friss műút

-ról, -ről

Bedecs László

Bedecs László

(1974, Budapest) kritikus, irodalomtörténész, 2009 óta a Szófiai Egyetem vendégtanára. Könyvei: A példának oka (2003), Beszélni nehéz. Tanulmányok Tandori Dezső költészetéről (2006), Nyelvek a végtelenhez (2009) Mi volt a kérdés? Beszélgetések költőkkel (2011)

TD75

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Esszé

Bedecs László: A madarak nyelve
Tandori Dezső 75 éves
2013. december 08.

Szokás Tandori Dezső költészetét az első két kötet léte miatt ünnepelni, szokás az életművet a második kötet után meghúzott határvonallal két korszakra osztani, és szokás elfeledkezni az utóbbi két-három évtized verseiről, különösen a nyolcvanas évek köteteiről. Én azonban arra szeretném kihasználni a rövid köszöntő lehetőségeit, hogy az életmű épp ezen időszakára, a nyolcvanas évekre hívjam fel a figyelmet. Elsősorban azért, mert egyre inkább úgy érzem, hogy minden elhanyagolás, sőt elfeledettsége ellenére voltaképp ez az időszak a Tandori-költészet centruma, ide futnak az első kötetek szálai, és aztán ebből nőnek ki a következő évtizedek témái is.

A mintegy harminckötetes költői életműből három könyvet szeretnék tehát kiemelni és újraolvasásra ajánlani. Három szorosan összetartozó, akár trilógiának is tekinthető vaskos könyvet. Az 1984-es Celsiusra, az 1988-as Megnyerhető veszteségre és a csak 2006-ban megjelent, de valójában a nyolcvanas évek végén írt verseket összegyűjtő, és azokat szó szerint a teljes feledéstől megmentő A Legjobb Napra gondolok. E három kötet versei szinte kivétel nélkül a lakásba fogadott kismadarak gondozásának mindennapi rutinjáról, illetve az ezt lehetővé tevő életmód megválasztásának életfilozófiai kérdéseket is érintő hátteréről, avagy a szeretetgyakorlás, a gyengédség és a gyász fokozhatóságának végső soron morális kérdéseiről beszélnek. A három kötet által megrajzolt út ennek megfelelően egyenes vonalú: míg a Celsius hosszúversei a madarak befogadásának örömét, a társra találást, a gondoskodás alázatát, a sokszor az öncsonkításig következetes, lemondásokra épülő életprogramot, azaz az életnek célt adó eseményeket idézi fel, addig a naplószerűen épülő A megnyerhető veszteség már a döntés árnyékosabb, kétségekkel teli, nem-szeretem oldalát is megmutatja, habár a mérleg ebben a kötetben is az új és semmi máshoz nem hasonlítható pozitív tapasztalatok és érzelmek felé billen el a pihenés nélküli, kötelességszerű munkává alakult szolgálattal szemben. A Legjobb Nap viszont már az évtizedes gyászmunka kezdete, az emlékek elrendezésének, és ahol kell, utólagos igazolásának szomorúsággal telt könyve, ahol a bánat, a csüggedés, a lehangoltság, a veszteségtudat és végső soron a magány tölt ki minden sort.

Tandori ezekben a versekben egy az életet alapjaiban megváltoztató döntésről és annak következményeiről ír, nagyon mély morális tartalommal. Végső soron azt mondja, hogy csak a másokért élt életnek van értelme. A legszebb az, hogy miközben erről, a Másik fontosságáról beszél, elkezdi tudatosan kialakítani a magányos, bezárkózó, találkozni senkivel sem akaró, saját furcsa életéről viszont szinte monomániásan, ismétlődésekkel telten, az olvasóval szemben érzéketlen költő, egy afféle belvárosi remete képét. Egyik oldalon tehát a teljes önfeláldozást látjuk, a szeretet végletes megnyilvánulásait csodálhatjuk, a másik oldalon pedig az emberi kapcsolatok, a korábban így-úgy működő barátságok leépítését vagy átformálását követhetjük. De mindezt a beszédmód radikális változása kíséri: az első köteteiben az elhallgatás felé mozgó versnyelv áradóan bőbeszédűvé válik, amelyben egy valóságos kopernikuszi fordulatot kell látnunk. Hiszen a kor irodalmi közvéleménye szinte rettegett, ahogy retteg ma is a feleslegestől, a rossz soroktól, az önismétléstől, a hibától. Lehetne sorolni a tökéletes hajszolásába belerokkant szerzőket, azokat, akik nem akartak vagy nem mertek kiadni a kezükből a félkésznek érzett műveket. De Tandori határozottan szakított ezekkel az elvárásokkal, nemet mondott erre az irodalomszemléletre, és helyette azt hirdeti, hogy nem baj, ha nem minden hibátlan, ha becsúszik egy-egy gyengébb szöveg, egy-egy rosszabb sor. Nem törvényszerű, hogy kevés a több, esetenként a több a még több, és a hosszú, leginkább verses regényeknek beillő kötetek és ezek együttese adhat újszerű, de hatásában esetleg a másfélénél tovább is tartó tapasztalatokat. Nem csak a tökéletes létezik, vagy lehet a tökéletesnek más minősége is, mint amit korábban képzeltünk.

Egy azonban biztos: ez a minden ünneplést és nagyrabecsülést megérdemlő, és remélhetőleg meg is kapó költészet, ez az egészen egyedülálló, de minden részletében berendezett költői világ csak ilyen módon és ilyen terjedelemben tud kibontakozni, csak így tud a szerző gondolkodása és életszemlélete megmutatkozni. Szüksége van helyre és időre, hogy teljes valóságában látható legyen. Ha az olvasó megadja ezt az esélyt ezeknek a könyveknek, akkor azt is érezni fogja, hogy a szerző nagyon is figyel rá, vezeti, állandóan megszólítja. Aztán látni fogja, mennyire egységes ez a hatalmas életmű. A kulisszák változnak, például a halállal telt szobákat és a Lánchídtól a Tabánig tartó etető-területet a kilencvenes években felváltja egy látszólag sokkal tágasabb tér, Európa az ő lóversenypályáival, de a lényeg ekkor sem változik. Bárhová is megy a „felügyelő”, azaz a figyelő, mindenre ügyelő, gondoskodó lírai figura, a régen eltemetett madarai mindenhová elkísérik. Ott vannak Párizsban, Londonban és Koppenhágában is. Ezért aztán az ő minden napja egyforma és ezért minden napja a legjobb nap — hiszen eleve jó, ha egyáltalán van Nap a fejünk fölött, azaz ha élünk. Ahogy ő maga írja: „nekem könnyebb, mert élek” — nekünk pedig épp e verseket olvasva lehet könnyebb az élet, és esetleg e versek hatására tehetjük mások számára is könnyebbé.

 

Szólj hozzá!