Ughy Szabina: Hullámtörő


reggel felé esni kezd,
derengenek a kikötő fényei,
víz hull a vízbe,

közelebb hajózva kirajzolódik az írás,
elmész, visszajössz, nem halsz meg soha,

partot ért, lába a pallón megremeg,
ahogy lüktetni kezd benne
valami lassú, nehéz anyag biztonsága

napfényt gyűjt, erőt és terhet,
le lehetne élni így is egy életet,
hiszen az őrület lassan adagolva
maga a kegyelem,

hogy melyik évszakban él,
ő dönti el, de harang szól minden negyedórában,
ha elfelejtené mihez mérni az életét,

ragaszkodik a délutánokhoz,
sokáig nézi bennük,
hogy zúzza szét magát
a hullámtörő betonján az idő húsa,
ez a nagy, szürke állat

itt van minden, amire azt is mondhatná, otthona,
meszes kagylóhéjak, kopott hálók,
a beszáradt ég aljának darabjai,
minden, amire emlékeznie kellene

de ahogy az utca felszívja
a testet ködös estéken,
a csontjában újra és újra érzi,
a hiányát, ahogy lüktet,
mennyi minden más lehetne még

bizonyos igenekben lakik egy angyal,
a hirtelen döntések angyala ilyen,
mögötte még hosszan fénylik az irány,
a távolodó, sötét öböl arcán a csönd forradása

Megjelent a Műút 2013037-es számában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.