Gárdos Bálint: KH — angol (2013. december 9.)


A brit újhistorista irodalomkritika egyik kedvenc tárgya már a nyolcvanas évek óta Lord Byron, akinek életművében költészet és a közélet problémái bonyolultan, de szemmel láthatóan összekapcsolódnak, aki mindvégig úgy tüntette föl, hogy a költészet csak időtöltés, amíg el nem jön az igazán jelentős politikai cselekvés ideje, s akire így a világtól elforduló  romantikus lírával kapcsolatos elképzelések egészen nyilvánvalóan nem alkalmazhatóak. Roderick Beaton Byron’s War: Romantic rebellion, Greek revolution (Cambridge University  Press, 2013) című monográfiája a görög forradalomra és általában a görög kultúrára adott válasza felől vizsgálja Byron politikáját és poétikáját. Ebben a megközelítésben a legapróbb életrajzi tények is nagy jelentőségre tesznek szert, s a mítosz Byronja helyett a fájós lábával a híres romok között alig-alig bicegő fiatalember képe áll előttünk, ráadásul nem fenséges, „manfrédi” magányában, hanem egy szerteágazó eszmecserét folytató kör tagjaként. Beaton tézise szerint a görög szabadság ügyét Byron Percy Bysshe és Mary Shelleytől örökölte, akik már jóval előtte görög patrióták barátságát keresték, és angolra fordítva eljuttatták különböző angol újságokhoz a görög függetlenségi nyilatkozatot. Így akár az is elmondható, hogy Shelley emlékére Byron nem költeményt írt, hanem háborút vezetett.

Magyarországról nézve az angol nyelvű irodalomtudomány talán legfeltűnőbb előnyét a kritikai kiadások készítésének elképesztően gazdag, s továbbra is erőteljes hagyománya jelenti, amelyekben az irodalomelmélet által felkínált legkülönfélébb szempontok, a textológia felhalmozódó ismeretei, a műértelmezés legtágasabb kérdései és a legapróbb szöveghelyekkel kapcsolatos filológiai kérdések a legkiélezettebb formában, megkerülhetetlenül jönnek elő. Különösen igaz ez akkor, amikor egy fontos szerzőnek egyszerre három konkurens kritikai kiadása készül. Robert Browning műveinek nemrégiben (a tizenhetedik kötettel) befejeződött az egyik kiemelkedő kiadása (The Complete Works of Robert Browning, szerk.: Allan C. Dooley et al., Athens, Ohio University Press & Baylor University, 1969–2012), miközben a híresebb, de lépéshátrányban lévő Az OED kiadás kilencedik köteteOxford English Texts és Longman Annotated English Poets kiadások még folyamatban vannak. Az egyik elvi kérdéskör, amellyel minden szerkesztőnek meg kell küzdenie, a szerzői szándék problémáit illeti. Az Ohio-kiadás (ennyiben az oxfordihoz hasonlóan) a hagyományos „ultima manus” elvet követi, vagyis Browning végső, röviddel halála előtt elkészített szövegváltozataiból indul ki (nehezen érthető módon csak az egyes művek szövege tekintetében, a kötetek összeállításában a korai közléseket követi). A LongmanA Longman-kiadás címlapja szerkesztői ezzel szemben a szövegváltozatok kialakulásának végigkövetését igyekeznek elősegíteni, így minden tekintetben a legkorábbi elérhető változatot veszik alapul. A kommentárok is számtalan alapvető kérdést vetnek föl: mi tekinthető tudottnak és mi szorul magyarázatra, mennyiben magyarázzák „külső” információk a művet, képes-e önmagában megállni a (jelentős) alkotás stb. Ami biztosnak tűnik, hogy magának Browningnak határozott véleménye volt a kérdésről. Egy 1883-as levelében egyik versének hőse kapcsán ezt írta: „[…] a költemény megmondja, ki és mi volt ő, hogy hol élt, és miért készült meghalni: mi egyebet akar? […] Ön úgy képzeli, hogy több ismeret birtokában jobban »értené« a költészetemet […], én azonban az ismeretek minden ilyesfajta használatát tökéletesen megvetendőnek tartom.”

The Odd Couple by Richard BradfordA közelmúlt angol nyelvű irodalomtörténet-írásában egyre bevettebb, hogy absztrakt kategóriák használata helyett konkrét személyi kapcsolatok, szellemi műhelyek, irodalmi csoportok kapcsolati dinamikája kerül az előtérbe. Két tanulmánykötet jelent meg a közelmúltban a háborút követő brit irodalom egyik legfontosabb, legkülönösebb irodalmi barátságáról, a korszak valószínűleg legolvasottabb költőjének, Philip Larkinnek és egyik legfontosabb-legvitatottabb regényírójának, Kingsley Amisnek a kapcsolatrendszeréről (Richard Bradford: The Odd Couple. The Curious Friendship Between Kingsley Amis and Philip Larkin, Robson Press, London, 2012; Andrew James: Kingsley Amis: Antimodels and the audienceandrew_james, McGill-Queen’s University Press, Montreal, 2013). A barátok oxfordi tanulmányaik alatt ismerkedtek meg, 1946-ban. Érdekes módon ekkor még korántsem volt biztos, melyikük lesz költő, és melyikük prózaíró, hiszen Larkin regényeket is írt a karrierje elején, Amisnek pedig költői ambíciói voltak. Csupán Amis Szerencsés flótás (1954, magyar fordítás: Komlós János) című regényének és Larkin The Less Deceived (A kevésbé becsapott, 1955, Fodor András fordítása) című verseskötetének nagy kritikai sikere teszi egyértelművé a szerepeket. A két fiatalembert összekötötte nyomasztónak érzett elővárosi (kis-)polgári hátterük, gunyoros stílusuk, örömük mások utánzásában, parodizálásában és a jazz iránti rajongásuk. Különböző okok miatt később némiképp eltávolodtak egymástól, térben és érzelmileg is, a levelezésük azonban fönnmaradt, s így közelről tanulmányozható az ötvenes-hatvanas éveknek a modernizmus kísérletező kedvében, nemzetköziségében már nem osztozó, gyakran szűklátókörű, esetenként intoleráns (mindkettejükkel kapcsolatban felmerült a rasszizmus vádja), mégis kiemelkedő alkotásokat tartalmazó életműve.

Éppen ötven évvel első nagyregénye, a V után Thomas Pynchon újabb nagyregénnyel jelentkezett (Bleeding Edge, London, Jonathan Cape / New York, Penguin, 2013). A regény Pynchon 9/11-története, egy „csalásnyomozó” kétgyermekes anya nézőpontjából, aki Manhattan informatikai szívében folytat nyomozást egy internetes biztonsági cég vezérigazgatója ellen, s az internettől a kiszámíthatatlan pénzügyi viszonyokon át a modern terrorizmus veszélyeiig és paranoiáiig szinte minden, ami mai, izgalmas és nyugtalanító fellelhető benne. Valamint Pynchon rajongói is megtalálhatják mindazt, amit megszoktak kedves szerzőjüktől: a vad szójátékokat, a klasszikus cselekményszövés és jellemábrázolás fellazítását, vagy a magas- és a populáris kultúra elegyítését.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük