(Migrén)
A Kalligram kiadó zseniális borítótervezője, Hrapka Tibor a költő, Turi Tímea arcképe alá a belső borítón egy reneszánsz meztelen női testet kopíroz, mintegy kiegészíti a láthatatlan részeket, gondolhatjuk, nem a könyv szellemi birtokosa ellenére, hanem annak jóváhagyásával. Bár a kép halovány és egy ponton fügefalevéllel fedett, mégis azt az illúziót kelti, hogy maga a költőnő meztelen. Racionálisan azonban, némi meggondolás után arra következtetésre jutunk, hogy a szerző itt meztelenre van öltöztetve. Hiszen a borító stilisztikai kettőssége miatt joggal mondhatjuk, a képen nem ruháktól való megfosztottságában van jelen Turi Tímea, hanem egy antikvitás stílusjegyeit magán viselő meztelen női test jelmezében. A borítót uraló vörös szín és a középre helyezett, kibomló rózsákat ábrázoló bíbor pecsét még többet elárul aztán a kötet belső titkairól. A cím pedig egyenesen hivalkodó (Jönnek az összes férfiak), ahogy a kötet első verse is, hiszen a Hazudós múzsa újabb csapdába tereli az olvasót, örökös csalfaságot sejt ezekben az ártatlannak is nevezhető külsőségekben, mikor azt mondja: „Unok a szerelmük tárgya lenni.” Még inkább az a gyanúnk, hogy fokozott szerepe lesz ebben a kötetben a nőiségnek, már-már hivalkodóan tüntet vele, s ez a kritikust nem épp kellemes előérzetekkel tölti el.
E némileg merész felhangok után egy nagyon erős, szövegében egyben tartott, a verselést a legsimulékonyabb prózaként felkínáló ciklus következik (Titkos élet), amely tele van nyelvfilozófiai kérdésekkel, a létezés hétköznapi paradoxonjaival, s nem utolsó sorban az érett esztétikai szemléletű költő megfigyeléseivel, amelyek az írás közben már evidenciaként értelmeződnek. „Mintha mindig olyan műhelynaplót írna, / amelyhez nem tartozik mű. Úgy lábjegyzeteli / az életét, hogy hiányzik a biztonság főszövege.” (Szemérmes festő). Valami mindig hiányzik, csak töredékesen van meg, vagy egyáltalán a hiányában értelmezhető. A posztmodern történetmesélésnek nehézségei csengenek vissza ezekben a sorokban, ám nagyon fegyelmezett gondolati áttekintést nyújt az őt foglalkoztató legfontosabb kérdésekről: „És hogy voltaképpen ez lenne a mi / otthonunk: a saját magunk és a történetünk / közötti belakhatatlan rés.” (A bökkenő) A történet mentén vagy eszközjelleggel rögtön megidéződik az elmondhatóság nehézsége, a nyelv elég telített-e, hogy megjelenítsen egy gondolatot: „Ha sikerülne felmérni a gondolat születése és kimondása / közti távolságot, nem lenne szükség többé regényeken / gondolkodni, mert a birokunkba kerülne az összes elbeszélés.” (Az összes elbeszélés) Utunkba akad a kötet olvasása közben többször is, az az — akár ars poeticának is nevezhető — háromsorosa, amelyben a képiség, a metaforák verifikációjának elégtelenségéről elmélkedik: „A szavak rozsdás szögek. / Ha képeket akasztasz rájuk, kidőlnek / a falból.” (Mint egy hasonlat) Valójában Turi lírájában a pontos elmondhatóság, a gondolati világosság a leghatékonyabb vizuális és poétikai erő, amely teljesen szuverén nyelvi struktúrát teremt a személyességet sem nélkülöző vallomásosság kibontására.
Ugyanakkor nagyon finoman átgondolt és összeállított kötet ez, az egyszer felemlített kép nem foszlik semmivé, a következő ciklusokban sokféle értelemmel és jelentéssel telítődik. Az egyik leginkább figyelemre méltó darabja a kötetnek a Test és történet. Az egész verset kellene talán idézni, hogy pontosan összeálljon a vers nyelviségen, elmondhatóságon, a testnek a beszédre való hajlandóságán átívelő, csupa költői nóvumokat tartalmazó gyönyörű tárgyiassága: „Kezembe került a régi napló. Két dolga nem volt / a szerelmeimnek: teste és története… A hús hiánya engem is meglep: / kikerülte a vágy a testüket… Mindez arra figyelmeztet, bárhogy félek kimondani: / a testük volt a történetük.” Mindez sok-sok apró jelzésen keresztül visszavezethető az első ciklus szinte Pilinszky világát megidéző, szellemiségében még mindig a nyelv jelentését kutató kérdéskörhöz: „Közel a fájdalomhoz nem lehetsz más, csak néma. / Viszont messze már nem látod értelmét beszélni róla. / A vérző seb és az ép bőr egyaránt hallgatás. Csak a / plezúr, a heg, a var képes a beszédre.” (Csak a plezúr) Ugyanez a kép ismétlődik, most már határozottan pilinszkys felütéssel a Csobánka Zsuzsának ajánlott költeményben: „Mindig másról beszélünk, mint a szégyen. / Barlangmély hasadékokról, pedig / a sebekről szeretnénk, amiket engedtünk / megtörténni.” (Két azonos ajtó)
És itt át is térhetnénk a kötet egy másik rétegére, amely szintén emlékezetesen szép verseket tartalmaz, ahol azonban a nőiség a már a borítón szembetűnő élénk színekkel van jelen. Éppen Csobánka Zsuzsa az egyik nemzedéktárs, aki hasonló nyíltsággal próbálja a nemi szerepek sajátosságait a mai irodalmi közbeszéd számára kitüntetően fontossá tenni. Turi Tímea is felölti magára ezt a meztelenséget, nem nyelvi, nem is erotikus értelemben, csupán néhány vers erejéig, amikor nem a jelenségek okát kutatja, csupán a jelenséget magát. Az Egy harmadik című versében egy lehetséges helyzetet tesz általánosítható közhellyé, ahol csapdába zárja az érzelmeket, és ellehetetleníti a lelki kibontakozást: „Ahol két ember jelen van, ott egy harmadikról / beszélnek. Ezért minden szerelem egy régi szerelem / megosztásával kezdődik. Két ember bizalma / egy harmadik árulása. Ezért reménytelen az első / szerelem, mert nincs kiről beszélnie.” Itt lényegében csak egy sakkpartira emlékeztető helyzet adott, és még véletlenül sincs meg a versben megidézett személyeknek a lehetőségük, hogy kimondják, rendszerint nem a szituáció, hanem a már többször is említett sebek csak a beszédesek, és a vallomások nem a testiséget szeretnék megidézni, hanem a rendszerint valamiképpen feldolgozatlan lelki szégyent akarják eltakarni.
Zárásként, mert csak éppen érinthettem, de alaposan bejárni nem voltam képes e kötet anyaggazdagságát, a két véglet, a költői és lelki fegyelemmel párosuló esszészerű költői hang és a kissé, talán kereskedelmi szempontokat is figyelembe vevő külsőségek kereszteződésében található a kötet egyik legőszintébb verse. Annak a bizonyítására emelném ki, hogy semmiféle erkölcsi megrovásban nem részesítem Turi Tímeát, a nőiségbe zárt lényét végletekig tisztelem, de kijelentem, hogy a Migrén egy agyafúrt, a szabadkőművesek titkaihoz közel álló, bigottan női vers. És itt mintha egy félig elfeledett kitűnő költő, Nadányi Zoltán csodálatos Körmenet című versével replikázna: „Ott mennek ők hosszú menetben, / a nők, a nők, kiket szerettem.”; Turinál: „És majd jönnek, jönnek az összes férfiak, akik / nem kértek belőlem. Akiknek soha nem / tudtam elég okosan felkínálni magam… Hiába voltam ott, jelen, mindig elkapott a migrén, / a megbocsáthatatlan. Én nem értem a színészeket, / hogy nem fáj folyton a fejük. Hogy mindig van kivel / szeretkezni, magányuk csillárdísz csupán.”
(Kháron ladikján)
Szőcs Petra kissé epikusnak is nevezhető verseskötetében az első szomorúság hangján emlékezik a távoli Kolozsváron töltött gyermekkorra, a nagyszülei halála után eladott házban töltött évekre, mint a számára meghatározó, legfontosabb helyszínre, a tudatát betájoló emberekre és miliőre. Egy olyan hely szellemére, ahol, ha a boldogság fogalma kétes értékű is volt, mégis először kaptak meghatározott jelentést a dolgok. E kissé talán szentimentálisnak tűnő költői attitűd azonban tudatos belső munkálkodás és érlelés eredménye. Epikusnak mondtam, mert visszatérő szereplői vannak ezeknek a verseknek, a nagyszülők, az anya, testvér, egy-két rokon. A kapcsolat tengelye a nagypapa és a költő között húzódik. A nagyszülők háza egyszerre lesz hajléka a mindent magába szívó, elemi otthonosságnak, és fokozatosan változik át egy életmód, egy korszak vagy csak egy nemzedék koporsójává. Sajátos helyzeténél fogva az erdélyi magyarok számára, akik a saját identitásukat sem élhetik ki nyíltan ebben a szívüket melengetően otthonos, műemlékekkel teli városban, a ház, a lakás különös elszigeteltséget és védelmet is nyújt.
A kötet azonban nemcsak rezignált merengés az eltűnt dolgok felett, hanem sokkal több ennél. Az epikus jelleg abban is megmutatkozik, hogy a kötetnek egészen finomra csiszolt belső történése, cselekménye is van. A költő szinte végig Kháron ladikjában utazik, felszínesen halálmunkának is nevezhetnénk, hiszen a versek rendje erőteljesen a nagypapa haldoklása, halála, az üresen maradt ház eladása és az abból való elköltözés mentén halad. Az Etetés még szinte csak személytelenül, bár elég groteszk módon jelzi egy ember lassú eltűntét, halálát, szinte fogásonként és testrészenként fogyogat el a mindig a haldoklónak járó asztalfőről. A Diakonisszák az egyik nagynéni halálát meséli el, a temetőben található apácasírokat, hogy aztán a Szép rövid vers már a Szőcsre jellemző groteszk hangon emlékezzék nagyanyja temetéséről: „Nagyanyámat használt sírba temették, / az állt rajta: Editke, élt egy évet.” Ezek után már sűrűsödnek a konkrétan a halál témáját közelítő versek: „Kicsike, hagyjuk a gyógytornászt. / Ha már vége van, ne kínosan legyen vége.” (Ne gyerekeskedj)
Ez a folytonos halálra figyelés, az elmúlás konok szemrevételezése talán kissé morbid felhangot is kölcsönöz Szőcs roppant tömör kötetének, de maradéktalanul képes arra, hogy egyéb stilisztikai elemekkel tökéletesen elhárítsa magáról a szentimentalizmus vádját. Eszközei ehhez a kirívóan szellemes, abszurd életszemlélet, ahogy a családtagjai ábrázolásában megfelelő típusokat teremt. Az Anya többször is feltűnik mindig a halál ellenében, aki dán púderrel leplezi érzelmi életének kiszolgáltatottságát, sőt, némileg rendpárti, aki a kihalt ház kiürítését, a praktikus teendőket magára vállalja, hogy a család ne ragadjon bele a halottakkal kapcsolatos emlékekbe. Groteszk módon különutas, elidegenítő effektusként részese a feldolgozatlan halál tényével való szembesülésnek: „Anyám minden reggel kiáll a balkonjára a város fölé, / és kellemes fogású, ezüst csipeszével / szájára központosan tükrözve / kis kockákban irtani kezdi / baloldalon a bajuszát, / jobb oldalon a szakállát.” (Sakktábladivat).
Szőcs Petrának erős érzéke van a helyzetek abszurditásához, s ez a kötet melodramatikus, érzelmes anyagából intellektuálisan kiemeli a beszélőt, és megmenti a verset, tökéletesen kompetenssé teszi a szerzőt, hogy az élet legtragikusabb dolgairól is érvényes hangon szóljon. A Dilemma című vers talán a legkomplexebb módon jeleníti meg az erre való hajlandóságát: „Vettem egy felmelegíthető gyereket, / négyszögletű nejlondobozban adták, / speciális zsírba fagyva. / Mikor rátettem a radiátorra, mosolygott.” De még ennél is értékesebbnek vélem Szőcs azon tulajdonságát, ahogy ezeket a komiszul abszurd helyzeteket visszavezeti a közhelyek segedelmével a valós világ életszerű keretei közé. Krúdy és Esterházy a nagy mestere az efféle jól poentírozozott, kimódolt, vitriolos prózai megszólalásoknak. A Lemondásban egy újszülött csecsemővel érlelődő szerelem lehetőségeit fontolgatja: „Huszonhat év különbség — főleg / ebben a korban, azért sok. / Mert huszonhat év az huszonhat év. / És ami sok az sok.” A Kétvízközben ez a két sor áll: „nincsen pestisjárvány, / mégis sokan meghalnak.” A Torna című versben ortodox egyházi zenére tornázik, miközben nagyapja köhögését hallja: „Már húsz éve köhögtél. / Ezek a szakállas férfiak sem ma kezdték az éneklést.” A Tata álmai című versben: „Kérlek, a kellemtelen dolgokról / csak a nap első felében beszélgessünk. / Vannak rossz álmaim, és vannak egészen normálisak.”
Már eddig is sok szó esett arról a nagyon különös látásmódról, ahogyan a költő mintegy menekülve visszatapad a gyerekkorába, egyre többet szeretne magával vinni ebből a kétvízközi házból. De ha mélyebben belegondolunk a kötet címébe, akkor a szó jelentése talán Kháron ladikjára is utal, nem csak egy sziget, folyóvizek közrefogta városrész, de egy csónak is kétvízközi, ahogy a görög mitológiában szerepel, elválik és a túlpartra tart, halottakat hordoz. A nagyapa halálának föl nem sorolható sok-sok realisztikus motívuma után a halott már kísérőként van jelen az életében, ahol „a próbababák utánozzák / azokat a nőket, akik a kirakatukkal egy kerületben laknak… Nem árulom el Rorónak, / hogy tegnap megismertem a gyászbabákat… Valahogy mindegyiknek jól áll a gyászruha, / mert ők Rorót utánozzák.” (Babák) A Gyakorlat című versében már a halott Tatát játsszák el egymásnak, örökéletűvé akarván tenni a halál keltette hiányérzetet.
Ennek a sokféle megszólalással átszőtt, groteszk elemekkel teli kötetnek az utolsó verse a Festék, költözés. A személyesség közvetlensége eltűnik, egy furcsa, hegyek közé ékelt falu a helyszín, ahol helyhiány miatt tízévenként kivermelik a halottakat, és a koponyákat a háztetőkön szárítják. A beszélő, mestersége szerint koponyafestő, aki a csontházba helyezi el a műveit. A földben töltött idő azonban kevés a felejtésre. A kiásott csontokat beazonosítják. Itt már szinte operai magasságokban és operai egyszerűséggel szólnak a dallamok: „Ki az ott fenn? / A Weber. / Az asztalos? / Igen, igen. / Ó, Istenem, adj neki örök nyugodalmat.”
(Szöveg-üzemmód)
Korpa Tamás kötete talán az egyik legígéretesebb indulás a mai, harminc alatti nemzedék költői közül, számtalan ékességgel teljes, igazi ínyenceknek való szövegkonstruktőr ő, aki elméjével tökéletesen lefedi a versei számára adódó üres papírt, egy kisebb foltot sem hagy szabadon, és intellektuálisan olyan gazdag anyagot kínál az olvasónak, hogy bátran állíthatjuk, ő még nem az, aki, hanem már az, aki lesz. Ha úgy is érezhetjük néha, hogy számunkra ez bizony nehéz még, a megértett részletek komolysága és az elénk került roppant gondolati és nyelvi halmaz elég bizonyítéknak látszik, milyen színvonalon űzi ezt a mesterséget, és mindenkor elemi erővel tör szellemének személyétől való elidegenítésére és megrajzolására. Még nyomait sem igen találjuk itt semmi személyességnek, a szituációk is csak néha felismerhetőek, a nyelv, úgymond, teljesen bedarálja a reálisat, tökéletesen eluralkodik a versekben; kibogozhatatlan, alig összeálló valóságdarabokat termel.
Ezért inkább költészetének finomságaival terhelném az olvasót, mert sokkal több benne a nagyszerű, mint a helyenkénti esetleges. A kötetet nyitó vers, a Hosszú napszak, mint megannyi másik költeménye, éberaltatásban leledző olvasóknak mondhat valamit: „kinn a dombvonal pengevékony / konvoja talán egy titokzatos zárlat… s mivel enyhén leng, csak a közege / fontos. mi önmagunkban, mint üres esőben, ázunk. / szándékunk ennyi: táj, hagymakupolákkal.” Néha olyan érzésünk is lehet, hogy József Attila képalkotói módszerének egy radikális megújítója Korpa Tamás: „képek koccannak a jéghideg térben.” (Come back); „a kapszula ha szétrágod / ha lenyeled sem tűnik el / mert kockánként épül ujjá / és befogad mint a persely”. (Egy híd térfogatáról) Másrészt, és ez fontosabb, tökéletesen elrugaszkodott minden költői hagyománytól, csak konok kitartásában, a valóság szilánkokra tördelésében emlékeztet Marno Jánosra. Számtalan költői instrukciói közül csak egy: „a forma legyen őszinte, de leplezze az alaprajzot, / érzékeny külső kontroll gyanánt szimuláljon.” (Balkon de Cluj), vagy a kezdő vers végén, a nyelvet és a valóságot különös zárványként egymás mellé vetítő darab fókuszában: „terepszínű lepkék, felületeket / ütve rajtunk, nyüzsögnek. pedig alig száradt / lapockáink csattognak csak. nyelvünk lepereg / előttünk… és elbírja a főbűnt a szó lágy, arrogáns pereme, / a technikás sorvég.”
Nagyon fontos tárgya ennek a költészetnek a táj. Itt újra visszautalhatnék József Attila tájverseire, ahol is a költő gondolati elemként tárgyiasítja a képként kimetszett részleteket, és szinte kihasználva újfajta kiszolgáltatottságukat, általánosabb összefüggéseket mondat ki velük. S hogy alkalmas-e minden agy Korpa Tamás verslogikájának megértésére, hogy a hívószavakként is működő kicsi részletek kiből milyen asszociációkat váltanak ki, ez lehet egyéni ízlés és verskultúra kérdése. Néha úgy érzi a kritikus, csípje meg a kánya, ha mindent ért belőle, de elementáris erővel rántja magával a szöveg, és megszállottan bolyong a képek labirintusaiban. A Láp az erdőkerületben első sorait idézném, amelyek olvasása után lenyűgözve próbálta összerakni az egészet: „a pont (körmei gondosan ápoltak / sárga flanelinget visel) közeledik lassan / a partszegély és gyepágyak közti síkon — / áthalad — egyesével pattannak fel a fűszálak / (a testből ha kioldódik a kalcium / olyan lesz mint egy puha nyálas / bőrig ázott levél az őszi szinkronúszás után)”. A szépség hihetetlen kemény politúrt fényez az efféle, szokatlanul bátor sorokra: „Slavia fogékony, fogással teli, / mint egy koherens férfistrand, melynek távolabbról / választott sziluettjében csillog a motozás halványlila / hője. finom vokállal kárpitozva két test / közelít, két vízkészlet, öntisztító tények s egy láda / felkavart őszibarack a parton. a medence álma: / a jóindulatú teleológia, ahogyan alányal a víz / egy gyermeklánynak — ízekre szed, mint egy hideg / thriller, s akár a hiúz, vadászni indul benne a puhaság —” (Töredék).
Érezni itt, ahogy kenhető anyaggá lágyul a nyelv Korpa Tamás lírájában, a nyelvi asszociációk (koherens férfistrand, a motozás halványlila hője), a hangzások, belső rímek ösztönös játéka (két test – öntisztító tények, alányal – a gyereklánynak), a szinekdoché sejtelmessége (vadászni indul benne a puhaság) — a gyermeklányban! — összességében és nyelvi kontextusában egy többszörösen átjárt labirintusra emlékeztetnek, ahol eltévedni annyit is jelent, mint boldogan megadni magunkat a ránk váró bizonytalanságnak.
Költőnk a verselésben is jeleskedik, hiszen minden sora vagy a szabadvers zökkenéstelen áramlásában, vagy fegyelmezett formában, a hibátlan verslábak kényszerét nem is sejtetve mutatja meg magát. A Skótkockás című versének harmadik strófájából idéznék, kihagyásokkal: „a homokóra torkán / ha fagypont alá hűlnek // a pergő homokszemcsék / koppannak: hallod hulltak… abban a percben ott van / és ott van ahol éri // mint egy lakótelepre / omlott monokróm zápor // befed többnejű férfit / meg későn érő nőket // teraszon feledt bonsait / lágy többnevű utcákat // távozó léptek alatt / a perzsaszőnyeg szárad // a téli éj Kolozsvár / szíve helyén egy orkán // megakad a perc a perc / a homokóra torkán”.
Ugyanezt az immár nem csak képzelt pusztulást idézi meg a Napok I. című versében, ahol a Manhattan elleni terrortámadást, az ikertornyok összedőltét írja meg pontokba szedve, szinte másnapos szenvtelenséggel. Hasonló módon kerül elénk Drezda — Térey által már megénekelt — bombázása is, talán ez az egyetlen vers a kötetben, amely alapvetően csak az utánérzés stilisztikai bravúrjai miatt kissé öncélúnak tűnik (Trialógus). Telitalálat viszont a Francia fogoly amerikai átirata (Mint őszi start előtt), ahol egy indián öngyilkossága akasztja meg a világváros zajának érvényes pillanatait: „csak azt feledném azt a sárga indiánt / francia útlevél tizedik utca Denver / ahogy fejest készül ugrani a forró / aszfaltba az ujja mellé csöppen s felkel… (az arccsontjára kúszott fejbőr is csupán / egy ki nem fejtett mozdulatát kereste.” Nehéz választani e roppant gazdag kötetben, hogy melyik vers miért is érdemes a továbbgondolásra. A Lelakatolt szobák talán a sebaldi benső függőség örökidejű teljességét sugározza, ahol vélhetően a budai várnegyed elzárt, befalazott terei után kutat, mintegy hiátusokat hasít ki a térből és az időből: „hány befalazott képtár van odafönn a várban, / s zeneszoba? Hány lelakatolt szertár. skótszekrények… tériszony a beomlott mozdulatok szélén.”
A kritikus pedig önfeledten boldog, hogy ezeket a köteteket kézbe kaphatta.
Megjelent a Műút 2013041-es számában