A napokban elhunyt José Emilio Pacheco, a kortárs mexikói irodalom emblematikus alakja. A legnagyobbak közé tartozott, költőként Octavio Paz, elbeszélőként pedig Carlos Fuentes méltó kortársa, az úgy nevezett „Századközép-nemzedék” (Generación de Medio Siglo) kiemelkedő szerzője. 2009-ben méltán kapta meg a hispán világ legnagyobb irodalmi elismerését, a Cervantes-díjat. Számos egyetemen — Mexikóban, Kanadában, az Egyesült Államokban, Angliában — tartott előadásokat, példás műveltségű irodalmár volt. Szinte minden műfajban alkotott, kiváló publicista, elbeszélő, regényíró, műfordító, és mindemellett elsősorban költő. Költészetét a már-már megtévesztően leegyszerűsített nyelvhasználat jellemzi, amely azonban a véglegekig megérlelt, letisztult gondolatokat közvetít, elsősorban az idő megállíthatatlanságáról, a pillanat megragadásának sokszor fájdalmas vágyáról, az emberi gyarlóság kínjairól, a lét és az írás értelméről. Versfordításait inkább Közelítéseknek (Aproximaciones) nevezte, mintegy a saját hagyományba való beírásként. Az első regénye, a Messze innen ér a halál című is (Morirás lejos, 1967) a lét kérdéseit, igaz és hamis a valósághoz való viszonyát feszegeti, amikor az európai holokausztot követő bűnperek mentén a könyörtelen nyomozás során, végtelen vallomások sorozata alapján kezdi ki a szigorú logikát, ahol az igazság elvész a hazugságok erdejében, és menthetetlenül fikcióképzéshez vezet. A különböző diskurzusformák, a lehetséges végkifejletek megsokszorozása fenntartja egyrészről a borzalmak örökös ismétlődését, másrészről pedig a folytonos emlékezést. Az egyetlen bizonyosság az ember állandóan visszatérő bűne, a pusztítás és a halál. Ilyen vonatkozásban a regény Homero Aridjis — szintén mexikói költő — világával rokonítható. A regényben a jövő utopisztikus látomása, a halál lehetséges legyőzésének ironikus víziója az atombomba robbanásával reprezentálódik. Magyarul a Barbár ünnep című elbeszélését olvashatjuk Scholz László fordításában a Harc a párduccal. Modern mexikói elbeszélések (Nagyvilág, 2003) című kötetben.
S ha már Pachecóra emlékeztünk, maradjunk is Mexikóban. Eduardo Lizalde mostanában veheti át a García Lorca-díjat Granadában, amelyet többek között már Ángel González, Blanca Varela, José Manuel Caballero Bonald és José Emilio Pacheco is megkapott. Lizalde sajátosan egyéni hangja a rendkívül intellektuális, de ugyanakkor nagyon is életszerű és érzéki világnak köszönhető, amelyhez megtalálta az ironikus és egyben bensőséges, sőt sokszor egészen hétköznapi nyelvet is. Sokan egyszerűen a „Tigrisnek” nevezik, amiért deklaráltan erős vonzódást érez a nagyragadozó iránt. A tigris a házban (El tigre en la casa, 1970) című kötete, amelyet tavaly újra kiadtak Spanyolországban, nyíltan kapcsolódik Baudelaire szimbolizmusához és a spanyol bécqueri romantika hagyományához. A tigris a szerelmi tragédia jelképe, a kiszámíthatatlan báj és a félelmetes vadállat megtestesítője. Az általa előidézett események végül menthetetlenül gyilkosságba torkollnak, és így a vad elkerülhetetlenül magányra ítélt. Az utolsó monumentális költeményfolyama az Algaida (2004), olyan teremtéstörténet, amely José Gorostiza avantgárd nyomdokain, a világ újrafelfedezésével, a dolgok (újra)megnevezésével eljutunk „Az emlékezet végső zugába”, ahol a kezdet, a születés, a gyermekkor idéződik meg, mint az elveszett paradicsom vágyott tere.
A mexikói könyvkiadók újdonságai között találjuk a már világszerte ismert, édesapja révén lengyel nemesi gyökerekkel rendelkező Elena Poniatowska legújabb könyvét, A világegyetem vagy semmi (El universo o nada 2013), amely az írónő hetvenötéves korában meghalt csillagász férje, Guillermo Haro életének regénye. Poniatowska tavaly november óta szintén Cervantes-díjas. Legismertebb regénye a Tlatelolco éjszakája (La noche de Tlatelolco, 1971), az 1968-as, vérbefojtott diáklázadás eseményeit dokumentálja, amelyeknek szemtanúja volt. Teszi mindezt interjútöredékek, személyes kommentárok, kontextusból kiragadott tények egymásutánja segítségével, és ezáltal ássa alá a hamis hivatalos verziót. Későbbi nagy sikerű művei is a kirekesztettek, az elnyomottak világára érzékenyen, ám technikailag sok szemszögű narrációban mutat rá a társadalmi egyenlőtlenségekre, igazságtalanságokra. Nőalakjai általában bátor és kreatív lázadók, a feminista kritika kedvelt témái.
És hogy egészen friss kiadvánnyal zárjuk összeállításunkat, Jorge Volpi szintén önéletrajzi regényét említeném még A csalás feljegyzése (Memorial del engaño, 2014) címmel, ahol a főszereplő J. Volpi napjaink legnagyszabásúbb pénzügyi csalójaként áll előttünk, miközben a fikciós szintek és a narrációs technikák kavalkádjában betekintést nyerünk a világ legnagyobb gazdasági válságának folyamatába, és annak okait fürkésszük. A vérfagyasztó detektívregény a fehérgalléros bankárok maró kritikája, akik 2008-tól kezdődően csődbe vitték a világot. Volpi a kortárs mexikói irodalom meghatározó alakja, az 1996-os „Crack”-generáció tagja, akiknek határozott célja, hogy felülemelkedjenek végre a García Márquez-i mágikus realizmuson. A XX. század trilógiája (Trilogía del siglo XX, 1999–2006) című regényfolyamában a világhálón működő csoportokban, a Wikileaks kiszivárogtatott és fölöttébb nyugtalanító információiban rejlő veszélyeket, a megbízhatatlan média hatalmasait leplezi le. Volpi megosztó személyiség, de egyénisége feltétlenül figyelemre méltó, mind közéleti szereplőként, mind pedig irodalmárként.