Munka közben gyakran kiment az erkélyre cigizni. Az ajtóból nyíló kis kilépőn pont egy ember fért el. Ez az építészeti megoldás azokban a napokban új értelmet nyert számára, hiszen csak ott lehetett feltűnés nélkül egyedül. Kollégái a történtek után egy percre sem hagyták magára, egyfolytában kérdezgették tőle, miben segíthetnek, és teljesen ismeretlen emberek is az együttérzésükről akarták biztosítani. De az erkélyen annyira egyedül volt, hogy akár úgy is dönthetett volna, hogy kiugrik. Később sokszor gondolt rá, hogy talán épp ez mentette meg: bárhol volt, mindig tudta késleltetni ezeket a gondolatokat azzal, hogy az az erkély lesz majd a legmegfelelőbb helyszín, ott úgysem tudja majd megakadályozni senki sem. Aztán ha végre kiállt oda, mindig más dolgok foglalkoztatták. Legszívesebben akkor időzött ott, amikor már sötétedett, de még nem kapcsolták fel az utcai lámpákat. Szerette ezt a néhány percig tartó kétes, bizonytalan derengést, amíg nem lehetett kivenni az utcán közlekedők, a megállókban várakozók arcait, amikor akár azt is lehetett képzelni, hogy egyik-másik egy rég nem látott, kedves ismerős. Az emberek a buszra várva ilyenkor rendszerint egyetlen nagyobb csoportban álldogáltak, mint a festéskor a szoba közepén összetolt bútorok. Mintha érezték volna, hogy készülődik valami, nemsokára elárasztja a lemenő nap fénye a betont, visszatükröződik az autók szélvédőinek üvegén. Aztán ahogy felkapcsolták az utcai lámpákat, és észrevette alakját a szemközti ház tükrös ablakában, rögtön bement.
Egyik nap az ő nevét kiabálta egy asszony odalent, és hangosan szidni kezdett egy gyereket. „Nem megmondtam, hogy húzd össze az inged? Még megbetegszel nekem.” Aznap nem maradt kint sokáig, korábban visszament dolgozni.
Az anyja nem örült annak, hogy gyereke lesz. Azt akarta, hogy tanuljon tovább, vagy legalább szerezzen valami szakképesítést. De azért felajánlotta, hogy vigyáz a gyerekre, hogy a lánya legalább dolgozni tudjon. Az anyja nem volt már fiatal, ráncait sehogy sem tudta eltüntetni, tökéletesség iránti vágyát környezetének beteges rendben tartásával igyekezett kielégíteni. Borzasztóan féltette például a parkettát, rászólt a gyerekre, hogy ne húzogassa rajta a kisautót, mert félő, hogy összekarcolja. A kisfiú a gyakori kórházi tartózkodáshoz szokott gyerekek példás önfegyelmével tűrte mindezt, nem is játszott, szinte mozdulatlanul ült egész nap.
Egyre nehezebben bírta a megszokott munkát, fájt a háta és a dereka. Napok óta nem az ágyában aludt, hanem a padlóra terített lepedőn. A kemény föld ellenállása, sima felületének határozott vonala némiképp emlékeztette arra a megtartó erőre, amit hiányolt az életéből. Gyakran álmodta azt, hogy egy befagyott tavon korcsolyázik a családjával, és valaki beszakad mellette a jégen. Ő pedig ahelyett, hogy megnézné, ki az, és a segítségére sietne, félelmében mindig lefeküdt a jégre, hogy nehogy alatta is beszakadjon, és hason csúszva araszolt a part felé. Métereket tett meg ilyenkor álmában a hideg parkettán, míg felébredt.
Néhány nappal később meglátogatta az egyik munkatársát, akinek gyereke született. Amikor a mosdót kereste a házban, véletlenül benyitott egy gardróbba, ahol rögtön észrevette a saját kisfiának a holmijait, amiket még ő ajándékozott a kollégájának hetekkel azelőtt. Döbbenten látta, hogy még ki sem vették a zacskóból a holmikat. Közelebb lépett. Úgy érezte magát, mintha a halottasházban lenne, ahova nem volt bátorsága bemenni. A bontatlan nejlonon keresztül megérintette a mesefigurát, amit maga hímzett oda, hogy eltakarjon egy meggyfoltot, ami többszöri mosás után sem jött ki. Világossá vált számára, hogy elutasítani nem merték, de sosem merik majd a gyerekükre adni a ruhákat. Ez az ostoba babona egyszerre elkerülhetetlen ítéletté változtatta azt, aminek egészen addig nem kereste az okát. Nem értette, miért pont vele történt mindez. Egészen addig azt hitte, az, hogy nem vallásos, majd megvédi az ehhez hasonló kérdésektől. Maga sem értette, miért, de tévedett.
Köszönés nélkül indult haza. Feltépte a szekrényt, kidobálta az emlékbe megtartott holmikat. Most már szabadon törhetett, zúzhatott. Egészen addig nem hangoskodhatott, mert örült, ha a gyerek végre elaludt. A felgyülemlett feszültséget legfeljebb úgy vezette le, hogy miközben az anya kioktatta, ő a kezébe vett valamilyen porcelánt vagy más törékeny tárgyat, és a terítő alatt csendben letörte az üveg lepkék törékeny szárnyait, megrepesztette a porcelánfigurák harang alakú szoknyáit, a puszta kézzel tönkretehető dolgokat, aztán pedig észrevétlenül kidobta a tárgyak darabjait a kukába.
Most, ahogy sorra nyitotta ki a szekrényajtókat, a gyerekszobába érve a földre ült, hogy belenézzen az éjjeliszekrénybe. Meglepetésére ott találta valamennyi összetört figurát. Maga sem értette, a gyerek hogyan vehette észre, hogy sorban tűnnek el a porcelánok, és hogy tudta időben kiszedni a szemetesből valamennyi darabot. Ahogy a nő közel hajolt a szekrényhez, látta, hogy mindegyik figurát megragasztották, legalábbis ügyetlenül felhelyezett, átlátszó celluxdarabok tapadnak a fehér repedésekre. Sem a ragasztóanyag, sem a módszer nem volt alkalmas a tartós eredmény elérése, minden bizonnyal pillanatragasztóval kellett volna dolgozni. Ám a kísérlet tökéletes hiábavalósága ellenére is észlelhető volt az a rendíthetetlen kitartás, ahogy a gyerek igyekezett, hogy megjavítsa a tönkretett tárgyakat. A nő sorban kiszedte valamennyi figurát. A legtöbb az első érintéstől szétesett.
A nő anyja épp ekkor lépett be a szobába, meglepetten kérdezte, mi történt, és azonnal behozta a partvist, hogy összesöpörjék és kidobják a maradványokat. Ezután zavartan állt még a seprűvel a kezében egy ideig, és értetlenül nézte, ahogy a nő kupacokba rendezi az apró csonkokat, és arcán rég nem látott nyugalommal elkezdi kiválogatni a helyrehozható darabokat.
