Téli rózsa

Mint a rózsaszirmok egy láthatatlan középpontra, rámcsavarodik az agyam, a felszínes mély bekúszik, mint a kígyó, ősök mormolnak, hangoskodnak, és ez néha kihallatszik, magyarázom a barátomnak, kihangosítom a hangzavart, ő finoman helybenhagyja. Megfogja a fenekem, a markába fér. Egy üvegbura műfénye világít ránk föntről. Szükségünk van rá. Valami nézzen bennünket.

A legenda szerint muzot-i kertjében szúrta meg Rilke ujját egy rózsatövis (a „tiszta ellentmondás” rózsa), a seb nem gyógyult, karja kétszeresére dagadt, az orvosok nem tudtak segíteni. Különös betegségét azonban csak halála előtt diagnosztizálták.

Különösen beteg vagyok, magyarázom a barátomnak egy belvárosi kocsma télikertjében, a falfirkás falak és a sörös alumíniumhordók között.

Az alumínium tényleg beteggé tesz? Hivatalos helyről egyszer azt a választ kaptam, hogy megtévesztés azt mondani, hogy Alzheimer-kórt okoz az alumíniumedény. A rózsaillat viszont javítja a memóriát.

Mint a rózsaszirmok egy láthatatlan középpontra, rámcsavarodik az agyam, a felszínes mély bekúszik, mint a kígyó, ősök mormolnak, hangoskodnak, és ez néha kihallatszik, magyarázom a barátomnak, kihangosítom a hangzavart, ő finoman helybenhagyja. Megfogja a fenekem, a markába fér. Egy üvegbura műfénye világít ránk föntről. Szükségünk van rá. Valami nézzen bennünket.

Felém fordulva sem tudsz mást találni csak / Tekintetem falán álmodott árnyadat.

Csapódnak az ajtók, kopogó fekete labdát ver a falhoz egy láthatatlan kéz. Nem kéz, a labda önműködő. A télikert önmagát öleli körbe, minden fal átjáró a vele szemközti falhoz. Ráírom az egyikre a nevem, fölé a barátomét, alulra a dátumot. Itt voltunk.

Ha hátul bejövünk, elöl újra kimegyünk. Kinn sötétség. Alkonyra vadásznék. Az alkony nem hagyja csak úgy levadászni magát.

Mikor ezt írom, emlékezem. Látszólag ura vagyok a kezemmel vezetett tollamnak, de nem, mondataim szórtan állnak, mint a rózsafélék levelei. Ez egy beteg kéz.

Tél van és azok, nem várva meg a tavaszt, egy fagyos napon megmetszették a rózsáimat. Pedig mindig úgy búcsúzom, hogy uraim, kérem, vigyázzanak a rózsatövekre!

Azt gondolhatták, itt az idő, uram. Nagy volt a nyár. Szirmai ragadósak. Rózsaszín lábvizében kicsit eláztak a gonosz napok rettentőn sok fölösleges lapjai, az életkarám végtelenen ismétlődései.

A tavaszra nem emlékszem. Annyit tudok, hogy télen lógott a szám nyitott sírjába W nyaklánckeresztje, nyáron Szeverin rózsaszín nyelve, nemzőszervük hatalmas tövise.

A rózsatövis mint fétis? Hivatalos helyről azt a választ kaptam, hogy Japánban virágzik a fétisszex, különösen a BDSM (szado-mazochizmus), de sokan szeretik a csápszexet (pl. közösülést polippal), a pelenkázást (omorasi), a tökön rúgásokat (tamakeri), és innen terjedt el a kötözős szex (shibari) és a bukkake is.

A virágboltokban megkötözik a rózsákat. Ősszel az egyik rózsafej annyira kinyílt, hogy éjszaka nem tudott összezárulni.  A szél odaszórta a szirmait a lépcső elé. Éppen az alkonyra akartam vadászni, és a homályban úgy találtam, hogy egy széttépett állat hever ott. Visszafordultam. Nem tudok kijönni egy olyan házból, amely előtt húsból kitépett tollak hevernek. Hajnalban aztán felismertem a rózsaszirmokat.

A legenda szerint Rilke egyszer rózsabimbót adott egy koldusasszony kezébe. Az asszony szívsebét akarta begyógyítani. De nem lehetett rajta segíteni, koldusasszony maradt, aztán meghalt, mint mindenki. Ott fekszik, mint egy rózsatő, a földben a teteme. Ámen.