Állítólag az egész nyugati filozófia nem egyéb, mint lábjegyzetek hosszú sora Platón filozófiájához: ha arra volna szükség, hogy megcáfoljuk Whitehead, e kései brit idealista ezen ostobaságát, akkor nem érhetnénk be ellenpéldák és kivételek idézésével. Inkább alternatív gondolkodásra kellene hivatkoznunk, amely egész mivoltában és beszédmódjában kitér a Platón utáni, vagy általánosabban szólva az óeurópai metafizikai látásmód folytonossága elől. Valójában a gondolkodás e forradalma a polgári társadalom megszilárdulása után köszönt ránk a XVIII. század végén. Az alulról érkező, reálfilozófiába torkolló ifjú hegeliánus fordulattal — akár munkaantroplógiához, akár materialista ösztönelmélethez vagy egzisztencializmushoz vezetett ez — az értelmiség napirendjén megjelent az új gondolkodásmód radikális igénye az elhatározás nyomán, hogy a modern világnak megfelelő gondolati segédeszközt alkotnak. Ez az „alulról érkező” gondolkodás a XX. század folyamán a kívülállás gondolkodásává radikalizálódott. De csak Nietzsche platonizmus-megfordítása és Heidegger filozófiaértelmezésének „új kezdete” után ismerhető fel határozottan, mit vállal magára az a gondolkodás, amely a metafizikai elméletiség bűvköréből mindenáron szabadulni akar. Minden bizonnyal olyan gondolkodásról van szó, amely nagy energiával képes volna megszabadulni az eleata kísértésektől és értene hozzá, hogyan szolgáltassa ki magát egy teljességgel időtlen és mozgalmas lét kalandjának anélkül, hogy a transzcendentális szubjektum vagy az abszolút tárgy klasszikus fikciójára támaszkodna.
A metafizika utáni kihívás a XX. században egy egész sor jellegzetes választ provokált, amelyek közül néhány nem csupán ígéretes tervnek maradt meg, hanem nyilvános visszhangra tett szert, és hatást gyakorolt az akadémikus gondolkodásra is. Néhányat meg kell neveznünk: a relativista neopragmatizmus, a kommunikatív cselekvés posztmarxista elmélete, a neofenomenológiai iskola testfilozófiája, a dekonstruktivista szövegkritika, a szociológiai rendszerelmélet és hétköznapi élet neocinikus esztétikája. Csak az ilyen messzemenően összefüggő intellektuális gyakorlatok háttere előtt rajzolódik ki a foucault-i gondolkodás speciális különbsége, nagyszerű egyedisége és radikalizmusa. Ebből derül ki csak igazán, mit jelent „az embernek” következtetéseket vonni le Isten halálából. Olybá tűnik, Foucault-nál a művészetnek nem kell lábjegyzeteket írnia Platónhoz, mert a művészet első ízben alternatív klasszicitássá bontakozik ki és ez — jóllehet Foucault a maga lángoló intellektualitása folytán a filozófiai vizsgálódásba jó adag lázas teljesítményt hozott — más korszakban érte volna el óhatatlan hatékonyságát az egyén gondolkodásának ideális hozományaként. A Foucault-jelenség annyiban hasonlít a Nietzsche-jelenségre, amennyiben mindkettejük kvázi-platonikus szenvedélye Platón-ellenes gyakorlatokba torkollott. A foucault-i gondolkodás, amely olyan határozottan fordított hátat a rejtőzködő különösség minden illúziójának az értelem egységében, büszkén mutatott rá azokra a jellegzetességekre, amelyeknek köszönhetően kialakulása során eljutott a meggyőződéshez és folyamatosan a gondolkodás tetőpontján volt képes működni: mindez a hiteles vallomásnak megfelelően abban az időben történik, amikor Nietzsche, Blanchot és Bataille már korszakot alkottak. E szerzők, e művek, ez az egész előretörés Foucault számára egy kortársi érzékenység biztosítéka, amely utat nyitott a határok kitágítása mámorának csakúgy, mint a kifinomult elemzésnek. Ők azok a gondolkodók, akik olvasóikat az őrülettel oltották be és az iszonyattal kezdtek párbeszédet. Mégsem csupán a metafizika költői megszüntetve megőrzése volt ez a szürrealizmusban, ami a fiatal filozófus kezdeti alaphangját megadta: Foucault-nak, az eljövendő új történésznek, az archeológusnak döntő lesz az idealista szellemtudományok strukturalizmussá alakulása. Ez az a folyamat, amely viszonylag rövid, de döntő és következményekkel terhes időszakban a francia gondolkodásnak elsőséget biztosított a humán tudományokban és filozófiájukban.
E soha vissza nem térő kedvező viszonyok között — amely meghatározó szakasz a filozófiai gondolkodás metafizika utáni átalakulásában — játszódhatott le az, amit később majd Foucault-eseménynek neveznek. Ha Nietzsche kinyilatkoztatja, hogy Dionüszosz filozófus lett, akkor Foucault leszögezi a tételt, hogy Dionüszoszból levéltáros lesz. A pszichiátriai intézetek, elmegyógyintézetek, klinikák és később a börtönök irattár-pincéiben egy fiatal tudós beláthatatlanul hatalmas rendszerező munkába kezd, akit az ösztönzés sarkall, hogy letűnt korok szürke közigazgatási nyelveiben szintén fölfedezze az esemény villámát, amelyről a kései szürrealizmus irodalomontológiája csupán a nyelvi létmódja tekintetében autonóm költeményként emlékezett meg. A dionüszoszi archeológus e kutatásai idején alakult ki monumentális tudásból és kirobbanó nevetésből, lángolásból és szigorból az az egyedi szintézis, amely mindmáig eleven az akadémikus környezetet ingerlendő és a rokon érzelmű értelmiségieket lelkesítendő. Foucault filozófiai tudást felforgató tevékenysége nem utolsó sorban megmutatkozik a hivatalos filozófia problémáitól való elfordulásban is, valamint határozott vonzalmában az „anyagi” munkák iránt. A korai Foucault-t majdhogynem pszichológussal téveszthetnénk össze vagy irodalomkritikussal, míg a középsőt és a késeit mintha csak paraszthajszál választaná el a társadalomtörténésztől és a szexualitás szakértőjétől.
Foucault mégis filozófus marad a szó legnemesebb értelmében, még ha a humán tudományok és a fegyelmezés gyakorlatai irattáraiban kutat is és írásainak minden oldala meghazudtolja a lehetőséget, hogy összetéveszthetők lennének az egyes diszciplínák diskurzusával. Ebben az életműben alig van akár egyetlen egy szöveg is, amely a céh szabályai szerint a filozófia úgynevezett alapkérdéseit érintené, vagy amelyet klasszikus filozófusmagyarázataként olvashatnánk. Hasonlóképpen: az ortodox metafizikai gondolkodás univerzumát a hivatásos ember hűvös pillantásával méregeti. Foucault szinte példaszerűen tudta, mit kell kerülnie, leküzdenie, pótolnia, ha valamely gondolkodás vállalkozása letér a szubsztancia, a szubjektum és a tárgy előre meghatározott útvonaláról. „Világ mint szféra, Én mint témakör, Isten, mint központ — ez az esemény-gondolkodás három tömbje.” E higgadt, közömbös megjegyzéssel határolja el magát a metafizikai klasszicizmustól és ennek félmodern alkalmazkodásától a freudi marxista társadalomfilozófiához, rámutatva a különbségre, amely az előbbi és a saját gondolkodása, amely a térben-időben meghatározott diszkurzív és hatalmi területek aprólékos vizsgálata között rajzolódik ki.
Élénken és maró gúnnyal vette tudomásul, hogy bizonyos filozófusok miképp vádolták meg azzal őt, hogy a transzcendentális filozófia elveszett báránya lenne, míg egyéb történészek a munkáit vad és látványos történelemfikciókként gyanúsították meg. Mindkét diszciplína képviselőinek nehézségük támadt egy olyan gondolkodó besorolásával, aki mintha nem a maradandó igazságok tőkefelhalmozódásával törődött volna, hanem úgy lépett a színpadra, mint aki a villámok történetét szándékozna megírni. Ha Foucault ontológiai szándékokkal lépett volna föl, akkor megállapíthatta volna, hogy minden valóban létező természeténél fogva villám. A létezés értelme nem az állandóság, a lényeg időtlen megőrzése, hanem esemény, láthatárok megnyitása, időben zajló, múlékony rendek, folyamatok ritmikájának megfigyelése. Mivel azonban Nietzsche és Heidegger német tanítványai az esemény fogalmát valamiféle kultikus entitássá hígították, Foucault-nak sikerült az áttörés egy eseményfilozófiai irányban tájékozódó „alapvetés”-kutatást megvalósítania, amelynek nevéül fönntartotta az enyhén ironikus „archeológia” kifejezést. Ennek alapelvét és szándékát Gilles Deleuze-nél senki sem értette jobban, aki a „véletlen események egyetemes története” szerencsés megfogalmazással jellemezte e filozófiát, amely a magáéval vallott közeli rokonságot.
Foucault filozófiai teljesítményének méltatása nem lenne teljes, ha az ismeretelmélet és az archeológia szakértője mellé nem állítanánk oda a politikus és etikus Foucault-t, aki minden filozófia magva, a szabadság elméletének kihívása elé állította önmagát: már nem a felszabadítás filozófiai elméletének stílusában, hanem az esemény tanaként, amely esemény felszabadítja az egyént mindabban, amit ő maga alkotott és ő maga kockáztat. Amit elhalt barátja, a keresztény kantiánus Maurice Clavel búcsúztatójában írt, az saját vállalkozása szabad és éles látású jellegzetességéről árulkodik: „Nagyon jól megértette, ami valószínűleg a legfontosabb korunkban. Mármint a következőt: a tudat átfogó és mélyreható változását, amelyet a Nyugat apránként a történelemből és az időből alakított ki. Szétszakad minden, amit e tudat szervezett, folytonosságát adta és tökéletesedést ígért neki. Bizonyos egyének szívesen összefoltoznák mindezt újra. Ő viszont azt mondta nekünk, hogy ma — különösen ma —, az időt másként kell megélnünk. Elsősorban ma!”
(Romhányi Török Gábor fordítása)
Forrás: Peter Sloterdijk: Foucault, Philosophische Temperamente, Diederichs, München, 2009, 135–142.