Szabó Marcell: KH — francia (2013. december 23.)


A francia irodalmi élet legrangosabb irodalmi díját, a Prix Goncourt-t idén novemberben Pierre Lemaitre vette át Au revoir là-haut (Viszlát odafent) című regényéért (Albin Michel). A Goncourt lassan már intézménynek számít, de megszokhattuk, hogy a díjazottak iránt hirtelen felélénkülő, nem csak piaci értelemben vett érdeklődést nem egyszer a legdurvább felejtés követi. Pierre Lemaitre könyvének utóéletét nehéz volna megjósolni, az azonban bizonyos, hogy díjazásával a zsűri gesztus értékű nyitást tett az irodalmi határműfajok felé. Lemaitre ugyanis az Au revoir là-haut előtt már sikeres krimiíróként volt ismert hazájában. A díj kihírdetése után adott interjújában ki is emeli, hogy a zsűri idei döntése sokat tehet az úgynevezett „könnyű műfajok” lekezelő megítélése ellen. A bizottság indoklása egyértelműen elismerően szól Lemaitre múltja felől, és kiemeli gördülékeny stílusát, elbeszélői lendületét, vagyis a 110 éve alapított díj idei nyertese olyan alkotóként vált esélyessé, aki képes magára vonni a nagyközönség érdeklődését. Csak az arányok kedvéért: az augusztus végén megjelent könyvből két hónap alatt, vagyis még a díj elnyerése előtt 400 ezer példányt adtak el. A történet az első világháború időszakában játszódik, amely korszak valamiért rendkívül népszerű a kortárs francia regényírók között, elég, ha a tavaly megjelent Echenoz-regényre, a 14-re gondolunk. A háború végével indít a könyv, 1918. november 2-vel, egy negyvenoldalas csataleírással. A csata szó szerint vérfürdő, amelynek összesen 3 darab túlélője a regény szereplője lesz. A kritikák egyrészről hangsúlyozzák, hogy a könyv a francia társadalom mulasztásainak tablója, ahogyan képtelen volt számot vetni és feldolgozni a háború borzalmait, másrészről kiemelik, hogy az Au revoir là-haut politikailag inkorrekt, de egyedi, eredeti és művészileg kiemelkedő műben reflektál egy társadalmi traumára.

A másik irodalmi „nagydíjat”, a Prix Renaudot-t, amelyet ugyanabban az időpontban és ugyanazon a helyen (a párizsi Drouant bisztróban) adnak át, idén Yann Moix Naissance (Születés) című regénye kapta (Grasset). A Renaudot-díj kimondatlanul is a Goncourt testvérdíja abban az értelemben, hogy míg az előbbi valamiféleképpen a nagyközönségnek szól, az utóbbi egyértelműen a progresszívebb irodalom alkotásait díjazza. A Renaudot-t elnyert alkotók között olyanokat találunk, mint Céline, Georges Perec, Michel Butor vagy éppen az itthon is elismert Michel Houellebecq. Az 1200 oldalas könyv („Súlyos, akár egy 9 hónapos asszony” — Moix) a szerző meghatátozása szerint egész egyszerűen azt mondja el, hogy születtett meg ő maga, Yann Moix. A recepció kevésbé enigmatikusan inkább úgy fogalmaz, hogy a Naissance Yann Moix eddigi könyveinek összefoglalása, újrafogalmazása, egybeírása. Ugyanis a könyv lényegi mondata, hogy „az apák és az anyák nem nemzenek fiúkat”, abban az értelemben, hogy a könyv főhősének egy nehéz gyerekkorból kilábalva meg kell találnia igazi „nemzőit”. A műfajilag heterogén alkotás életrajzi betéteket kever esszéisztikus részekkel, kultúrtörténetet családtörténettel. Moix egész fejezeteket szentel a számára meghatórozó nagy elődöknek: Faulknernek, Bataille-nak, Gide-nek vagy akár Charles Peguynek. A Naissance-t felkavaró, szókimondó és nagy hatású regényként könyvelték el eddig, amely éles vitákat váltott ki, de amely viták kapcsán még François Bayroux is twitter-bejegyzésben vette védelmébe Moix könyvét.

Jean Philippe ToussaintA magyar olvasó számára a legérdekesebb Jean-Philippe Toussaint új könyve lehet, a Nue (Mezítelen / Mezítelenül, Minuit). A szerző, akinek több könyve is megjelent magyarul és előszeretettel idézi mondjuk Esterházy Péter is, a 80-as évek óta publikál rendszeresen, és mára egyértelműen az egyik reprezentáns alakja a kortárs francia prózának. A Nue, bár végül egyiket sem nyerte el, a Goncourt- és Femina-díjak legesélyesebbjei közé is bekerült. A könyv középpontjában az a Marie van, aki Toussaint könyveinek legalább tíz éve vissza-visszatérő alakja. Ezek sorban:  Faire l’amour (2002); Fuir (2005); La Vérité sur Marie (2009). Marie titokzatos és kiismerhetetlen személyisége megbabonázza az elbeszélőt, akinek aktivitása a jelen kötetben nagyjából a várakozásra redukálódik. A regény kapcsán nem véletlenül merülhetnek fel Roland Barthes szerelembeszéd-töredékei, ahol a szerelmes legegyértelműbb ismertetőjegye az, hogy várakozik, vár, tétlen, kiszolgáltatva a másik távollétében értelmetlenné vált idő üres köztességének. De amíg Barthes kultúrtörténeti reflexiói ezt a szerepet az európai társadalomban hagyományosan a nőnek tulajdonítják, Toussaint regényében a narrátor várakozik Marie szüntelen hangulati és földrajzi (hely)változásai közepette. A Nue ennek a várakozásnak egyfajta, ha fogalmazhatunk így, produktív kivetülése, szöveggé válása: az egyes szám első személyű elbeszélő a tétlen holt időben fantazmáit, fájdalmát, emlékeit és vágyait egyesíti Marie képzelt-valós alakjában. Marie alakja utoljára kerül elő Toussaint könyveiben, az író egy interjúban arról beszét, hogy a jelen, ötödik kötet a sorozat befejező darabja.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük