Szárszónak is egy…

109 éves lettem én
belefér néhány rémregény
meglepett? és?
mi van akkor
ha meglepem e kávéházi szegleten
szögletes arcú emberem,
kevély, kevély
lehettem volna
de nem lettem,
mert eltanácsolt a
jánusz arcú pannóniusz
egyetemlegesen
fura ura intelme
villámlassan, hogy alázhasson,
mint szokott, hogy mért?
tálaltam már eléd
mert nincsen apám se anyám
se istenem se hazám
se csókom se szeretőm
se bölcsőm se szemfedőm
és a hetedik mennyország sem vagyok,
mire nagyot nevetett
se sokat se keveset
húsz esztendőm eladom azért
hátha hatalmat ér,
és már ballagok a market felé
mire ő
a hont kivont… kaszával
óvta ellenem idézném
hogy’ ragyog s gagyog,
de kit érdekel, hogy miért
nem lettem tanár
tiszta szívvel beletörődök
ma már,
és ha kell embert is ölelek
mire ő még mindig csak
nevetett,
se sokat se keveset,
elfoglak, mondta
felkötlek, mondta
a végén meg majd jól
elfödlek az áldott anyafölddel
te proletár gyöngyszem,
ahonnan, emlékszel?, egykor egy
sárból gyúrt kisfiú pattant elő
és szemünkből morzsányi könnyet vett el ő
mintha tudta volna, hogy ő lesz a költő…
sekély e kély, de igaz,
ő lesz az,
s miután halált hozó fű terem
gyönyörű szép szavain
egész népét fogja tanítani
tiszta lesz és merész
és anyanyelvén viszi majd át a szerelmet
és milyen lesz szőkesége, barnasága
vakító fényessége
ki tudná megmondani
mennyi hő kebelbe
szívott bele a honért
nem középiskolás fokon,
de szárszónak is egy a vége
hiába álltam minden
fülkeablakban én
hiába suhantak éjjelek és nappalok
és voltam én, és én most is vagyok,
nem zörög a csont,
nem billeg morzsa
a gyöngyházfényű belek alagútján
nem bolyongok naphosszat
nem szülök jambust
felfaltak már a giliszták,
nyomomat firkászok kurkásszák,
és te is,
és lelkem, lelkem! titkos története
mihaszna tananyag ma már
soraimba oltva ezer bazár
és külvárosi bazársoron
toprongyos had ma is zokog,
mennyi tök-életes homlessz!
hol vagy éltes professzorom?
semmit nem tanult a nép!
mit kezdjünk a barikádok
mögött álló barikákkal?
kik karóval jöttek, nem virággal
és feleselnek a másvilággal
és most itt csücsülnek
a szösz sötétben játsznak istent
mégis: iramlanak el örök éjben
miközben minek világítani, a nap ragyog
és minek könyökölni,
ha már egyszer jól tudunk ölni
és amúgy sincsenek ablakok,
akár vasútnál laksz, akár nem
egy letűnt ember ébred benned
ki rég elporladt, de porából
most újra kél, jobbra néz és balra néz,
és mit lát?
senki nem áll középütt,
csak egy gyerek ki bosszút esküdött,
istent alkotni, szíve szenvedt,
hogy élhessen, teremtsen mennyet,
hogy jó legyen és előtted menjen.
Mert az angyal talán tényleg nem alszik…
soha el
miközben Szárszónak is egy a vége:
109 éves lettem én
csontomban lakik még a gén,
teremtsetek újjá, emberek,
legyetek helyettem szerelmesek,
a szerelem, az élet legyetek ti,
s vérem, mint Duna folyik majd tova
a végtelen felé bugyogva,
az eredettől a deltáig,
az őssejttől a milliárdig.