Paksy Tünde: KH — német (2014. március 31.)


 „Az ünnep előestéje az uckermarki Fürstenfeldében. Alszik a falu. Kivéve a révészt — ő halott. És Kunznét, a farkasvak festőnőt, aki most először szeretné megörökíteni faluját éjszaka. Egy harangozó és tanítványa félrevernék a harangokat: azok azonban eltűntek. Egy róka tojások után jár a kölykeinek, és Schramm úr, a néphadsereg korábbi ezredese képtelen eldönteni, hogy cigarettáért induljon vagy főbe lője magát. Mindenkinek megvan a küldetése. Mindenki be akar fejezni valamit, mielőtt megvirrad. Állítólag egyikük sem volt tanúja, hogyan törtek be a tájházba. A falu archívuma azonban nyitva áll. Mégsem az gyötri az álmatlan lakókat, mit loptak el, hanem ami kiszabadult. Rémeket szül az éjszaka: Régi történetek és emlékek, mítoszok és mesék törtek elő és kísérik az embereket házaik körül.” Ezzel a rövid fülszöveggel ajánlja a Luchterhand Kiadó Saša Stanišić legújabb regényét az olvasó figyelmébe, ennél azonban nyilván nagyobb hatást gyakorol majd az eladásokra, hogy a Bosznia-Hercegovinából származó, 1992 óta Németországban élő szerző Vor dem Fest, vagyis az Ünnep előtt címet viselő műve nyerte el szépirodalom kategóriában a Lipcsei Könyvvásár Könyvdíját. Míg Stanišić első, 2006-ban megjelent regénye, a Wie der Soldat das Gramophon repariert, amely magyarul Farkas Tünde fordításában olvasható (Hogyan javítja a katona a gramofont, Szó Kiadó, 2008) annak idején a Német Könyvdíjra való jelölés mellett hideget és meleget is kapott a kritikusoktól, addig a most díjazott mű egyértelműen pozitív fogadtatásra lelt. Realista falusi regény, történelmi próba- illetve mélyfúrás, látlelet a mai keletnémet viszonyokról — hangzanak a regényhez társított jellemzések. Mindemellett a mű meghatározó eleme a sokszínűség, amely nemcsak a tragikum és komikum között egyensúlyozó epizódok sokaságában, hanem a szövegfajták sokféleségében is megnyilvánul. Legendák és ősi krónikák, a nép hangja, helyi hírek, népies dalok és családi történetek képződnek le a falu kórusának külön-külön felismerhető egyéni hangjaiban. A műből — nem is olyan rövid — ízelítő olvasható itt. A szépirodalmi kategória további jelöltjei voltak: Fabian Hischmann (Am Ende schmeissen wir mit GoldVégül arannyal dobálózunk majd), Per Leo (Flut und Boden: Roman einer FamilieÁradás és föld. Egy család regénye), Martin Mosebach (Das BlutbuchenfestA vérbükkünnep) és Katja Petrowskaja (Vielleicht EstherTalán Eszter) című regénye, amelynek egy részletével tavaly az Ingeborg Bachmann Verseny fődíját nyerte el (lásd KH 2013. július 22.).


Sibylle LewitscharoffArról, amit meg lehet csinálni. A tudomány által meghatározott élet és halál. Ezt a címet adta Sybille Lewitscharoff a március elején a Drezdai Állami Színház és a Sächsische Zeitung meghívására tartott beszédének. A friss Büchner-díjas írónő több személyes példán keresztül igyekezett kifejteni véleményét a témáról, arra azonban nyilván nem számított, hogy a mesterséges megtermékenyítésről vallott konzervatív nézetei ekkora botrányt okoznak majd. Nézete szerint ugyanis a gyermeknemzés egyetlen elfogadható módja a férfi és nő között létesített szexuális kapcsolat, a mesterséges megtermékenyítést pedig undorítónak nevezte és a nácik által üzemeltetett párzóotthonokhoz hasonlította, ahol szőke és kék szemű hölgyeknek nemzettek gyermeket a szőke, kék szemű SS-katonák. Sőt úgy fogalmazott, hajlamos a lombikbébikre afféle félig emberi lényként tekinteni. Ez utóbbi kijelentését pár nappal később a ZDF reggeli beszélgetős műsorában hivatalosan visszavonta: „Soha nem neveznék egy gyermeket, aki ezen a módon született a világra, megkérdőjelezhető lénynek. […] Tényleg sajnálom, ez [a mondat] valóban túl élesre sikeredett. Szeretném visszavonni, kérem, engedjék meg ezt nekem.” E félresikerült mondat azonban, úgy tűnik, nemcsak az írónő renoméját tette tönkre, hanem tökéletesen el is terelte a figyelmet beszédének egyik alapvető indíttatásáról, a tudomány lehetőségeinek korlátlan alkalmazhatóságával szemben támasztott kételyeiről. A már Dürrenmatt Fizikusaiban is erősen artikulált erkölcsi dilemmával kapcsolatban Lewitscharoff így fogalmaz: „Sokkal élénkebb vitát kellene folytatni erről, nem pedig beérni annyival, hogy létezik ez a gyógymód — és akkor élünk is vele.” Sajnos a vita most nem erről folyik.

Nagy örömmel fedeztem fel az irodalmi rovatokat böngészve, hogy a Tagesspiegelben egészen hosszú cikkel emlékeznek meg Márai Sándor halálának 25. évfordulójáról. Kár, hogy Jan Schulz-Ojala cikke elsősorban az író halála előtti elmagányosodására és a San Diegó-i magyarok által kezdeményezett, ám a városvezetés által elutasított emléktábla-állítás körüli kálváriára koncentrál, amely így nem nyilvános helyen, hanem a magyar közösségi ház belső terében kapott helyet. Nagyobb öröm lenne, ha a cikket az író irodalmi munkásságának méltatásaként olvashatnánk, ami azonban arra az egy mondatra korlátozódik, amelyben főként a 20. század nagy német íróival állítja párhuzamba: „Egészen a második világháború végéig nagy íróként tisztelték hazájában az elegáns nyelvezete és szuverén elbeszélésmódja miatt, mint Robert Musillal, Joseph Roth-tal, Stefan Zweiggal és Thomas Mann-nal egyenrangú szerzőt.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük