Kerber Balázs: Let your heart


Amit szívedbe rejtesz, belül szorítasz,
szorongatsz – arca szorongatott, csüggedt,
maró világos, nejlonreggel, csupasz
plafon, szagos, salakos szél-, elment
vöröses hajával, salakos szél leheletével,
szemeddel, az éggel. Ott állsz, vagy fekszel,
kimeredsz magadból, mint akit
meglegyintettek. Mit kezdesz ezzel?
Falak, az asztalon fémkanál, csészefehérség,
lábadra tapad a hűvös farmer. Képzeld
azt, hogy a pályaudvaron, egy érkező
vonat ablakán megvillan a fény. Vacogsz,
ingerült leszel és üreges, rétegenként hasít
beléd a reggel. Fülkék és köztes folyosó,
kopások, foltok az olajszínű padlón.
Végül megnyugtat, hogy folyton
félsz a távolodástól, a gyomrodban zakatoló
szántóföldekkel. Képzeld azt, hogy leszállsz
valahol a vonatról, és csak lassacskán
ereszkedik benned, folyik keresztül szemeden,
tempózik beléd a táj. Saját járásodba,
a dombokba és szagokba dagaszt téged a szél.
Arcodra port tapaszt, s hogy lépésedbe
süllyedj, tartsd a táj iramát, szíveddel várd ki azt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.