Ez a tárca legyen boldog, mint az Alpokban a gyerekkor.
Az a bizonyos gyerekkori pillanat, amikor a tér egy óriásgömb, lehet ugrálni benne és nem ér el a nyakleves. Milyen is a boldog gyerekkor? Olyan, mint. Ott van, nézd, lehet, hogy ő boldog, pedig nyafog, sír, követelőzik. Ő is az, látom, most könnyezve kacag, holott kapott elég pofont, tegnap pl. éhezett. Sír, üvölt, kéri a mellet, tyű, ő is az. Lázas, beteg. Hol van anya? Jön a foga, ölbe hajtja a fejét, vagy kirándul, hintázik és száguld, arcra esik — röhög rajta. Nevet a gyerek a gyerekkoron. Egy fűnek, egy katicának sikít. Lónak, fának, mérleghintának.
Az egyik gyerek a rezsó mellett alszik. Máshol fagyos kockakövön. Legyek játszanak a hajszálain egy távoli kontinensen. Hegyen lakik, a Grand Hotel lábánál, Zürichben biomatracon, ez a másik gyerek. Álmodik a sárkányról. Nincs különbség. A boldogság mindnek langyos és hangos. A boldogság amúgy is egy gyerekes gondolat. Emlékfoszlány. Autobiográfia. Kitalált személy. A boldog vörös. Gömbölyű arc, szőke, mondjuk, kacagó maszk a város eldugott szegleteiben. Meleg lakásokban, szobákban, elkerített játszótereken. Gyerekgettókban. Folyik a taknya, töröld le.
Az első tárcában azt írtam, a magyar gyerekek legszívesebben hollandok lennének. Most meggondoltam magam: a magyar gyerekek legyenek svájci gyerekek.
Kérdezd meg a zürichi gyerekeket, mi a boldog? Azt mondják, lehet festeni, van zene és anya. Nem akarok óvodába menni, meséld a Piroska és a farkast, de ugyanezt mondja az ukrán, a berlini és az ózdi cigány, mindegy, melyik gyerek, mennyi pénz. Anya, levágom a tolvaj fejét, úgy, hogy tiszta vér lesz a padló. Fiam, ne legyél gonosz, ne beszélj butaságot, te még gyerek vagy.
Egy büdös róka kapkod a terasz hideg padlóján, közben egy téli anyapuszi fagy az ablaküvegre. A pára még délben is olyan sűrű, mint a tej. Fekete varjak vagdossák a levegőt. Hegyek. Homályos, felnőtt beszéd. Reggeli sötétség, szürke délután — az is olyan láthatatlan boldog. Meleg gyerekkor, mindegy, hogy hol. Ahol szőr és öl van, és egy nagy, dagadt apa, ott a falon a boldog átkacag.
Aztán jönnek a különbségek, az iskolai szertár, az edzőcipő, a kerékpár, a tanár hangja, és a csokoládé. Az utazás, a hús, az autó, a meleg ágy, a szánkó. A villamos és a busz, hol áll meg? Vajon mennyit kell gyalogolni az iskolába? A földrajzról mond-e valami érdekeset az az unott dajka? Az ugrókötélről a tesis szadista. Távolugrás, miért? Angol és latin, kitől? Számítógép és pénz, honnan vegyem? Multinál, vagy a Harvardon. Doktornál, vagy Oxfordban. Kínait és dobot akar. Mindent akar, mert gyerek. Kérték egyszer Svájcban a gyerekeket, mire vágynak — csupa teleírt rajzlap.
Végül a titok: Zürichben több ezer kelet-magyarországi anya él a pályaudvar közelében. Gyereke nélkül. Futtatott anyák. Fenyített anyák. Anya most svájci férjet keres, majd jön, dolgozik picit. Mindjárt itt van, nézd, ott, a kerítésen túl, egy másik országban, ott fut az utcán boldoganya. Svájcanya.
Na, mégsem lett olyan boldog ez a tárca, majd legközelebb pontosan boldog lesz.
