Kisantal Tamás: A halál árnyékának völgyében

David Grossman: A világ végére. Fordította: Nemes Anna, Scolar, 2013

A Hagad Nahash nevű izraeli hip-hop együttes 2004-es albumán szerepel egy szám, amely a Shirat Hasticker (kb. Matricadal) címet viseli. A darab érdekessége, hogy a szöveg az izraeli autók hátulján divatos matricák kiírásaiból áll össze, azaz rövid, frappáns közéleti üzenetek, szellemes kiszólások, valamint konkrét politikai jelszavak egyvelegéből. E feliratok, vagyis a dal sorai, teljesen eltérő nézőpontokat, politikai üzeneteket, vallási és világnézeti attitűdöket közvetítenek, a dalban mégis összekapcsolódnak, rímelnek egymásra, ironikusan ellentétezik egymást. A videoklipben az együttes tagjai az izraeli társadalom különböző rétegeire utaló jelmezekben rappelik a számot: van, aki ultraortodox haredi zsidónak öltözve, egy másik mint rendőr, egy harmadik pedig arabként, és így tovább, jelenetről jelenetre jelmezt váltva, miközben az egyes szereplő által kántált sor nem feltétlenül (sőt általában nem) passzol figurájának társadalmi funkciójához.

Nem csak azért idéztem fel e popszámot, mert a maga eszközeivel nagyon sokat elárul Izrael mai állapotáról, a lakosság identitását demonstráló népszerű matricák különbségei jól megmutatják, hogy mekkora ellentétek feszülnek ebben a különös, számunkra talán kicsit értetlenül szemlélt országban, több vallás szent földjén. A Shirat Hastickernek közvetlenebb kapcsolata is van a kritika tárgyát képező regénnyel, ugyanis szövegét David Grossman írta, pontosabban ő állította össze verssé az utcákon látható matricák sorait. Mint az író egy interjújában elmondta, a szöveg ötlete 1995-ben született, amikor éppen Yitzak Rabin hajdani miniszterelnök halála után hazafelé autózott Jeruzsálembe. A főutat a temetés miatt lezárták, így egy mellékúton menve egy álló Volvót (Izraelben a telepesek kedvenc autómárkáját) vett észre, amelynek a sofőrje éppen a hátsó szélvédőt beborító, Rabint gyalázó matricákat próbálta lekapargatni. A felirat és annak eltávolítása jól mutatja az izraeli politikai helyzet sokarcúságát, hiszen a valószínűleg szélsőségesen cionista nézeteket valló telepesnek Rabin politikája túl enyhe volt, megölése után azonban a miniszterelnök mártírrá vált, s így a korábban szélvédőn hirdetett nézetek immár vállalhatatlanoknak számítottak.[1] Grossman és a zenekar matricadala, ez a héber nyelvű hip-hop szám, amely az izraeli autókra készített és megvásárolható, felragasztható instant politikai állásfoglalásokat gyűjti össze, multikulturális pastiche-jellegével tehát sajátos módján éppen az ottani helyzet idegenségét, a híradókból látott különös világ összetettségét, ellentmondásosságát mutatja be.

A világ végére című mű ugyanezt az idegen, kívülről nehezen érthető (ha egyáltalán felfogható) világot ábrázolja. Nehéz lenne röviden elmondani, miről szól: egy regény Izraelről, a történelemről, a háborúról (pontosabban a háborúkról, még pontosabban a folyamatos hadiállapotról), arabokról és zsidókról, a mindennapokról, az anyaságról és egy különös szerelmi háromszögről. Főszereplőnője Ora, miután fia, Ofer egy hadművelet alkalmából önként bevonul a hadseregbe, képtelen otthon maradni, mivel úgy érzi, előbb-utóbb óhatatlanul megérkezne hozzá a gyermeke elvesztéséről szóló üzenet. A halálhír kínzó várása helyett úgy dönt, megszökik előle, és elindul az eredetileg a fiával tervezett közös észak-galileai túrára. Tette félig mágikus, félig igencsak racionális, hiszen egyszerre hiteti el magával, hogy ha kiszáll a „háborús anya”-szerepből, ezzel meghosszabbíthatja fia életét, illetve magában tovább éltetheti a fiú életben maradásának reményét. Nem egyedül vállalkozik az útra, hanem magával ráncigálja hajdani szerelmét és a fiú vér szerinti apját, Avramot, aki gyermekét sosem látta, és Orától, valamint a világtól tökéletesen elidegenedve, magányos emberi roncsként tengeti életét. A könyv szorosan vett története tulajdonképpen ezt a túrát mutatja be, azt, ahogy a két hajdani szerelmes lassan újra egymásra talál, Avram (és az olvasó) Ora elbeszéléseiből fokozatosan megismeri fiát, valamint beszélgetéseikből, visszaemlékezéseikből feltárul boldogtalan szerelmük története. Pontosabban egy rendkívül különös és egészen különleges szerelmi háromszöget ismerhetünk meg, amely Avram, Ora és férje, Ilan között bontakozott hajdanán ki.

Különösen érdekes, ahogy a nem izraeli olvasók és kritikusok a regény alakjait és e sajátos szerelmi viszonyrendszert értelmezték, illetve igyekeztek megtalálni azokat az alapvetően nyugati analógiákat, amelyek leképezhetik, összemérhetővé teszik az itteni történéseket. Amint a kötet magyar kiadásának borítóján is olvasható, Ora alakját hasonlították már például Bovarynéhoz és Anna Kareninához, a három főszereplő közti viszonyrendszert pedig Truffault Jules és Jim című filmjének parafrázisaként interpretálták. Az előbbi valószínűleg inkább a nőalak mélységére, megformáltságára vonatkozik, nem annyira a jellemek konkrét hasonlóságára, az utóbbival pedig azt a rendkívül sajátos kapcsolatot próbálták megragadni, ami Ora, Avram és Ilan közt a regényben megfigyelhető. Avram ugyanis Ora egyik fiának apja és Ilan legjobb barátja, Ilan pedig később a nő férje, és a másik fiú, Adam édesapja lett. Hármuk kapcsolata a barátság és a szerelem különös és szoros köteléke igen sajátosan működik. Ami azonban nagyon megkülönbözteti Grossman regényét minden korábbi világirodalmi és filmes analógiától, az a nagyon erőteljes helyi történelembe gyökerezettség, amely a figurák életét és a könyv világát meghatározza. A könyv olvasása során ugyanis fokozatosan derül ki hármójuk életútja, Ora és Avram beszélgetéseiből, visszaemlékezéseiből lassan kerülnek helyre a mozaikkockák, és válik egyre világosabbá, hogy az egyéni kapcsolatok, valamint az életlehetőségek újra és újra alárendelődnek a történelemnek, sajátosan beleágyazódnak Izrael utolsó fél évszázadának folyamatos hadakozásaiba. A regény első jelenete, a főhősök megismerkedéséről szóló rész 1967-ben, a hatnapos háború idején, egy kórház fertőző osztályán játszódik. A három fiatalember a hadiesemények miatt szinte kihalttá váló kórház elfekvőjében élet és halál között lebegve ismerkedik meg, s kötnek életre szóló barátságot (valamint mindkét fiú itt szeret bele Orába). Néhány évvel később pedig Avram a Jóm kippuri háborúban az egyiptomi hadsereg fogságába esik, ahol kínvallatásnak vetik alá, amelyből már testi és lelki roncsként kikerülve sohasem talál többé önmagára, nem képes az emberi viszonyok közé beilleszkedni, ezután megszülető gyermekét sem hajlandó elfogadni, Orával való kapcsolata pedig szinte teljesen megszűnik.

A világ végére egyszerre a gyász és a veszteség, valamint a gyógyulás és az egymásra találás könyve. A szerelmi háromszögből a regény konkrét terében csak ketten, Avram és Ora vannak jelen (Ilan fiával éppen külföldön vakációzik), kettejük beszélgetése — pontosabban előbb Ora monológjai, majd Avram lassú felengedése és eleinte akadozó, majd egyre működőképesebb párbeszédük — révén ismerjük meg különös kapcsolatukat, tönkrement szerelmüket, Ora és Ilan fokozatos elhidegülését, és a két testvér — Avram fia, Ofer, valamint Ilan gyermeke, Adam — élettörténetét. Életük a folyamatos veszteségek jegyében telik: Ora elveszti szerelmét, majd később férjét, Ilan és Avram barátsága megszakad, maga Avram pedig a hadifogság és az itt átélt embertelen tortúrák során nem találja többé a helyét s elveszti kapcsolatát a többi emberrel — sokáig úgy tűnik, végleg. Avram és Ora közös túrája így menekülés, de közben terápia, a világba való visszatérés zarándoklata is. Ora menekül a rossz hír, fia halálhíre elől, s e tette többféleképpen fejezi ki a történelemből való kilépés vágyát. Nem hajlandó elfogadni a „háborús anya” tradicionális szerepét, valamint a mitikus tájba, Galilea földjére való szökésével, valós és szimbolikus útjukkal a háborúktól érintetlen Szentföldhöz megtérés lehetőségét fejezik ki.

Emellett Ora menekülése egy konkrét mítosz, pontosabban vallási történet szekularizált kifordításaként is értelmezhető. Isten Ábrahámot hajdan próbára téve fia, Izsák feláldozását kérte, s a zsidó nép ősatyja a rettenetes parancsot nem értve, de annak engedelmeskedve hajlandónak mutatkozott feláldozni gyermekét, egyszerre bizonyítva be az isteni hatalom abszolútumát, valamint saját feltétlen, paradox hitét. Ora és fia, Ofer története éppen az ellenkezője ennek: az állam, a nemzet kéri a fiú feláldozását, aki önként hajlandó is alávetni magát az esetleges pusztulásnak, azonban éppen a szülő lesz az, aki fellázad, és kivonulásával, a látszólagos rendből (azaz a városból) való távozásával különös módon éppen a hitet, fia életben tartásának reményét őrizgeti. Avram maga áldoztatik fel, hadifogságba kerülve megjárja a poklot, utána eltaszítja magától gyermekét, hogy végül a galileai tájban Orával együtt találja meg a gyógyulás reményét. Avram feláldozása egyébként még összetettebb, a regény szerelmi szálával erőteljesebben összefügg, ugyanis ő nem maga választja sorsát, hanem egy a két barát közt lezajlott sorshúzás révén jut neki az áldozati szerep.

Az ábrahámi áldozat paradoxonja azonban itt a hétköznapi valóság: nem csupán a regény világában, hanem Izrael mindennapjaiban is. Grossman interjúiban az izraeli élet mindennapjairól beszélve többször is elmesélt egy történetet, amelyet egy nemzetközi tévéműsorban látott. Eszerint egy fiatal izraeli házaspárt megkérdeztek a gyermekvállalásról, valamint arról, hogy hány gyermeket szeretnének. „Hármat” — hangzott a válasz, s a riporter értetlenkedésére a fiatal menyasszony mosolyogva így fejtette ki magyarázatát: „Mert ha az egyikük meghal a háborúban, vagy a terrortámadásokban, még akkor is megmarad kettő.”[2] Azaz az áldozat, a gyermek elvesztése olyannyira a szülők mindennapi valóságának része már, hogy a család fogalmának szinte „természetes” elemévé lett. Éppen ez a valóság az, ami kívülről, más országok szerencsésebb, békésebb helyzetéből nehezen érthető, hiszen a legtöbbünk számára az izraeli–palesztin konfliktus jórészt csak történelemkönyvekből, híradóbeszámolókból ismert: elborzadunk az ottani valóságtól, gyakran részigazságok, elfogult, ideologikus nézőpontok torzító lencséin keresztül látunk belőlük darabokat anélkül, hogy a teljes képről, a mindennapokat átszövő háborús helyzet rettenetéről tényleges fogalmunk lenne. Egy másik interjújában a szerző elmondta, hogy sok-sok évig meg sem fordult a fejében, hogy az izraeli helyzetről írjon. Arról a komplex szituációról tehát, amelyet a héberben a matzav szóval jelölnek. Ez az átfogó kifejezés az évszázados ellentéteket, a többnemzetiségű és vallású terület állapotát, a permanens háborúk és a terrorizmus mindennapjait fogja össze. Grossman bevallása szerint éppen azért nem akart írni erről, mert a matzavról szóló beszéd „klisék patchworkjére” hasonlít, mely az állapotszerűség hangsúlyozásával a helyzet adott voltát emeli ki, s a változtatás lehetetlenségét implikálva eltávolítja a személyes felelősség kérdéseit. Mint a szerző kifejezi, igen nehéz feladat volt kitörni ebből a klausztrofób nyelvhasználatból, és megtalálni azt a saját nyelvet, amelyen keresztül beszélni lehet Izraelről és az itteni emberekről.[3]

A nyelv választása mellett a forma választása a legkardinálisabb kérdés, hiszen a regény működése azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e közhelyek, bevett és elkoptatott klisék nélkül megjelenítenie ezt a világot. Grossman a hétköznapokra koncentrál, s a megmutatás helyett inkább a sejtetést, időnként pedig éppen az elhallgatást választja. A szereplők élettörténete fokozatosan tárul fel, egyre többet tudunk meg róluk, s az új információk, a különböző idősíkok eseményei újra és újra átírják értelmezésünket. A könyv olyan olvasót igényel, aki képes odafigyelni a szereplőkre, aki meghallgatja monológjaikat és faggatja őket, ahogy Ora és Avram mind jobban odafigyel egymásra, és egyre inkább megértik, mi történt velük és köztük az elmúlt évtizedek során. Az eltérő idősíkok és szólamok át-átjárják egymást, nem annyira kimondanak, inkább sejtetnek. Az Avramot megnyomorító hadifogságot nem látjuk, a férfi néma marad, nem képes beszélni róla, ám Ora elbeszéléseiből megismerjük a szabadulás utáni időszakot, a megnyomorított ember világba való visszatérésének lehetetlenségét. A zsidó–arab konfliktus mindennapjairól, a szélsőségektől mentes feszültségekről, az együttélés lehetőségeiről és problémáiról számos történelemkönyvnél többet elmond az arab taxisofőr, Szami figurája, s az a fájdalmasan groteszk jelenet, amikor a regény elején Ora, maga sem véve észre, mekkora sértést követ el, a család barátját, Szamit kéri meg, hogy a bevonuló Ofert vigye el hadosztályához. Már-már valószínűtlen a kép, de működik: a megbántott arab taxisofőr nem utasítja vissza a kérést, és elfuvarozza a fiatal zsidó katonát és édesanyját, hogy a fiú a háborúban majd esetleg Szami honfitársait gyilkolja meg. A jelenet éppen visszafogottságával válik feszültté és hatásossá: mindhárman értik, mennyire abszurd az egész, nem így kellene lennie, ám mindegyiküket köti saját szokásrendje és áldozata, így semmin sem tudnak változtatni.

Mi több, maga a regény a matzav bemutatásán és újraértelmezésén túl sajátos mementóként funkcionál, amelyet a regény főszövegét keretező két paratextus tesz világossá. Az első az ajánlás, ahol az utolsó ajánlott neve mögötti évszámokból („Urinak, 1985−2006”) sejthető, hogy valamiféle gyász gyümölcse a szöveg. A művet záró utóhang pedig világossá is teszi ezt, s a regény egészét tulajdonképpen többszörösen visszaírja a valóságba. „2003 májusában kezdtem írni ezt a könyvet, idősebbik fiam, Jonatan katonáskodásának vége előtt fél évvel, és másfél évvel azelőtt, hogy öccse, Uri bevonult” — vallja meg a szerző. „Uri nagyon jól ismerte a cselekményt és a szereplőket. Ha telefonon beszéltünk, és ha hazajött eltávozásra, mindig megkérdezte, mi újság a könyvben, meg a szereplők életében. […] Abban az időben azt hittem — vagy inkább azt reméltem —, hogy a könyv, amit írok, meg fogja védeni. 2006. augusztus 12-én, a második libanoni háború utolsó óráiban Uri elesett. […] Sivát ültünk, s utána visszatértem a könyvhöz. Jórészt már készen volt. Ami megváltozott benne, az azt a valóságot visszhangozza, melyben a végső változat íródott” (619). A regény végi szavak óhatatlanul át- és újraértelmezik a szöveget: nem egyszerűen a gyász regényévé teszik, és „valósághatását” fokozzák, hanem Ora mágikus tette, a fia védelmében való menekülése a könyv születésének metaforájává válik. A regény írásának egyik eredeti célja Uri megvédelmezése lett volna, a szerző maga egyfajta mágikus aktussal, szereplői galileai utaztatásával, a kibékülés és az élet lehetőségének ígéretével igyekezett életben tartani feláldozandó fiát. A könyv nyitva hagyja azt a kérdést, hogy Ofer túléli-e a harcot, ám a szöveget záró sorok arra látszanak utalni, hogy a fiú halála nagy valószínűséggel bekövetkezhet, a mágikus menekülés személyes megtisztulást hozhat ugyan, de a feláldozandó gyermeket nem tarthatja életben.

A mű eredeti címe sokkal semlegesebb, s éppen e szökést hangsúlyozza. Nagyjából így hangzik: Egy nő menekül az üzenet elől. A magyar cím metaforikusabb, s más konnotációt ad a regénynek. Különös és kissé érthetetlen kiadói döntés egyébként, hogy a magyar változat nem a héber eredeti, hanem az angol fordítás alapján készült — a fordító, Nemes Anna kitűnő munkát végzett, legalábbis az angol változat alapján, de nehéz nem gondolni a „fordítás fordítása” lehetséges szövegátalakulási problémáira. A cím az angol verzióból származik, ám azt is továbbalakítja: ott Az ország végéig (To the End of the Land) szerepel, amely utal a két főhős utazására, a regény utolsó, katartikus hatású jelenetére, a hatalmas hegyen üldögélő, a természettel eggyé váló főszereplők néma és mégis oly beszédes képére (mely, hogy én is egy filmes analógiát hozzak, Tarkovszkij műveinek utolsó képsoraira emlékeztet). Emellett vonatkozhat a háborús szituációra és az ország folyamatos végállapotának fenyegetettségre is. A világ végére cím egyfelől ezt globalizálja, másfelől pedig a könyv egyik — s talán legerőteljesebb — részének apokaliptikus tónusát emeli ki. Ora az út során elmeséli ugyanis, hogy közvetlenül szülése előtt férje, Ilan elbeszélte neki, a Jóm kippuri háború idején miként próbálta megmenteni a sorshúzás miatt a frontvonalba ment Avramot. Barátja után ment, s egy közeli támaszpontig eljutva fültanúja lehetett, amint Avram, aki egy másik erődben egyedüli túlélőként sebesülten és magatehetetlenül ottragadt, és rádióján keresztül közvetíti az eseményeket, mondja monológjait a semmibe. A rádió ugyanis elromlott, csak adni képes, venni nem, így Avram nem tudhatja, hallja-e egyáltalán valaki szavait. Előbb viccelődve, később egyre kétségbeesettebben monologizál, maga elé képzelve Orát, Ilant s mintegy neki címezve utolsó szavait. Ilan ténylegesen hallja rádióján, ahogy Avram elmeséli regényötletét, amelyet írni kezdett az eljövendő világvégéről, amely mindennek új értelmet ad, a tárgyaktól az emberi viszonyokig mindent új megvilágításba helyez. Nem nagyszabású véget képzel el, a világ nem bummal, csak nyüszítéssel pusztul majd el — hogy T. S. Eliot sorait parafrazeáljam, amelyek egy másik nagy háborús műben, Coppola Apokalipszis, mostjában hangzanak el. A lényeg, hogy a közelgő vég tudata mindent újraértelmez, mindenki másként kezd élni tudva halálának pontos idejét. A történet természetesen Avram önértelmező narratívája, aki a Szuezi csatorna melletti erődben magányosan, egy vesztett háború tudatában, meghallgatást nem remélve készül a halálra és kiáltja a pusztába monológjait életről, halálról és az elvesztett szerelemről.

Avram azonban túléli, ha sokáig úgy is tűnik, hogy csak testileg is. „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is […], nem félek a gonosztól” — idézi Avram az erődben rekedve sebesülten a 23. zsoltárt, majd így folytatja: „mert a történetem itt van velem” (548). Nem tudjuk, Ofer életben marad-e, bár, mint mondtam, a mű utóhangja a valódi gyermek, Uri iránti gyászt a fiktív fiúra is kiterjeszthetővé teszi. A könyv azonban mégsem csupán a gyász és a veszteség regénye, nemcsak nem annyira az állapoté, a változtathatatlan helyzeté, hanem a gyógyulásé, az egymás felé fordulásé, a megértésé és az odafigyelésé is. A szereplők történetei itt maradnak velünk, egyhamar nem felejtjük el őket, s nemcsak egy távoli ország helyzetét, mindennapjait értjük meg jobban általa, hanem talán, ha odafigyelünk és hallgatunk, akkor egymást, saját előítéleteinket, kapcsolatainkat, elszalasztott lehetőségeinket is. Talán az utóbbi idők egyik legszebb háborús regényét és szerelmi történetét olvashatjuk, amelyben a szerzőnek ténylegesen sikerült nyelvet és formát találnia, hogy megmutasson valamit egy távoli világról, amely sokkal közelebbi, mint gondolnánk.

Megjelent a Műút 2014043-as számában

 


[1] A hivatkozott Grossman-interjú forrása: www.youtube.com/watch?v=dVRsG32lWBY; a dal videoklipje angol felirattal: www.youtube.com/watch?v=sMsxs4FPirI (mindkettő letöltve: 2014. január 5.)

[2] Spiegel Interview with Author David Grossman: Foreigners Cannot Understand the Israelis’ Vulnerability,  Spiegel Online International, 2009. augusztus 10. http://www.spiegel.de/international/world/spiegel-interview-with-author-david-grossman-foreigners-cannot-understand-the-israelis-vulnerability-a-641437.html (letöltve: 2014. január 6.)

[3] BBC World Book Club Podcast with David Grossman, 2011. november 5. http://downloads.bbc.co.uk/podcasts/worldservice/wbc/wbc_20111105-1106a.mp3 (letöltve: 2014. január 6.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük