Kikötői Hírek — spanyol (2022. május 4.)

Báder Petra: Kikötői Hírek — spanyol (2022. május 4.) A spanyol nyelvterület világirodalmi szemléje a Műút portálon A Kikötői Hírek szerkesztője: Szirák Anna

Április 3-án ünnepeltük a spanyol költészet egyik meghatározó alakja, José (Pepe) Hierro (1922–2002) születésének centenáriumát. A madridi költő és nemzedéke életének meghatározó élménye volt a polgárháború; előbb köztársaságpárti édesapját, majd 1939-ben őt is bebörtönözték, csak öt évvel később, 1944-ben szabadult. Egészen haláláig aktívan alkotott, munkásságáért 1998-ban elnyerte a Cervantes-díjat. Bár rengeteg elemzés született műveiről, az irodalomtörténészek még mindig azon törik a fejüket, hogy melyik irodalmi nemzedékbe sorolják; évekig az elkötelezett költők között tartották számon, manapság viszont a vallomás-, az intimista vagy az egzisztencialista költészet képviselőjeként tekintünk műveire. Hierro besorolhatatlan költészetéről azonban elmondhatjuk, hogy a verset egyfajta önarcképként kezelte; ez az analógia igen hasznosnak bizonyul az életmű áttekintése során, hiszen az önarcképben, akár a tükörben, mindig felsejlik a másik.

José Hierro emlékműve Santanderben, Gema Soldevilla alkotása

A háború és a börtönben töltött évek tapasztalata ritkán jelenik meg konkrét utalásként Hierro verseiben. Korai költészetében ehelyett a századeleji spanyol költőóriások, főként Antonio Machado, Juan Ramón Jiménez, Federico García Lorca, Jorge Guillén, Miguel Hernández és Gerardo Diego stílusát, kedvelt témáit és motívumait ízlelgeti, ám első kötete, a Tierra sin nosotros (1947) már olyan önálló jegyeket sorakoztat fel, amelyek későbbi költészetében is dominálni fognak. Itt jelenik meg először a többes szám első személy használata, valamint a sorstársakkal való közösségvállalás gondolata, amely miatt sokan még mindig társadalmi témákat feszegető, elkötelezett költőként tekintenek a szerzőre. És valóban: a fájdalom és a bizonytalanság jellemzi ezt a kötetet, mely a címben is tükröződik (kb. Nélkülünk a Föld), ő maga pedig reportaje, azaz tudósításként, riportként tekint a benne megjelenő versekre. Nyelvezete egyszerű, a valóság leírására törekszik, ám ez a valóság sokszor irracionális, meg- és felfoghatatlan – ennek nyomatékosítására pedig a kötetlen, szabad versformát választja Hierro.

Míg az Alegría [1947, Boldogság] és a Con las piedras, con el viento [1950, Kövekkel, széllel] című kötetek ugyanezt a poétikát követik, a mai napig kultikus Quinta del 42 (1952) című könyvben történik az első perspektívaváltás: az alkotás kiindulópontja mindig egy-egy hétköznapi anekdota, és az alkotófolyamat, a költészetre, a vers megírására való utalás gyakorta visszaköszön a kötetben, melynek főszereplői „azok, akik vállukon cipelik a spanyol polgárháború súlyát, amelyben csupán mellékszereplők voltak”, vallja Hierro. Ezekben a költeményekben a szerzői én más identitások álarca mögé bújik: a cím egy kollektív egyénre, egy széttöredezett emberre, az álmaitól megfosztott, frusztrált fiatalságra utal – így jellemzi ugyanis a költő a negyven évvel későbbi kiadás előszavában az önmaga által kreált hangokat. Az írás, az alkotófolyamat során tehát saját nemzedékének kiábrándultságát kívánja szemléltetni, a verset pedig tükörként használja: önmagát szemléli a másikban.

Bár a kritika a Quinta del 42 című kötetét tartja Hierro legfontosabb művének, a költő számára minden bizonnyal a Cuanto sé de mí [1957, Amennyit önmagamról tudok] tölti be a központi szerepet az életműben, hiszen később az 1974-ig írt költeményeket egybefoglaló könyvnek is ezt a címet választja. Az önmagára való fókuszáltság látszólag a költői ént helyezi a középpontba, ám az előző kötetben megjelenő széttöredezettség továbbra is felellhető, és át is átalakul: a költő mintha egy ezernyi darabra zúzott tükör előtt állna, mintha képe ezernyi másik arcra hasadna, és ezekben keresné önmagát. A tükröződések játéka a nyelvre és a versre is kivetül: önmagára utaló költemények sorát kapjuk.

Az 1964-es Libro de las alucinaciones [Képzelgések könyve] is ezt az önmagához való visszatérést szemlélteti, ám már nem rejti az én-t a másik mögé. Személyesebb témákat érint, visszatekint a keserű élettapasztalatra, talán ezért annyira pesszimista. Logikus hát, hogy ez az emlékekben kutató, egyszersmind a felejtés folyamatára fókuszáló kötet már nem a hétköznapi anekdotákból, történésekből indul ki, mint korai költészetének java, hanem a nyelvi tapasztalatból, magából az írásból táplálkozik. Az ezt követő Agenda [1991, Notesz] is ez utóbbi motívumra reflektál: ezek a szinte kizárólag önmagukra fókuszáló, kései versek egyszerre lépnek dialógusba Hierro költészetével és az irodalmi hagyománnyal. Utolsó könyve, a Cuaderno de Nueva York [New York-i Füzet] 1998-ban jelent meg, a cím egyértelműen Lorca 1930-as kötetére utal: Hierro hetven évvel később visszatér elődje témájához, és ismét az amerikai nagyvárost benépesítő hangokról ír. Ám ezek a hangok már nem a költő hangjában összpontosulnak, már nem egy másik én megalkotására hivatottak, hanem éppen annak tagadását jelentik: a metropolisz kórusa érthetetlen szavakat zümmög, a költői én pedig csendben marad.

José Hierro halála után egy évvel, 2003-ban a szerző nevét viselő kulturális központ és könyvtár nyílt a spanyol fővárosban, rövidesen egy alapítványt is létrehoztak, mely nem csupán Hierro hagyatékát gondozza és kutatja, de fiatal költőket is támogat, kreatívírás-foglalkozásokat, illetve tudományos és ismeretterjesztő előadásokat, konferenciákat szervez, sőt 2004 óta egy folyóiratot (Nayagua) is megjelentet. Hierro születésének centenáriuma alkalmából nagyszabású programsorozattal készülnek, és nem csupán Madridban, hanem a költő életének meghatározó helyszínein is. Getafe városában április végén tíznapos költészeti fesztivált tartottak, a Spanyol Nemzeti Könyvtár például életműkiállítással, a Menéndez Pelayo Nemzetközi Egyetem egy santanderi, a szerző költészetét fókuszba helyező nyári egyetemmel készül, és lesznek még kerekasztalbeszélgetések, tudományos és ismeretterjesztő konferenciák, gyerekprogramok, színházi előadások és koncertek is (a teljes program itt található). Számos új kiadvány fog napvilágot látni, köztük egy életrajzi kötet és különböző olvasóközönségnek szóló antológiák, sőt, Hierro válogatott versei négy nyelven (francia, olasz, arab, lengyel) is megjelennek.

*

És ha az évfordulóknál tartunk: idén áprilisban is megtartották a Semana Cervantinát, azaz a Cervantes-hetet, amelyet a Real Academia Española, azaz a Spanyol Királyi Akadémia mindig a halhatatlan spanyol szerző halálának dátumához (1616. április 22.) igazít. Ahogy az lenni szokott, akadémikusok és egyetemi oktatók a szerző életművéről (például a szövegekben megjelenő állatokról, a Don Quijotéban szereplő zenei utalásokról, a regény filmes adaptációiról) adtak elő, majd megemlékezést tartottak a Cervantes hamvait őrző Sarutlan Trinitárius Apácák madridi templomában. Az idei ünnepség különlegességét az Akadémia vezetője, Santiago Muñoz Machado 1100 oldalas (!) Cervantes-monográfiájának bemutatója jelentette. A könyv kiindulópontját a spanyol író töredékesen fennmaradt önéletrajzi írásai adták, Muñoz Machado ezt egészítette ki az utóbbi másfél évszázadban született tanulmányokkal, így Cervantes életrajzával párhuzamosan az életrajzírók hibáira, félreértéseire is fény derül.

Muñoz Machado ezután a cervantesi életműre irányítja figyelmünket: arra keresi a választ, hogy vajon miért született annyi kiadása a spanyol szerző lovagregényének, hogyan versengtek a kiadók – és versengenek ma is – a legtökéletesebb kiadás megalkotásáért, hogyan vált a Quijotéból egyetemes mítosz, majd „szent szöveg”, mitől volt olyan sikeres a regény, vajon miért tudott olyan élvezetesen írni a szerző, és melyek lehettek a cervantesi életmű lehetséges forrásai. Az Akadémia igazgatója úgy tartja, hogy az Alcalá de Henares-i szerző a népi mondavilágból és a népköltészetből, a tanítómesékből és a közmondásokból merített ihletet. A könyv érdekes elegyet alkot: egyszerre életírás, az önéletrajz és az eddigi biográfiák vizsgálata, egyszerre irodalomkritika és történelmi-társadalmi háttértanulmány, mindeközben pedig képes megkérdőjelezni mindazt, amit eddig Cervantesről gondoltunk.

Idén egy másik fontos cervantesi monográfia is napvilágot látott, ám az nem az alkotóra, hanem fő művének halhatatlan alakjára koncentrál. A Las otras vidas de Don Quijote. ¿Fue el ingenioso hidalgo una persona real? [Don Quijote többi élete. Az elmés nemest egy valós alakról mintázták?] című könyvről van szó, melynek szerzője, José Escudero azt állítja, hogy Cervantes nagyon is tudatos és jól informált volt, komoly kutatómunkát végzett a lovagregény megírása előtt, sőt nem csupán ebben, de szinte minden művében valós alakok szerepelnek. A madridi kutató két évtizede foglalkozik a témával, ezernyi korabeli dokumentumot átnyálazott, köztük főként periratokat, ezekben pedig szinte szóról szóra ugyanazokra az anekdotákra bukkant, amelyeket a Don Quijote, a Rinconete és Cortadillo vagy a szerző egyéb példás elbeszélései tartalmaznak.

Escudero szerint az elmés nemes alakját egy bizonyos Alonso Manuel de Ludeña ihlette, akinek a Toledo-tartománybeli Esquivias településen állt a háza, és aki minden bizonnyal személyesen ismerte Cervantest: ez az hidalgo ugyanis egyrészt Lope de Vivar Salazarnak adott bérbe szántóföldeket (az ő fia lett a híres író és feleségének örököse, mert nem született közös gyermekük), néhány birtokát pedig Gabriel Quijada de Salazarnak adta el (ő pedig az író intézőjének, Alonso Quijadának a fia, akinek vezetéknevéből az elmés nemes nevét eredeztetjük). Escudero számos dokumentummal támasztja alá, hogy Cervantes közel sem volt annyira kreatív, mint gondoljuk: igenis tudatosan használt valós alakokat és eseményeket – de természetesen ez nem csökkenti regénye nagyszerűségét.
 
Irodalom:
Javier Escudero: Las otras vidas de Don Quijote. ¿Fue el ingenioso hidalgo una persona real?, Barcelona, Ediciones B, 2022.
José Hierro: Quinta del 42.
Juan José Lanz: „José Hierro o la poesía como disgregación”, in Pergola de Cultura 2003/126, 3.
Martín Muelas Herraiz, Juan José Gómez Brihuega (szerk.): Leer y entender la poesía: José Hierro, Cuenca, Ediciones de la Universidad de Castilla-La Macha, 2001.
Santiago Muñoz Machado: Cervantes, Barcelona, Editorial Crítica, 2022.