Jenei László: Kis ÉS-olvasó


14.02.12.jeneihez kepNem szakmai értelemben, de bizony cserélnék, hogy is mondja, összetenném a kezem, hogy cserélhessek Kemény Istvánnal, mikor ő „egy mélydepressziós, halálra frusztrált országban egy mérsékelten depressziós, átlagosan frusztrált ember”.[1] Ez a státus irigylésre méltó, ma is ezzel fekszem, a fenébe is, nincs változás, én a sűrűjében vagyok. Annyira, hogy már az ÉS sem segít, pedig ez a Váncsa–PNL/Magyar mesék–Grecsó-vázra szerelt lapszám is kiváló a maga nemében, de hát tudok én még röhögni a helyzetünkön? Ez a múlt heti Magyar mese egyébként a megszokottnál is hidegrázósabb, értem ez alatt azt, hogy túl sokszor, szinte minden mondatnál érzem, röhögnöm kéne, és nem megy, nincs kegyelem, csak ez a vinnyogás van. Pedig a kegyelem ösztönöz a gyümölcsöző tevékenységre.

Nem is értem, mit nem értek. Nem kell szamizdatért a Mechwart-liget alagsori szobácskájába sunnyognom, nem kell a sorok között olvasnom, ott van feketén-fehéren, akinek szeme van látja stb. Olvasom, hogy Fülkefor „hajnalban arra ébredett, hogy óva intés ide vagy oda, a brüsszeli rezsimultik reakűtték a magyar családokra az ónos essőt, s rókalelkű báttyát, a lefagyást”, szóval olvasom, és belül feszít a szabadság, de nincsen kedve kitörni mondjuk egy jófajta nevetés formájában. A kurva életbe’, hát ez a depresszió, a mélyebb fajtából, amikor már… Ezért jobb egy párt ukázánál a kinematika, mert ott rögzítve van keményen, hogy egy tagnak a másikhoz képest, ha nincs kényszerítve, hat szabadságfoka van. Tudhatom én, hogy most hányadán állok? Elraktározott szabadság ez, el van téve jobb időkre, még csak nem is én helyeztem el, ezért pontosan nem is tudom, hol van, hogy férhetnék hozzá, ha esetleg… Reméltem, például ezekkel a nevetésekkel, de nem megy. Pedig megszokhattam volna, edzve vagyunk, írja is Grecsó a hátsó aranyoldalon, hogy „fél- vagy inkább negyeddemokrácia működtetésében mi vagyunk a legjobbak”.[2] Legalább ez lelkesítene, és miért ne, csak mondanák meg, hol és hogyan kell a szenzorokon tompítani, miért érdemes lebutítani pár funkciót magunkon. Mert hogy elvárják, azt tudom, de nincs lefektetve pontos eljárási rend, így meg oda jut az ember, hogy olvas, mert teheti, de bár nevethetne, mert a szöveg megérdemli, az istennek sem sikerül. És ettől nincs rosszabb: amikor fizikailag ugyan nem verik beléd a rendet, de te lassan hozzáhülyülsz.

Persze, persze, azért az a vinnyogás ott van, és ez is stimulál valamennyire, erre is építhetünk testvériséget, érezhetjük, hogy egy titkos társaságnak vagyunk a tagja, a mélydepressziósoké, akiken ott a stigma, hogy kultúrát fogyasztanak. És még van pofánk kikötni, hogy mi a kultúra. Hogy hol a helye az értékrendben, s hol állunk hozzá képest. Érdekes, érdekes, Jancsó búcsúztatása kapcsán két írásban is ott van, az egyik legnagyobb magyar ment el, s miért gondolják így: mert egy nemzet nagysága a kultúrában (inkluzíve az eszmékben, a tudásban stb.) rejtezik. Nem tudom, jó-e ez nekünk, hogy egyre durvábbak vagyunk egymáshoz még ebben a mosolytalan, vinnyogó társaságban is, de annyi biztos, semmi sem fog jobbra fordulni (jobbra fordulni, jaj, ezek a szavak is, most nézem, átdimenzionálódnak; Báron Jancsó-búcsúztatójából,[3] Kapa: „a kurva nyelvtan kibabrált veled”). Hogy honnan veszem ezt? Hogy semmi sem fog változni? Szintén az ÉS-ből, a Szalai–Laki szerzőpáros leírja feketén-fehéren,[4] nem kell a sorok között kutatni. A magyar gazdaság legfelső rétegét szondázó interjúköteteik summázata: „A gazdaságilag erős emberek nem állnak sem a kultúra, sem a politika mellé: ezt a polgárság halálának is nevezhetjük. Azt mondják, hogy nem ambíciójuk a társadalmi szerepvállalás, de ezzel azt is kimondják, hogy antipolgárok.” (Szalai Júlia)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük