Az elgazosodott kerteken át, melyeket vastag és terméketlen, az északi lejtőkön megszokott örökké ragacsos és nyers agyag borít a keskeny porló réteg alatt, hirtelen úgy középmagasságban váratlan szabad, szeles rétre érsz. Valamikor Pallagnak nevezték el ezt a huzatos mezőt, és most egy jó ideje már tényleg parlagon is maradnak a kerítésvonal fölött húzódó földek évről évre. Bár mindegyikhez tartozik egy-egy név, akik ezekre hallgattak, kicsivel odébb egy az utcák fölé magasodó kiugró földnyelven maguk is föld alá költöztek már és nem jött helyükbe más. A kitaposott ösvények nem a kukoricásokat kerülgetik, hanem a legnagyobb gazt és bozótot, hogy ki lehessen egyáltalán taposni a gerincre, ahol az út fut. A kertek végéből ha visszanézel a domb lábában a görbe utcácskákra, még sok helyen látszik, hogy egy-egy kicsike udvarba több családot is bezsúfoltak valamikor, mikor még mindennek ma már érthetetlen értéke volt itt. Aztán eltűntek az osztott portákról az örökké egymásra acsarkodó családok, romlásnak indultak a rissz-rossz régi tornácos házak és az érthetetlen érték is kézzel foghatóvá szelídült.
Egyfajta sorsmetafora az egyik legnagyobb területű parasztporta útja is a romlás felé: amikor kihaltak, nem maradt örökösük, vagy éppen túl sok is ahhoz, hogy megegyezzenek. Ezért vagy azért, vagy más valamiért, magára maradt a porta, az udvar, a ház, a kert, és egyszerre süllyedt és emelkedett, növekedett és ment egyre össze, mint egy űrbeli térség amelyet vákuum és súlytalanság sanyargat egyként: legendás kertje a karcsú szilvafákkal elvadult erdővé őrült, rejtélyek útvesztőjévé a falu belsejében; a ház magába roskadt, mint tépelődő atyafi a veszteség lusta belátása okán, a tető lassan maga alá temette a falakat, jó nagy reccsenő, robajló sóhajokkal, míg a hosszú parasztház derékig érő kőkupac maradt csak; és közben az udvart beszippantotta a mély, ahogy zsombékjait körülmosta a hegyről becsorgó olvadék és a viharos áradás, benőtte a káka, békák és gőték hada lepte el, kivarázsolva az udvart az udvarok közül. Ha messziről jöttél, ebben talán szép vadromantikát látsz, romház, mocsár és erdő, vagy eltúlzott nyomort, ha azt akarsz. Aki itt él, annak se ez, se az – csak bosszúság csak bosszúság csak bosszúság. Most persze pár évvel ezelőtti látképet látsz, de időnként a látványok is belekövesednek az időbe, nem lehet felülírni őket, főleg ha nem is akarod, nem is hagyod. Mert az energiát arra tartalékolod például, hogy felkapaszkodj az útig, s aztán a gerincen indulj tovább a templomtorony felé. Azontúl mindenfele erdő, lábában a völgyekben szétfutó keskeny ösvények partján itt is-ott is házak.
A Csernely-patak völgye ez, kevéssel a Betyárkút alatt, ahol a víz fakad. Mit mondhatnék róla, itt nőttem fel és egy picit még az az év tart mindig, amikoris éppen hétszázhetvenhét éve annak, hogy első ízben felbukkan a neve a homályból egy oklevélen. A történelem persze itt sem él meg, rövid a kollektív emlékezet és a mai nyolcvan fölöttiek földbe szállásával sokkal nagyobbat rövidül, mint az korábban elképzelhető volt, úgy gondolom – más meg ezen kívül nincsen. Nekem sincs meg a történelmi Csernely, és ha azt akarnám, hogy meglegyen, kevés esély volna rá, hogy őseim valahol ott legyenek benne. Mégis, ha van a világon valami, ami meghatároz, mint mást mondjuk egy gyerekkori szokás, vagy könyvek, vagy tárgyak, erre a falura böknék rá a pár lehetőség közül elsőnek. Erre, meg a környékére, meg az embereire, ami nekem egy. Ha ünnep talán nincsen is, hiszen pontos napja sincsen, akkor is Isten éltesse Csernelyt!
