friss műút

-ról, -ről

Tóth Ákos

Tóth Ákos

(1977, Szeged) Irodalomtörténész, kritikus, a Tiszatáj folyóirat szerkesztője. 2006-tól Tandori Dezső több kötetének anyagát gyűjtötte, szerkesztette, gondozta (A Legjobb Nap; A Rossz Reménység Foka; Csodakedd, rémszerda; Szellem és félálom). Szegeden él.

TD75

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Esszé

Tóth Ákos: Az útról

2013. december 08.

Lehetetlen nem nagy útként szemlélni mindazt, amit Tandori művészi munkásságának évtizedei során bejárt, megközelített, meg-, illetve elérintett. Működésének széthagyott mérföldkövei nem elégszer felkeresett, szelíd dolmenekként állnak irodalmi útjainkon, útfeleinken. Ennek az útnak nagyságát és jelentőségét, egyszersmind visszaadhatatlan egységét mi sem mutatja jobban, mint hogy a műveire érzékenynek bizonyuló, kétféleképpen is fontos figyelem, a részmegfigyelésekre korlátozódó, egy-egy útszakaszon kitartónak bizonyuló kritikus követés éppúgy, mint a nagy igényű pályaleírásra vállalkozó merészség kénytelen lemondani a végigjárás lehetőségéről, a belátás reményéről. „Az út nyelve az út hazája” — írja egy helyütt Tandori minden utak egyik megtévedt „szentjére” és bölcsére, Kőrösi Csoma Sándorra emlékezve és hivatkozva. S ha ez igaz, elmondhatjuk, hogy Tandori úgy halad jelekkel teletűzdelt körletén előre, mindig előttünk, s úgy kell őt követnünk eltéríthetetlen útjának állomásain, hogy nagy utazásának egészen pontos és valóban időtálló térképeit egyelőre nélkülöznünk kell. Illetve neki köszönhetjük azokat, hiszen Tandori régimódi, de meghaladhatatlan generozitással állítja elő és bocsátja közre olvasásának, befogadásának segédleteit, a magasba- vagy mélybetörés mutatványát sosem magyarázó, de megvilágosító magányos útjelzőket. S ahogy folytatódik és egyre folytatódik az út, bár mind lehetetlenebb fordulókon, az utazót szinte végső próbára tevő szorosokon, a nehéz átjutás Tandori által is emlékezetesen megverselt bibliai, tevés tű-fokain át haladunk, még mindig, a látszólag legkietlenebb panorámában, a „világon kívül lét” világában is ott találjuk az előttünk megérkező engedékeny és körültekintő figyelmére, egyszersmind hallatlan felkészültségére, helyzetfelismerésére utaló elirányításokat.

Ehelyütt nincsen mód, hogy hosszan és kellő alapossággal fejtsem ki, mi az, amit Tandoriról mindenképpen és leghitelesebben Tandoritól tudtam meg. Csak utalni szeretnék két dologra, ami hallgatag tudásként vagy efféle halk súgásként, az utóbbi időben a legközelebbről érintett e művészet önmagát mindegyre felfedő s elkendőző, ekképpen tovább éltető lehetőségei közül. Az egyik egy nagy kérdés, mely az utazó teljes útjának nyomába ered, nyomába kíván lépni, célját keresi. Az életmű példátlan egysége, szó szerint vett és megvalósított egyetlensége áll ennek a kérdezésnek a középpontjában. Hol a fül, mely hallja vagy a szem, mely olvasni, látni képes az így létrejött művet, az ennyire könyörtelen indulattal mindig jövőtlen jövőjébe kilökött teremtés tárgyait? A hallatlan és önmagát minden tevékeny pillanatában — az úton lét igazi, visszakeresés és tételes igazodás nélküli ethoszában — megörökítő figyelem, úgy vélem, újfent és mindig a memória meghaladhatatlan kérdésével szembesít. Az írás visszatérés nélkül is visszatérőn az emlékben testet öltő időről szól, mely nem miénk, semmiképp, bár másunk sincs rajta kívül. A megismétléssel is feltartóztathatatlan elkülönülésről, állandó leválásról, az újraalapító azonosság kereséséről olvasunk — korántsem győzelmi — jelentéseket. A hazajutás örök vágyáról, ha úgy tetszik.

A másik újabb kori kérdésem, amivel Tandori-olvasásaim során rendre szembesülök, egy, a/e költészet sorsát érintő kérdés. Ez, azt hiszem, megint csak mélyen összefügg az emlékezettel. Talán a Pontversekkel kezdődő, a vers távlatként és összeköttetésként megképzett lehetőségeit a megoldás atomi indítékaira felcserélő ihlet „játékai” és a nyomán a verset mind végletesebb helyzetekbe juttató kezdeményezések, mára pedig az aforizma, a szólás tematizálatlanságot vállaló, a lehető formákról egy mindennél előzetesebb egzisztencialitás nevében lemondó állapot, s ezen állapot előrehaladottsága az, mely a költészet sorsáról való gondolkodásra indít mindannyiszor, amikor Tandori új s legújabb műveivel találkozom. Mi lesz a költészetből, egyáltalán mi volt valaha, ha most ekként, hajdani magát szinte tételesen cáfoló formáiban is még mindig magára, kiküszöbölhetetlen lehetőségére emlékeztet, sajátos, mi több, legsajátabb alakját idézi? „Ha ismertetek volna, most nem ismernétek rám.” A Tandori mostani szövegeiben megnyilvánuló, lehetőségeivel egyrészről fukaran, másrészről minden korábbinál oldottabban bánó líraiság, észrevesszük-e, ennek a nagy, Tandori útját bemutató keresésnek látszólag legkiábrándultabb, fáradhatatlanságában is legfáradtabb hírvivője. Hírvivő, mert maratoninál hosszabb távokat gyalogolva hozza és hozza valami győzelem és vele, mindig, valami kudarc hírét. A vers, ha van ilyen, igazát. Ez a nagytáv, amin a Tandori-költészet maradék hangja még mindig áthatol, úgy érezhetni, nemcsak a saját út elfogyó-növő életlehetőségeit próbálgatja, de valahogyan-valamiképpen — nehezen szertefoszlatható a gyanú — a vers jelenkori lehetőségeit, létrejöttének nehézkes esélyeit is tartalmazza. Tandori széttekint és nem versnek való vidéket lát. De ebből, e puszta kiutaltságból és szinte törvényes lehetetlenségből még mindig a lehető költészet hullámhosszán vár, kap, hall és ad híreket. Költészetről hallgató költészet az övé, s ezzel, e beépített, állandó, az emlékről magáról mit sem tudó ráemlékezéssel, a tudat nem-szorongó, mégis szorongásig telített hangoltságával dúsabb és egyenletesebb, mint valaha. „Hisz ez még mindig az írás”. Egy nagy költészetről hallgató nagy költészet. És végeérhetetlen nagy-nagy út, persze. Így látom és így remélem.

 

Hozzászólások, visszajelzések

kzsT

Hozzászólás küldője: kzsT
Ideje: 2016-04-17, 20:04

Most akadtam rá Tóth Ákos Tiszatáj-beli tanulmányára, mert TD-vel foglalkozom. Egy pillanat (emlék)műve. TD: Napfény egy üres szobában című versének analízise. (Edward Hopper festményének ekhprasis-allúzió-illúzió-infúziója) Aki szereti TD-t, annak kötelező irodalom.

Szólj hozzá!