A neonzöld teniszlabda

A K. gyerekek voltak a legjobb tanítványaim. Szinte zavarba hozott az az elszánt figyelem, ahogy figyelték minden egyes szavam. Nagyon hamar megkedveltem őket, bár ebben nyilván az is közrejátszott, hogy akkoriban költöztem a városba, és nem nagyon ismertem senkit, aki hozzájuk hasonló módon érdeklődést tanúsított volna a személyem vagy a mondandóm iránt. A szomszédaim közül addig csak egy idős férfit láttam, aki frottír fejpánttal a homlokán ütögetett mindennap reggel héttől nyolcig egy teniszlabdát a garázsnak, ezzel pedig elviselhetetlen hangzavart okozott. Ez a labda egy-egy túl széles kézmozdulatnak köszönhetően aztán érdekes módon majdnem mindig pont akkor repült át a kertembe, amikor épp sétálni indultam a kutyámmal. Én persze minden alkalommal felvettem a labdát, és készségesen visszadobtam, bár borzasztóan idegesített, ahogy ütemesen a garázsnak csapódik. Ennek ellenére, mivel csak nemrég költöztem ide, úgy éreztem, nem szólhatok neki.

A K. gyerekek voltak a legjobb tanítványaim. Szinte zavarba hozott az az elszánt figyelem, ahogy figyelték minden egyes szavam. Nagyon hamar megkedveltem őket, bár ebben nyilván az is közrejátszott, hogy akkoriban költöztem a városba, és nem nagyon ismertem senkit, aki hozzájuk hasonló módon érdeklődést tanúsított volna a személyem vagy a mondandóm iránt. A szomszédaim közül addig csak egy idős férfit láttam, aki frottír fejpánttal a homlokán ütögetett mindennap reggel héttől nyolcig egy teniszlabdát a garázsnak, ezzel pedig elviselhetetlen hangzavart okozott. Ez a labda egy-egy túl széles kézmozdulatnak köszönhetően aztán érdekes módon majdnem mindig pont akkor repült át a kertembe, amikor épp sétálni indultam a kutyámmal. Én persze minden alkalommal felvettem a labdát, és készségesen visszadobtam, bár borzasztóan idegesített, ahogy ütemesen a garázsnak csapódik. Ennek ellenére, mivel csak nemrég költöztem ide, úgy éreztem, nem szólhatok neki.

Ahogy teltek a napok, megtudtam néhány dolgot a K. gyerekekről, mert sűrűn szóba kerültek a tanáriban. Különösen gyakran emlegették azt a csodálatos változást, amit körülbelül fél évvel ezelőtt megfigyeltek rajtuk. Egészen addig nehezen kezelhető, rossz tanulók voltak, de ezen nem is lehetett csodálkozni, hiszen édesapjuk brutálisan bánt velük. A tanítónők tekintete elhomályosodott, amikor erről beszéltek, és ökölbe szorított kézzel részletezték, mit csinálnának azzal az emberrel, ha egyszer a szemük elé kerülne. Természetesen azonnal jelezték az illetékes szerveknek a gyerekek helyzetét, de nem történt semmi, az egész elakadhatott valahol a bürokrácia gépezetében.

Aztán egyik nap minden megváltozott. A gyerekek szép ruhában, tisztán, jóllakottan jelentek meg az iskolában egyik tanévközi szünet után. A tanárok nem tudták a változás pontos okát, hiszen a továbbra sem kerültek el otthonról, talán hazajött az anyjuk, vagy az apjuk valahonnan mégiscsak tudomást szerzett a hivatalos eljárásról, és megijedt. De mivel láthatóan nem voltak többé veszélyben, nem látták szükségét annak, hogy tovább kérdezősködjenek.

Engem sem foglalkoztatott ezután a dolog. Aztán egyik nap a két gyerek azzal állt elém, hogy nagyon örülnének, ha én mennék ki hozzájuk legközelebb családlátogatásra. Bár nem én voltam az osztályfőnökük, engedélyt kértem az igazgatótól, mert a jó alkalomnak találtam a látogatást arra, hogy kicsit kimozduljak a megszokott környezetemből, és körülnézzek a város távolabbi részein is.

Amikor megérkeztem, a gyerekek már az ajtóban vártak. Még le sem vettem a cipőm, máris hellyel kínáltak. Ahogy beléptem a nappaliba, az első, amit megláttam, az apjuk gondosan leszíjazott, mozdulatlan teste volt. Talán az volt az egészben a legijesztőbb, hogy semmilyen külsérelmi nyom nem volt rajta, és frissen mosott, élére vasalt ruhát viselt, összességében annyira ép és makulátlan volt, mint egy felravatalozott halott. Pedig élt, legalábbis ütemesen emelkedett a mellkasa. „Ne féljen, nem bántjuk, nem vagyunk mi állatok” — szólalt meg az idősebb gyerek. „Tisztán tartjuk, enni aduk neki” — tette hozzá. Mint megtudtam, akkor ejtették foglyul, amikor egyik nap részegen elaludt a kanapén. Aznap utalták ki az első nyugdíját, amit a gyerekek a bankautomatából minden hónapban gond nélkül felvehettek. Engem arra kértek, hogy mint a tanítójuk, írjak alá nekik valami igazoló papírt, hogy voltam náluk családlátogatáson, és mindent rendben találtam. Izzadni kezdett a tenyerem. „Ha ez kiderül, nevelőintézetbe kerülünk, elszakítanak minket egymástól” — próbált hatni rám az idősebb gyerek.

Eszembe jutottak a jólelkű tanítónénik az iskolából. Fogalmam sem volt, ők mit tennének a helyemben. Pedig ez, ami most történt vele, a töredéke sem volt annak, amit ők kívántak neki. Mégsem voltam biztos abban, hogy mellém állnának, ha kiderülne, hogy közreműködtem ebben az egészben. Gyorsan elvettem a gyerekektől a papírt, és megtettem, amit kértek. A nevemet firkáltam le, de egészen másképp, mint ahogy egyébként aláírni szoktam, hogy rájuk foghassam, hogy hamisították, ha valahogy kiderülne ez az egész. Előttük sem maradhatott rejtve a szándékom, mert ezerszer láthatták már a valódi aláírásomat az ellenőrző füzetükben. Nem mertem a szemükbe nézni, miután a kezükbe adtam a papírt. Gyorsan távoztam a házból.

Ha valaki történetet írna ebből az egészből, úgy zárhatná le a dolgot, hogy a gyerekek sorsa végül is jóra fordult. Ennek ellenére semmiféle megkönnyebbülést nem éreztem. Viszont tökéletesen emlékszem az első dologra, ami olyasféle diadalérzettel töltött el, mint amit akkor kellett volna éreznem, amikor a saját szememmel láttam, hogy a kegyetlen, gonosz apa elnyerte méltó büntetését. Néhány nappal később, amikor a kutyámat vittem ki sétáltatni, a szomszéd neonzöld teniszlabdája ismét a lábam előtt landolt. És én, mintha észre sem vettem volna, nem hajoltam le érte, sőt, meg sem álltam, hanem könnyű, gyors léptekkel mentem tovább.