friss műút

-ról, -ről

Nyilas Atilla

Nyilas Atilla

1965-ben született Budapesten, jelenleg is ott él. Költő, legutóbbi verskötete: Szerelemgyermek (Szoba Kiadó, Miskolc, 2010). Az ékesszólásról Facebook-oldala: www.facebook.com/ekesszolas. (Fotó: Stekovics Gáspár)

TD75

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Nyilas Atilla: „Az ember a pont a pí-n”
Kommentár egy Tandori Dezső-rajzhoz
2013. december 07.

Van egy képvers, lettrista költemény, Hules Béla: föltenni az i-re a pontot. Úgy emlékeztem, hogy a Napút folyóiratban láttam, de itthon nem találtam rá, és a folyóirat honlapján sem. Egy antikvárium internetes adatbázisa szerint megjelent a szerző Aki A-t mond mondjon B-t is című, 2001-es könyvében. Ha vizuális memóriám nem csal meg, fekete alapon fehér i betűről van szó, a képmezőhöz viszonyítva szerény méretű betűtest fölött hozzá képest irdatlan nagyságúnak feltűnő ékezettel (ponttal). Összhangban az élettapasztalattal: az i-re föl kell tenni a pontot, kellene, jó lenne talán, de nehéz, sőt nehezebb, mint a „betű” többi részének megrajzolása, legalábbis annak látszik, aztán ha mégis sikerül, lehet, hogy túllövünk vele a célon, túlrajzolunk, túlírunk, a befejezés gondja nincs arányban a mű készségének értékével, de az is lehet, hogy a míves befejezés épphogy fölértékeli az egészet, anélkül meg sem állna, sőt akár az egész értelme vagy lényege maga az ékezet. Az ábra összességében az instabilitás, benne a „pont” a súlyosság benyomását keltheti: mint egy roppant vasgolyó, mely ha legördül vagy -esik, agyonnyomhatja az alá hajlót. A gravitáció láthatatlan láncával lehet napkorong is — az ékezet, a befejezés körül kering, arra vagy abba zuhan a betű, az egész (sőt fekete nap?, időnként negatívjába vált bennem a kép).

Már Hules Béla munkája is ráirányította figyelmemet az állandósult szókapcsolat ellentmondásosságára. Rövid i betűvel szokás írni (és ő is így adta címét): föltenni az i-re a pontot, ám amikor hangoztatjuk, nem azt mondjuk, hogy ire, hanem azt, hogy íre! Miféle pontot kellene föltenni a hosszú í-re? A tárgyalt nyelvi ellentmondásosságot, mint később igyekszem majd bemutatni, tovább élezi Tandori Dezső -emberes párdarabja, a születésének hetvenötödik évfordulója alkalmával a Műút portálon megjelenő rajz-vers-sorozatát záró nyolcadik és kilencedik, (amelyek közül e kommentár kimondottan az utóbbihoz készül).

A sorozat előzményei közül az életműből szabadjon csak megemlítenem a „van gogh imája” és a pont vonulása az i-n című-föliratú munkákat az 1990-es Médium-Art antológiában (Magvető). Az elsőben i betűk ékezete mintegy elszakad a betűtesttől, másik fölé kerül, s helyébe is más lép, valamint le is fordul a betű, alakilag egybejátszatván a felkiáltójellel; a másodikban rögzített betűtestre föl, majd onnan újra le vándorol a pont.

Jelen sorozat negyedik (Várnagy Tibor nyomán így nevezve) ideogrammája képbe hozza, Az i a pont alatt (kezdetű) föliratával megnevezi az i betűt, utalva a vele kapcsolatos szólásra, egyszersmind kiforgatva azt („letenni a pont alá az i-t”). E rajz-vers reflektál ama másik nyelvi ellentmondásosságra, hogy a föltenni az i-re a pontot kifejezésben — leírva — már ott van az i betű pontja (amiből esetleg egy második ékezet, vagy az i helyetti — ékezet nélküli — ı írásmód is következhet).

A záró párdarab tovább dekonstruálja az alapkifejezést: az i-re rövid i betűjét a kiejtése szerinti hosszú hangértékben rögzíti mind írásban, mind kiejtésben oly módon, hogy nevét a görög ábécé π betűjének fonetikus átírású nevében mutatja: a pont a pín (a kilencedik darabban -n alakban, a aláhúzásával és kötőjellel). Itt már nem kell föltenni a pontot, mert a fölirat állítása szerint már ott van, nem kell a pont alá se tenni, mert ha a pont rajta van valamin, akkor emez már alatta van, szó, illetve betű(rész) szerinti értelemben nem duplikálja magát a pont, és ami alatta volna, annak hosszú í betűje és a (köznyelviként ismert) kiejtése sem áll ellentmondásos viszonyban — csak az a bökkenő, hogy a fölirat nem igazolja vissza a saját állítását, mert abban nincs ékezetként értett pont se az í-n, se a -n. Paradoxonnal van tehát dolgunk! Ráadásul ennek a pontnak — mostantól a sorozat kilencedik darabjára fókuszálva — (az) embernek kellene lennie.

A föloldás ott látható a fölirat alatti ábrán: lehet pont a -n, ha rárajzolunk egyet (tehát nem a pont geometriai fogalmával operálva), a diogenészi keresés pedig ez esetben úgy vezet eredményre, ha a nek nem latin betűs nevére, hanem (elnagyolt) görög alakjára, annak megfelelő helyére rajzoljuk a „pontot”, és nem pusztán a pont az ember, hanem az ember a pont a pín, vagyis a görög betű és a „pont” együttese.

A munkára mint képre tekintve: harmonikus, hármas függőleges tagoltságában „keretét” (Tandorinál szokásos módon) a föliratok alkotják, közrefogva — ez esetben — a négy vonallal elegánsan és érzékien megrajzolt, stilizált (betű)embert. Különösen szépnek látom a π-t alkotó három vonal ívét, elvékonyodását, -halványulását. Az emberalak tőlük légiesnek, ha viszont a fejét tartom szem előtt, kissé bumfordinak, esendőnek, „menőmanósnak” hat. A széttárt karokról feszületre asszociálhatunk, vonaluk alatt a szerzői monogram viszont mintha szárítókötélen lógna — a különböző benyomások jól ellenpontozzák egymást, fenntartva a szemlélés feszültségét.

A π szám matematikai fogalma (mint annyi más…) magában hordozza a végesség és végtelenség kettősségét. Az egységnyi átmérőjű köralak kerülete π — ez megszerkeszthető, fizikailag kimérhető, ugyanakkor a tízes számrendszerben (és másokban is) — elvileg — végtelen számú számjegyből áll, amelyek nem kezdenek valamely ponton szakaszonként ismétlődni („végtelen, nem szakaszos tizedes tört”). A π távolság kimérésének lehetőségére is utalhat a Tandori-rajzon a felső ív közepe táján elhelyezkedő „pont”; ha pedig összevetjük ezt az öt-, hat- és hetedik darabokkal, amelyek a végesség és a végtelenség viszonyát járják körül, az a pont a pín lehet az, mondjuk, ahol az egyik véges éppen véget érvén elkezdődik a(z egyik) végtelenség, de ha elfogadjuk azt, hogy „a végesség a végtelenség”, akkor tovább dinamizálódik a gondolatmenet, szép példáját nyújtva a hérakleitoszi dialektikának. (Nem beszélve arról, hogy az a bizonyos „pont” is önmagába záródó, ellipszisszerű alakzat.)

Ha most már azt is figyelembe veszem, másképpen, mint eddig, hogy „az ember a pont a pín”, akkor a méréssel kapcsolatban az ember mérték-voltára asszociálhatok, a véges(ség)–végtelen(ség) viszony megragadásában pedig (de sőt esetleg létében is!) az emberi értelem mutatkozhat döntőnek.

Talán feltűnt Olvasómnak, hogy eddig kerültem az irracionális szót, méghozzá szándékosan. De bármily veszélyesnek ígérkezik írásomba vonni, mégiscsak számolnom kell vele. A π tehát a matematikában úgynevezett irracionális szám. E jelző a köznyelvben jellemzően az értelemmel szembenállót jelent. Az értelmezés számára mindenesetre fönnáll ez a lehetőség. Ha most visszamegyek a kiinduló mondásra („föltenni az i-re a pontot”), akkor azt is kiolvashatom, hogy az értelemellenesség tetőfoka vagy végpontja maga az ember(i értelem, mentalitás, tevékenység vagy hasonló). Ugyanakkor a szó a matematikai és a filozófiai gondolkodásban az iméntivel mintha éppen ellenkező jelentésekben volna használatos. Én mindenesetre valamiféle viszonyfogalomként érzékelem. Például egy katona, ha lőnek, ésszerűen cselekszik, ha elmenekül a helyszínről. A hadvezetés nézőpontjából viszont annak is értelme van, ha parancsot teljesítve hagyja magát megölni. Még akkor is, ha hibás vagy felelőtlen taktika áldozata! Az is érték ugyanis, ha az ellenfél látja, hogy a katonáink engedelmesek. A kétféle értelem összekötője: az eskü. Eltökélni magunkat, hogy az életünk árán is kitartunk valami mellett, amiről már csak azért sem tudhatjuk, milyen következményekkel fog járni ránk nézve, mivel jövőbeni eseményekről van szó. Az igazi eskü, ha személyes vetületét nézem, belső, a külvilágtól függetlenedő determináció, és onnan kezdve azon (is) múlik, meddig élünk, hogy a körülmények mikor kerülnek végzetes összeütközésbe elhatározásunkkal (futottam bele egy Sartre-tól vett, az övét felületesen ismétlő eszmefuttatásba). Hogy ne legyek ennyire militáris, hasonlóan interpretálható a gandhizmus elszánt hívének viselkedése, vagy a házassági eskü. Fogadalom sem kell, ha valaki fölteszi az életét valamire. Például az alkotómunkára. (Összevethető Utassy József Í R N I-képversével.) „Az ember a pont a pín”, ő az éke(zete) az irracionalitásnak. Ami jó esetben felsőbb értelemtől áthatott, „hiábátlan”.

Tandori Dezsőnek egészséget, még legalább negyedévszázadnyi alkotóerőt, magunknak, olvasóinak több és kitartóbb felé irányuló figyelmet kívánva zárom (vissza) balra soraimat.

 

Szólj hozzá!