„…aki Farkas Zsoltból és Vári Györgyből lenne összegyúrva”

Gyorsinterjú Lengyel Imre Zsolttal Bodor Béla-díja után

LIZS_slide

Mesélj arról, hogyan indult kritikusi pályafutásod! Kell-e alkati adottság, determinált-e bármi, hogy ezt a műfajt válaszd?

Ha valami, akkor nyilván a kritikarajongásom determinált a választásra: a szellem szabadságának és fontosságának egy jó kritikában megtapasztalható élményét — ahol egy művé sűrűsített világlátás találkozik egy kritikusi tekintetté élesített világlátással, és hogy e találkozás létrejöhessen, a kritikusnak muszáj bevilágítania a hétköznapokban csak észrevétlenül zakatoló kultúrának a működésébe, mely a művet, de őt magát is létrehozta — nem könnyű ma máshonnan pótolni. A rajongás persze főként csak szorongást szült, és sokáig elképzelhetetlennek tartottam, hogy oly sok mindent nem olvasva még érdemesnek lássam, hogy bármiről is leírjam, mit látok benne. Azután egyszer ezen a szorongáson felülkerekedett a frusztráció, hogy miért nem látja senki más, amit én látok: nem találkoztam ugyanis senkivel, aki osztotta volna a lelkesedésem Kukorelly Endre Ezer és 3 című regénye iránt; úgyhogy kénytelen voltam alaposan végiggondolni, hogy honnan is nézem én ezt a könyvet. Ebből lett egy szöveg, amelyet, miután meggyőztem magam, hogy talán ez a nézőpont ki tudná valamelyest egészíteni az addigi képet, elküldtem egy szerkesztőségnek, ahonnan azt válaszolták, hogy van már erről a könyvről kritikájuk, de mivel tetszett a szöveg, írjak nekik valami másról — amit a dicsérettől megmámorosodva nem tudtam visszautasítani. De a valódi vágyam a Kukorelly-szöveg megjelentetése lett volna, így elküldtem egy másik helyre is, ahol ugyanez történt — majd egy harmadik, egy negyedik helyen is ugyanez. Hirtelen ott álltam egy halom házi feladattal, úgyhogy kénytelen voltam komolyan elgondolkodni azon, hogyan s mivégre is létezik ma az irodalom — és mivel közben felvettek doktori hallgatónak, arra is rájöttem, hogy anélkül disszertációt is képtelen lennék írni, hogy ezekre a kérdésekre értékelhető válaszom legyen, legegyszerűbbnek pedig a kortárs szövegekre reagálva látszott a végére járni. Így indult a pályafutás, külön elhatározás nélkül, és mire elkészültem ezekkel, beleszerettem a dologba — a szellem szabadságának és fontosságának érzetébe, amelyet máshol évről évre kevésbé találok —, és képtelen voltam abbahagyni. De végül a Kukorelly-szöveg is megjelent: a Holminak is volt már egy kritikája, de megesett rajtam a szívük, és mellécsapták az enyémet is — Bodor Béla szövegének párjaként jelent meg.

Milyen kritikusi attitűd szolgált mintául számodra? Mondanál olyan életművet, nézőpontot vagy írásmódot, melyet példaszerűnek tartasz?

Mintául szolgált és szolgál számomra mindenki, aki nem viteti csak magát a kényelmes gondolatok árján, hanem sikerül gátat szabnia annak, egy pillanatra legalább; ha valahol, ezekben a pillanatokban van például a szebb jövő ígérete. A nagyszerű magyar kritikusok sora, azt gondolom, szívmelengetően hosszú: Radnóti Sándor, Angyalosi Gergely, Margócsy István, Bán Zoltán András, Horváth Györgyi, Keresztesi József, Bagi Zsolt — hogy csak a szívemnek legkedvesebbek felsorolásába kezdjek bele; kitől a mondatait, kitől az élességét, kitől a filozófiai hátországát irigylem, és mindegyiküktől az okosságát. A fiatal kritikus sokak képzeletbeli szúrós tekintetét érezheti magán, sok szövegre gondolhat, amelytől elfacsarodhat a szíve, hogy talán sosem ér fel hozzá — ami jó. De elárulom: amikor írni kezdtem, és nem ment, arra próbáltam gondolni, mit csinálna most az a figura, aki Farkas Zsoltból és Vári Györgyből lenne összegyúrva.

Hogy gondolkozol a „bűnös” negatív kritikáról? Egyesek ugyanis úgy tartják, van rossz könyv, de arról nem szabad kritikát írni, mert azzal is csak legitimálod, kontextust teremtesz a számára. Nem éppen az a helyzet, hogy épp ennyivel tartozunk a sikerületlenebb műveknek is?

Még cselekedetet sem könnyű olyat mondani, amit kategorikusan, minden további megfontolást feleslegessé tevő módon rossznak lehet nyilvánítani — választásaink, így az újabb morálfilozófiák közhelye, sokkal inkább egymást kizáró etikai rendszerek között történnek, mint egyszerűen jó és rossz között. Egy értékítéletről pedig, legyen bármilyen radikális is, végképp nem gondolom, hogy létezhetne azon a viszonyrendszeren kívül, ami a kritikus és a mű között létrejön; hogy megértse annak a koordinátarendszernek a szabályait, ami alapján a szerző döntéseket hozott, és azt a másikat, ami alapján erre vagy arra az oldalra került egy mű az ő elméjében, alighanem a kritikus legfontosabb feladata, ebből pedig, ha rendesen el van végezve, sok minden kiderül a világról; ez nem a vagy rossz minősítéstől függ. Az irodalmi műveket tekinthetjük ártalmatlan, következmények nélküli betűhalmazoknak, de akkor alighanem ez az egész felhajtás feleslegesnek kellene tűnjön körülötte. Ha ezt nem szeretnénk, akkor, azt hiszem, kénytelenek vagyunk világértelmezési ajánlatnak gondolni, az ajánlatok között pedig vannak izgalmasak és unalmasak, vannak olyanok, amelyek segítenek megtalálni azon pontokat, ahonnan kiindulva jobb irányba fordíthatóak talán a dolgok, és vannak olyanok, amelyek hamis összefüggések teremtésével elszalasztatják velünk a lehetőségeket. (Vagyis olyanok, amelyek számomra annak tűnnek.) Mindent alaposan szemügyre venni, nem ítélni elsőre, perspektívába állítani mindent, a többiek véleményét tiszteletben tartva, de az általam helyesnek tartott elvek mellett elköteleződve dönteni — ezekben a dolgokban kötelessége a kultúrának jó példával járni elöl; szerintem inkább erről van szó, ebből fakad a negatív kritika kényszere is. Na meg abból, hogy az élet túl rövid — szerintem kedves dolog, ha azoktól a könyvektől, amelyeken igazán még felháborodni sem lehet, amelyekből nem látszik számára semmiről kiderülni semmi, csak mintha a mindennapok zörejei visszhangoznának bennük, a kritikus eltanácsolja olvasóit.

Tanulmányok, munka, kutatási tervek, szakmai szívügyek, szakmai kilátások?

Az ELTE BTK-n végeztem esztétika–magyar szakon, azután ugyanitt voltam doktorandusz, most pedig már nincs formális kötődésem sehová, szabad kritikus vagyok, és közben próbálom végre megírni azt a disszertációt, amely nagyjából arról szólna, milyennek látták a népi írók a két világháború közötti irodalmi élet működését és benne magukat, illetve hogyan reagált az irodalmi élet ezeknek a nyugtalanító alakoknak a felbukkanására. Ez most a terv, a szívügy és a kilátás is egyben.

 

Lengyel Imre Zsolt Beszélgetés fákról című kritikagyűjteménye 2012-ben jelent meg a Műút-könyvek sorozatában.

Portálunkon olvasható kritikái:
Móricz: közelről, közelebbről (Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond; Móricz Zsigmond: Naplók 1924–1925; Naplók 1926–1929)
A részek lázadása (Tompa Andrea: Fejtől s lábtól; Bartók Imre: A patkány éve)

2013-ban elnyerte a Műút Nívódíját, 2014. február 12-én pedig a Bodor Béla-díjat vehette át.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük