiség ellen elkövetett bűntettéért. A rövid monológok megannyi flashbackként követik egymást és tárják elénk a balkáni háború mindennapjait: a szerb-horvát férfiét, aki az életben maradás és a bűnrészesség között kénytelen választani, a holland fiúét, aki nem szegülhet szembe semmilyen parancsnak, ő csak egyetlen apró fogaskerék az ENSZ-hadsereg gépezetében és annak egyáltalán nem dicsőséges közelmúltbeli történetében. A legösszetetteb és legkidolgozottabb figura a regényben González bíró alakja, aki elismeri saját inkompetenciáját és tehetetlenségét, és ezzel az igazságszolgáltatás mechanizmusának csődjét, amikor másodfokon Erdemović felmentését kéri a bírói testülettől: „Létezik emberi igazságszolgáltatás? Valóban ítélkezhetünk emberi lényekként? Az emberi lényeket sokszor az igazságosság legfőbb vágya vezérli, de attól még a történelem gyermekei maradnak a maguk apró-cseprő problémáival, melyek mind semmiségek, de megváltoztathatják az események rendjét. A rend. Az egyetlen dolog, amire egy törvényszék törekedhet, az a rend visszaállítása, el kell érnie, hogy a társadalom önmagával és önpusztító erőivel szemben is fennmaradjon. Az igazságszolgáltatás egyenlőséget jelent, de az igazi egyenlőség csak az eredeti rendnek a helyreállításával lehetséges, amelyet a bűncselekmény felborított. Minden egyéb a legjobb esetben is arra való kísérlet, hogy megalkossuk a Történelemnek valamely közös olvasatát, a legrosszabb esetben pedig bosszú.” Romeo González mind ezidáig küldetésként fogta fel bírói hivatását, mint akinek az a feladata, hogy visszaállítsa a rendet az ember teremtette káoszban, s most szembesül azzal, hogy mekkora aránytalanság áll fenn ebbéli törekvése és a srebrenicai népirtás borzalma között, amely minden általa ismert emberi törvényt lenulláz, vagyis lehetetlen törvényt alkalmazni az abszurditással szemben. Marco Magini felkavaró erejű regényt írt egy az egész emberiséget érintő kérdésről, mellyel olyan olasz írók hagyományát folytatja, mint Primo Levi, Cesare Pavese vagy éppen Italo Calvino. A könyv borítóján egy magányos katona látható, aki az elpusztított táj közepén a semmiben egy túlélő pianínó mellett áll, és mintha dallamot próbálna a hangszer billentyűzetén. Mintha egyedül volna a világban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük