Nézek ki az ablakon.
Havas eső esik. Nem nagyon halad el senki. Semmi látni való. Semmi mondani való. Semmi gondolni való. Semmi megélni való. Egyfolytában fingok. Neliné fuszulykájától. Kivilágíthatnám az egész tömbházat csak a bélgázaimmal. A pénz a zsebemben van. 2300 dolcsi. 200-at odaadtam neki, hogy vegyen magának egy új pongyolát. És bugyit. És kúpos melltartót. És egy jobb parfümöt, hogy én is jól érezzem magam, amikor dugunk. Kezdem megszokni ezt a nőt. Jön, teszi a dolgát, távozik. Olyan, mint egy reggeli álom — azonnal elfelejted.
Hiányzik Angel. Nagyon. Nagyon. És leírom neked még egyszer — nagyon. Annyira hiányzik Angel. Ráhajtanám a fejem a szépen borotvált pinájára, és sírnék. Te, szóval sírnék, megtölteném a vagináját a könnyeimmel. Megremegtetném a szeméremajkait. Kifehéríteném a csiklóját sóval. Elárasztanám a petefészkét. Mert amikor én szeretek, sírok. Nem szavakkal, nem stresszel, hanem apásan, melegen, mint a sóskás palacsinta, amilyent anyám sütött az agyagkemencében. Mint egy érett férfi, aki egy fiatal nőt szeret. Tudod? A nők azt hiszik, hogy egy gyenge ember vagyok, és elhagynak. Ő is így fog tenni. Mert keresni fogom. Nem tehetek másképp. Ígérek neki egy utazást a Marsra, egy tengermélyi palotát, megígérem neki az örök ifjúságot és a lelkemet minden reggel, a kávé mellé. És megadom neki. Mindegyiket. Rám mosolyog majd, csókot nyom az orrocskámra, egy kicsit nekem ajándékozza magát, és kész, elhagy.
Engem szeretni olyan, mintha egy egyszarvún lovagolnál. Olyan, mintha belépnél az Atreides-házba. Olyan, mintha felfedeznéd fiatalon Woody Allent. Olyan, mintha végérvényesen elhagynád Romániát.
Mogoşné kiengedte a kutyáját. A kutya szarik. Bamba képet vág. Mint egy ablakon kibámuló ember.
Kint már világosság volt.
Fuck! inkább aludtam volna. Nincs túl koherens életem. Eszembe jutott Angel. Igazából egy pillanatig sem felejtettem el. Keresnem kellene őt. Keresnem kell. Kopogtatás az ajtón. Kinyitom. Neliné. Jó reggelt. Más pongyolád nincs? Azt hittem, szereti, szomszéd. Naná. Pisilni akarok. Elment a vécére, fogott egy mosdótálat. Odahozta nekem. Belepisiltem. Rázogasd meg. Megrázogatta. Rázd meg jól. Jól megrázta. Kaki? Nem, kaki nem. Csináljak egy kávét? Egy kis vesepecsenyét? Igen. Hozd őket ide nekem. Odahozta. Á, Neliné, nézd, ott fent a polcon van egy kék könyv. Hozd ide, kérlek. Akarod, hogy olvassak neked? Tudom is én, szomszéd… Pavlovi tekintete volt. Jó, vedd a szádba, és hallgass.
Térdre ereszkedett. „Tehát nem hiszem, hogy a halál az ember lényegi problémája lenne, és úgy vélem, hogy az olyan műalkotás, amelyet teljesen átitat a halál, nem autentikus mű. A mi valódi problémánk a megöregedés, a halálnak az a látványa, amelyet naponta megtapasztalunk.” Lassabban, harapsz! Ne haragudjon, szomszéd, talált maga is egy témát… Hermeneutikusan szopott. „És még csak nem is önmagában a megöregedés, hanem az a tulajdonsága, hogy annyira totálisan, annyira borzasztóan el van szakadva a szépségtől. Nem a fokozatosan bekövetkező halálunk kínoz bennünket, hanem sokkal inkább az a tény, hogy az élet varázsa hozzáférhetetlenné válik számunkra.” Ennél a mondatnál Neliné sírva fakadt. Lebasztam neki egy nyaklevest. Hogy élvezzek el, ha bömbölsz? Bocsásson meg, szomszéd, megyek. Össze vagyok törve. Később visszajövök. Zokogva ment ki. Te, szóval kivertem magamnak. Az ablakból egy csapat diáklányt nézve, akik a blokk előtt cigiztek.
Te, szóval nem mehetett így tovább.
Angel. Látnom kellett őt. Kicsíptem magam, megborotválkoztam, felvettem a „Do you know how I feel?” feliratú trikómat. Kiléptem az utcára. Mentem. Mosolyogtam a csajoknak. A csajok mosolyogtak nekem. Rita, ha ma láttál egy mosolygó agyalágyultat, az én voltam. Ha szemedbe szökött az a tökfej, aki 100 méterről Calvin Kleintől bűzlött, aki egy 23 vörös rózsából álló csokrot tartott a karjában (100 dolcsit adtam érte), és aki úgy lépdelt az utcán, mintha tökgolyókon járna, az én voltam. Ha láttad azt a Hummert, amelyik majdnem elgázolt egy idétlent, aki a piroson kelt át… igen, te, az az idétlen én voltam. Inkább haltam volna meg. Az OTP elé értem. Beszéltem Angellal. Gondolatban. Helló, Angel, nézd, hoztam neked pár szál rózsát. Ők elpusztultak, hogy a mi szerelmünk megszülessen. Vörösek, mint az első baszás után. És még azt mondtam neki: Angel, ha létezik Isten, és ha aludván szépet álmodott, tudd meg, hogy az az álom te vagy. Te, szóval volt szövegem. Ianuş kínok közt halt volna meg. Komartin bekrepált volna a blogon. Még a szegény pöcsverő Brumarunak is lett volna erekciója. És ő is írt volna egy valamirevaló erotikus verset.
Az OTP-nél megálltam az ablak előtt. Ott volt, baszki. Ragyogott, mint egy seriffcsillag. Wyatt Earp, írta az auráján. Ő is mosolygott. Kedvesen. DE NEM NEKEM! Raknám a faszom a kibaszott szerencsémbe. Rugdosnának seggbe s pofán, amíg megsüketülök. Te, szóval egy tag állt előtte. Kedvesen beszélt hozzá, ő pedig mosolygott neki. A tag egy Western Union-űrlapot tartott a kezében, ő meg pénzt nyújtott felé. Együtt voltak. A COROT-EXO-4B-ről is látni lehetett. Ha van ott élet, akkor pont most néhány Corot-beli veszettül röhög a pórul járt földlakón.
Éreztem, hogy neki kell támaszkodjak valaminek. Első próbálkozásra rátapostam egy meláknak a lábára, mire bebaszott egy villámgyors horogütést a májamba. Unottnak tűnt, és már nem fáradt a jobbegyenessel. Rituka, azt hiszed, éreztem? Második próbálkozásra seggre estem. Azt hiszed, éreztem? Harmadikra összecsuklottam. Tudod, te lelketlen nő, mit jelent, ha én összecsuklok? Angel mosolygott annak a másiknak. Én pedig ültem a bank előtt kezemben egy nagy csokor rózsával. Mint egy hülye. A legnagyobb hülye. THE hülye.
Megfordultam és eljöttem. Sírtam. Egy szót se szólj, verem a faszom az anyádba. Mondtam már, amikor szenvelgek, ne foglalkozz velem. Vagy ölelj magadhoz, mert szükségem van rá. Mentem, mint Darth Vader maszk nélkül. Magam mögé hajigáltam a rózsákat. Egyiket a másik után. És akit eltaláltam, nyomban bukott angyallá változott. Széttárta fekete szárnyait, és elment egy-egy ember házába, hogy elszarja az életét. Látod, te, költővé válok. Ezzé teszi a szerelem az embert: egy mamlasszá, egy szomorú faszverővé, egy vágyakkal teli fütyivé. El voltam intézve, te. Amikor elememben vagyok, megtalálom a szavakat, sziporkázok, nem? De most mit adjak neked, honey? Paff vagyok. Románia Kormánya vagyok. Mircea Geoană vagyok, „Mihaela, szerelmem” vagyok. Bukarest vagyok, december 22., a helikopterben. I’m fucked up!
Te, szóval, csuromvizesen értem haza. Nem esett, sütött a nap, nem túl melegen, de én csuromvizes voltam. Lehet, hogy más filmből vettem, mit tudom én. Már nem számít. Beléptem. Levetkőztem, megtörölköztem és felvettem azt a vacak trikót, azt, amelyiket nagyon ritkán veszem fel, amikor csúnyán kényes a helyzet, amikor már nincs tovább — „Ólomvirágokra fordulva szunnyadt / Ólmos szerelmem… s hívogatni kezdtem / Egymagam ültem a holt mellett… s a hideg lelt… / És ólomszárnyai lelógtak” Igen te, igen. Felmentem Nelinéhez. Muszáj volt, Ritum, muszáj. Csak te tudsz megérteni. Csak neked van olyan szar lelked, mint nekem. Csak te vagy olyan, mintha én lennék. De te nem voltál ott, hogy megvigasztalj és édesen megbassz. Angel elárult. Én pedig már nem tudtam együtt lakni magammal.
Bekopogtam. Kijött egy bácsi. Atlétatrikóban. Bugyiban. Pocakos. Kopasz. 60 körüli. A háta mögött Neliné. A „mi” pongyolánkban. A lemeztelenített ép mellével. Te, szóval… Ki ez? Szomszéd, nem az van, amire gondol. Rita, csupán két lehetőség állt előttem. Egyszerű mindkettő. Kihajítom ezeket a majmokat az ablakon. Vagy előbb megmutatom nekik, hogy kell csinálni. De nem, túl egyszerű volt. Bementem. Rajtuk keresztül. Uram, hogy engedi meg magának, hogy csak így bejöjjön? Idehallgass, te Casanova, én ide pont úgy jövök be, ahogy az ujjaid fúródnak a segged lyukába, amikor székrekedésed van és feldugod azt a 8 inch-es kúpot. Érted? A szomszédom, jól kijövünk, súgta neki félénken Neliné. Akkor felöltözök és elmegyek. Nem, mondtam neki. Túl kézenfekvő. Te, szóval, figyelj arra, amit most mondok. Látod ezt az én jobb tenyeremet? Itt van a te életed. Ha nem azt teszed, amit kell, összecsukom, és meghalsz, megértetted? Befosott. Igen, főnök. Végigheveredtem szépen a kanapén. Folytassátok, amit csináltatok. Mit csináltunk? Szoptattad a ribancot, idióta. Szégyellem magával… Neliné letérdelt és a szájába vette a faszát. Uncsi.
Hátat fordítottam nekik és elaludtam; Angelről álmodtam, hortyogva, mint egy disznó.
Te, szóval nem mondhatom el neked, milyen jót aludtam Neliné kanapéján.
Álmok nélkül. Anélkül, hogy elzsibbadnék. Éjszakai magömlés nélkül (merthogy nappal volt, Einstein). Anélkül, hogy forgolódtam volna. Csak aludtam és Angellel álmodtam. Tudod, mi a fasza az álomban? Az, hogy egyiket elfelejted, és eszedbe jut egy másik. Az én álmomban Angel vak volt, nyomorék és beszédhibás. Az arcán a részleges bénulás nyomai látszódtak, a szája pedig bűzlött a rossz minőségű protézistől. A petefészke hiányzott, mert kivették ezek az elrákosodás következtében. Te, förtelmes volt. Te, ha az utcán lett volna, a koldusok lettek volna az elsők, akik pénzt adnak neki. Te, ha én lettem volna az Isten, nem lett volna erőm magammal vinni, és hagytam volna örökké élni. Te, ha ő lett volna Éva, én pedig Ádám, felkötöttem volna magam azzal a részeg kígyóval (szerintem részeg volt, másképp nem magyarázható). Ilyen visszataszító és beteg volt. És tudod, mit, Rita? Én ápoltam, te. Egyszerre voltam szemorvos, ortopéd sebész, fogorvos és onkológus. Álltam a fejénél (néha nehezen tudtam eldönteni, melyik is a feje), fésülgettem, időnként a szájába tettem egy-egy cigit, amikor kedve volt cigizni. Az őrangyala voltam, te lány. Egyedül tőlem függött. Ha elhagyom, meghal.
Egy effajta álom összeszed. Talpra állít. Ép-egészségesen ébredtem. És ágaskodó fütykössel… Neliné háttal állt a kanapénak. Ruhaneműket vasalt. Bugyiban volt. Te, szóval, ha Sharon Stone van ott, rá se rántok. Felálltam, letoltam a bugyogóját, és belehatoltam. Egyből, előzetes értesítés nélkül. Sikkantott egyet, „Ah! maga az…” Aztán folytatta a vasalást. Mondd még egyszer, mert élveztem, ahogy csináltad. „Ah! maga az.” Nem, nem, egy fél hanggal magasabban. „Ah! Maga az.” Magasabban, nem alacsonyabban, te tyúk. Megállt: „Ah! maga az.” Most jó? Jó.
Én mozgattam a seggem, ő meg éleket vasalt az ingeknek (az én ingeim voltak, btw). Én nyolcasokat csináltam, ő pedig kupacokat csinált. Ki volt az? Eh, szomszéd, egy régi ismerős, még azelőttről, hogy magával találkoztam volna. No és nekem mért nem mondtad? Mit csináljak, szomszéd, megsajnáltam. A feleségétől már nem kap, ért engem, ugye… Szar. Várj, dugjam be egy kicsit a seggedbe. Dugja, szomszéd, mert biztos a hely. Nyisd szét a segged, nem látod, hogy kínlódok. Csak egy kicsit, fejezzem be ezt az élet. Befejezte azt az élet. Így na, kész is. Szétnyitotta a seggét. Beledugtam. Kínlódtam egy kicsit, ő visítozott egy kicsit. Fáj? Fáj, szomszéd. És akkor? És akkor semmi. Ha magának jólesik, nekem is jólesik. Asszony, mondd meg őszintén, miért csinálod velem? Hát, szomszéd, magával olyan, mint a mamaiai tengerparton. Hogyhogy? Úgy, hogy ülsz a napon, perzsel, de annyira jólesik… Nem hiszem, hogy csak ennyi. Az előbbi fickóval is dughatsz. Igen, de magának olyan szerszáma van… adjon magának az Isten egészséget és erőt, mert a többit elintézem én. Hagyd, mert vannak még ekkorák. No, emeld csak fel ezt a lábad egy kicsit… Megláttam a pináját. Te, oké volt, becsszó. Vagyis, Ricurika, bocs, hogy ezt csinálom, de a pinája lepipálta a segged. Ha létezik valamiféle pinaszépségverseny, azon Neliné nyerné a fődíjat. Te, szóval nem lódítok. Hogy idegesítsz, ha a másik csöcsöd is meglenne. Mit csináljak, szomszéd, nincs már meg. Helyes, mondd, miért én? Hát már megmondtam, szomszéd. Nem mondtad meg, csak szédítettél. Szomszéd, megmondom, de megkérhetem én is valamire? Jaj, nincs már egy vasam se. Illetve van még 2200 dolcsim, de mit ér a dolcsi manapság? Te, szóval kérjél, de pénzt ne kérj, ne kérj, hogy összeköltözzek veled, ne kérj, hogy menjek el dolgozni, ne kérj, hogy főzzek magamnak, ne kérj olyasmit, amit nem akarok neked megadni. Hó, szomszéd. Azt akarom, hogy a számba élvezzen. Én most a seggedbe akarok élvezni. Gyerünk na, megkérem. Hát nem élvezett bele az a másik, nem volt elég neked? De igen, na, csak van nekem is egy ilyen dilim. Szeretem a gecit. Szeretem, ahogy lecsorog a nyakamon. Bizonyisten, amikor a maga faszát szopom, nem kívánom a nikotint. Jó, de előbb mondd meg. Mit mondjak meg? Bunkó nyanya… jaj, ne haragudj, kicsúszott a számon. Tudom, hogy bizonyos igazságokat nem szabad kimondani. Mondd, miért kellek neked? Miért keresel? Miért velem csinálod? Egyszerű, szomszéd, mert szeretem magát.
(Dankuly Csaba fordítása)