Tizenhárom éves vagyok. Márk elvisz jet-skizni. Gyors és hangos a gép. Márk derekába kapaszkodok. Nedves, félhosszú haja az arcomba csapódik. Apró ostorok. Később biliárdozás a többiekkel, Márkkal a kanapén várjuk a sorunkat, nem beszélünk, a szemem sarkából látom, néz. Mi van?, kérdem. Semmi. Mosolyog. Elhibázok egy lövést. Odalép, megsimogatja fejemet. Aranyos kutyus vagyok, aki szétrágja a gazdi kedvenc papucsát. A keze a tarkómon marad, az arcomat finoman maga felé húzza, félrebillenti a fejét. Mielőtt a szánk összeér, elfordul. Nem nézek a többiekre, próbálok a krétázásra összpontosítani, eltúlzott mozdulatokkal keresem a szöget a következő lövéshez.
Alkonyatkor Erikával beszélgetünk az erkélyen. Rövidnadrágban állok a keményfa korlátra támaszkodva. Kerti fáklyák fénye csillog a tavon, tücskök ciripelnek, kerti sütés illata, a mólónál csobbanás. Erika töri a magyart, a szülei nem követelik meg, hogy magyarul beszéljen. Irigykedem és megvetem ezért. Megjelennek a fiúk, halkan beszélgetnek egymással, letelepednek mögénk a párnás nyugágyakra. A fenekedet nézi, suttogja Erika. Érzem Márk szemét az ízléstelen, hawaii mintás sortomon, a lábam két pálcika, van egyáltalán fenekem?
A fiúk halkan beszélgetnek, elfelejtem Márkot, szép a sima víztükör, a lila feketeség, a fák árnyai, a párás, fülledt este. Benne vagyok a pillanatban, és nem kívülről látom magam.
Sötét van. Jönnek a szúnyogok. Pár szót beszélgetünk a fiúkkal, mielőtt Erikával bemenekülünk a házba. Márk nyugágya mellett állok. Érzem a kezét a bőrömön. Végighúzza az ujját a lábamom, a zoknim tetjétől a sortom aljáig. Tegnap borotválkoztam, nem látszik, de már szúrok. Az erkély szinte imbolyog, a vállamra száll egy szúnyog, merev vagyok, a kezemet nem tudom felemelni, hogy lecsapjam. Márkra pillantok, nem is néz rám, nevet valamin, amit Jóska mond, csak álmodtam? Keze maga mellett a karfán.
Később Monopoly, unjuk, valamit csinálni kell, nincs a nyaralóban tévé. Márk jó fej, barátságos, nem flörtöl, nem bunkó, olyan, mint a többi fiú és lány, akinek a családjával ezer éve itt nyaralunk. Egyetlen nagy magyar család.
Még pár nap és csomagolunk, Márk nem ér hozzám többé, biztos a borostás lábam miatt. Hazafelé a Volvóban nézem a fák közt ki-kibukkanó napkorongot, aztán sokáig sötét.
Manhattan csendes, mikor megérkezünk, szél fújja a szemetet, az utcák néptelenek. Túl fáradt vagyok, hogy fogat mossak, túl fáradt, hogy elaludjak, a lakásban hőség, mégsincs elég meleg, reszketek. Forró vizet eresztek a kádba, a víz alá merülök, csönd. Az arcomra terítek egy mosdókendőt. Várom a könnyeket. Nem történik semmi. Mint egy szentjánosbogár, aki elfelejtette, hogyan kell világítani.