Mi van velem mostanában, mindenkivel szemezek, anyu és apu megvéd a bajtól, amit a flörtölés okozhat, gyerek vagyok, csak tizenhárom, váltogatom az arcaimat, nő és kislány, én döntök, ma ki leszek. Párás meleg Québecben, a teraszos vendéglők dugig, foglalt asztal vár minket, a sarokban tangóharmonikás, a szemben lévő asztalnál franciául beszélő fiatalok, csillogó haj és vászonruhák. Az egyik fiú göndör, vörös haja a válláig omlik, fehér hosszú ujjú ing és farmer, teniszcipő (zokni nélkül), keresztbe vetett lábak. Rajtam fekete spagettipántos ruha, nem akartam még felpróbálni sem, de anyu azt mondta, most már nagylány vagyok és minden nagylánynak szüksége van egy fekete ruhára, csak ötven dolcsi, simán ki tudjuk fizetni.
Rendelünk, anyu elküld kezet mosni, végig a vörös fiút nézem, ahogy elhaladok az asztaluk mellett, a fiú talán huszonkettő-huszonhárom, hozzám képest bácsi, addig nézem, amíg a szememmel tudom követni, de a fejemet nem kell elfordítani. Döbbenten visszabámul. A mosdók előtti folyosón az aranykeretes tükör előtt igazgatom a hajamat, senki sem tudja, hogy combfixes harisnya van rajtam, ma délután besurrantam a Victoria’s Secretbe, amíg anyu a szuvenírboltban válogatott, zsebpénzből fizettem.
Állok a tükör előtt, várom, hogy utánam jöjjön a vörös fiú. Nem szólnánk egymáshoz, csak megcsókolna, ez történik a filmekben. Nem jön. Nem tudja, hogy most van az a jelenet, amikor egymás szemébe néz a francia-kanadai és a magyar-amerikai, és a csók a nemzetközi nyelv. Kínosan hosszan várakozom, visszacsoszogok az asztalunkhoz, a szüleimhez, apu kérdi, mi van, belepottyantál a vécébe? A kaja már ott az asztalon, a tányéromra meredek. Hozzák a desszertet, kiskanállal kocogtatom a kemény karamellát a crème brulèe-n, apu rendelte nekem, nem ettem még soha ilyet, nyalogatom a kanálról a halványsárga krémet, élvezem a forró édességet a számban. A fiúra nézek.
A szüleim visszakísérnek a szállodába, ők még elmennek egy bárba, megisznak valamit. A tévét kapcsolgatom, ruhástól fekszem a szüleim ágyán, a cipőmet sem veszem le, bársony és keresztpántos, a bőr illata sűrű, innen is érzem, megtelik vele a torkom. Fölemelem a térdem, most nem otthon vagyok, nem baj, ha a cipőm összepiszkolja az ágytakarót, lecsúszik a combomról a síkos anyagú szoknya, kilátszik a combfix csipkeszegélye, fölötte a meztelen bőröm. Az egyik kezem a távirányítón, a másik a köntösöm zsebében, nézem magam. Várom, hogy elmúljon a feszítő érzés, nem múlik, nem gondolok a fiúra, nem gondolok semmire, csak dermedten fekszem, mintha egy madarat figyelnék, ami bármilyen kis neszre elszállhat.
Elalszom, később anyu segít levetkőzni, félálomban követem az utasításait, meglátja a combfixet, nem szól semmit, lehúzza oldalt a kis fekete ruha cipzárját, a fejemre húzza a rózsaszín csíkos hálóingemet, az otthonunk illatát őrzi, friss és tiszta. Alszom, szappan illatú hálóingben és fekete szaténbugyiban.
Másnap elmegyünk fagyizni. A cukrászda mellett egy mozdulatlanság-művész áll egy fadobozon, kalóznak öltözve. Fél kézzel fogom a fagyit, a másikkal lefényképezem, hogy később a képet addig nézhessem, amíg csak akarom. Az olvadó fagyi a kezemre csöppen.