(i. m. Málik Roland)
Miért iszunk? Azért iszunk,
mert szomorúak vagyunk,
gyönyörű állat piros ruhában,
önző állat kapucniban.
A létnek végül egy lényege van,
néha kettő, én is jártam ott,
de végül egy, én is odaértem,
sohase három, de erre nem térek ki.
Két arca van mindennek,vagy legalábbis
két arca volt abban az időben,
az egyik a tiéd, a másik az enyém.
Aztán beszélgetni kezdtünk, de semmi sem úgy volt.
Itt van például a kedd, mert a hétfőt, azt hagyjuk.
Délután beszélgettem egy régi kollégámmal,
Azt mondta, a felesége már nem szereti.
Nem erről beszélgettünk, mert erről nem lehet,
Sőt ezután sem nagyon lehet beszélgetni semmiről,
Mint Nürnberg után verset írni,
De azért persze lehet, csak nem úgy.
Az úgy, az kurziválva, mert folytatni akarom.
Azt mondta, itt az ideje, hogy új életet kezdjen,
azt mondta, elege van ebből az örökös hazugságból,
mert elege van, hogy folyton hazudik,
és folyton hazudnak neki.
De ekkor emlékeztettem arra, hogy
két arca van mindennek, és neki is két arca van,
mert ő is valami, ami a minden része,
és arra kértem, vegye figyelembe a dolog
másik oldalát is, mire bólintott, töltött magának, ivott,
és artikulálatlanul üvölteni kezdett.
Kettő vagy három percig üvöltött így,
fel is állt közben, és a karjait kétfelé felemelte,
ilyen jógagyakorlatokat végzett a nagynéném
éveken át, de persze ő is meghalt végül,
szóval a barátom kiterjesztette a karjait,
mint aki repülni készül, és tagadhatatlanul
szép volt, ezért gyönyörködtem benne, amíg lehetett.
De a szemei befelé fordultak közben, és
arra gondoltam, hogy le kellene menni pogácsáért,
mert bezár a bolt, de csak ültem a kibaszott
fotelben, aminek majd egy másik alkalommal
egy egész verset fogok szentelni, mert ennek a fotelnek
egy verset szentelni kell, de legalább kettő versszakot,
ha többet nem is, és ezekről a percekről órákat tudnék mesélni,
de nem mesélek, és vártam, hogy fejezze be,
vagy legalább hagyja abba, hogy feltehessek egy kávét,
egy együttérző kérdést, vagy legalább tölthessek
egy pohár bort, hogy elmozdulhassak a helyemről,
miközben ő lenyűgözően üvöltött,
a hangot hosszan kitartva briliáns
levegővételi technikával, amiről persze fogalma sem volt.
Hosszú szünet telt el a két bekezdés között,
a barátom csak úgy, ahogy fentebb leírtam,
én meg indultam volna közben bármiért,
de ott maradtam mellette, mert arra még emlékeztem,
hogy egy másik alkalommal ő is. Én is.
Végül tényleg abbahagyta, váratlanul összecsuklott,
elterült a földön és szétomlott, mint egy figyelemmel
nem kísért kísérlet túl bonyolult eszköze, elemi erővel,
és attól fogva a reakciói teljesen kémiaiak voltak,
fizikailag meg egyszerűen nem tudtam megmozdítani,
mint amikor az ember megért egy képletet, amit felismert,
és rájön, hogy ez így van, másképp nem lehet,
de ez már matematika, de hogy a szögek összege,
de ez meg már mértan, de hogy a párhuzamosok
itt találkoznak, hol máshol, néztem magam elé,
és nevettem, mert mindezt világosan láttam,
pedig közben teljesen egyedül maradtam
azzal a gondolattal, hogy föl kéne tenni egy kávét,
mert az vezet a jóra, egy kávét, mint az Isten.
És akkor visszaemlékeztem arra, hogy volt idő,
amikor 2 lábbal álltam a földön, na ez kéne most,
de egy másik időben meg ugyanazzal a 2 lábbal
ugráltam a gyomrodon, mondd már, mondd már,
szép vagyok, meg tehetséges, meg szeretsz,
ott az üveg balra, amikor birtokom volt,
háborították, na akkor lemondtam róla, azóta nincs,
aztán persze felkeltem, mint a nép, pont olyan
összeszedetten és szentimentálisan,
és mindentelsöprően, és kimentem az erkélyre,
hogy friss levegőt szívjak és csináljak magamnak
egy értelmezési keretet, mint a Bastille-nál, vagy
a Nemzeti Múzeum előtt. Abban az időben
esett, és én vizes lettem, de ma is szívesen
emlékszem vissza arra a napra, már ha
jól emlékszem rá egyáltalán.