A Kikötői Hírek olasz panorámájának főként prózairodalomban jelentős szerzőivel ismerkedhetett meg eddig az olvasó, ezért úgy éreztem, ideje elkalandozni a líra felé is. Claudio Pozzanival készítettem interjút, aki a Nemzetközi Genovai Költészeti Fesztivál egyik főszervezője. A beszélgetést idén március 22-én elhunyt szeretett tanárom, Szkárosi Endre emlékének ajánlom.
L.Á.: A Nemzetközi Genovai Költészeti Fesztivál a légrégebben létező hasonló esemény Olaszországban, ha jól tudom, 1995-ben rendezték meg először. Hogyan született a fesztivál ötlete, melyek voltak a célkitűzések valamint a kezdeti nehézségek a szervezés során? Hogyan formálódott a fesztivál az idők során?
C.P.: Genova Salita ai Terrapieni kerületében volt egy helység Circolo dei Viaggiatori nel Tempo [Időutazók köre] néven, itt kezdtem el felolvasásokat szervezni. 1995-ben eszméltem rá, hogy Olaszországban nem létezik nemzetközi költészeti esemény, így lelkesedéstől fűtve és bármiféle tudatosság nélkül indítottuk útjára a huszonkét nap hosszúságú fesztivál ötletét. Helyszínként Genova különböző városrészei szolgáltak, és az egész világból hívtunk vendégelőadókat. Szerencsénkre az Európai Bizottság bizalmat szavazott a kezdeményezésünknek, így tényleg sikerült úgy megvalósítanunk, ahogyan szerettük volna. Még ECU-ban kaptunk támogatást, amely az euró elődje. A fesztivál egyre nőtt, évről évre újabb kiemelkedő művészeket tudtunk meghívni. 28 kiadás után elmondhatjuk, hogy több mint 1800 szerző (közülük 5 irodalmi Nobel-díjas) látogatott 91 országból Genovába és a miénk az egyik legnívósabb költészeti fesztivál a világon. Úgy gondolom, hogy a fesztivál hosszú életének titka az, hogy nem félünk újítani és megújulni anélkül, hogy pillanatnyi divatirányzatokat hajszolnánk, és hogy megpróbálnánk banalizálni a költészetet olyan apropóval, hogy mindenki számára elérhetővé tegyük azt. A minőségi költészetnek nincs szüksége erre: elég a költő hangja, ez már biztos siker. A minőségre építeni mindig a hosszú távon legkifizetődőbb megoldás.
L.Á.: Hogyan változott az olasz költészet az elmúlt harminc évben? Hogy látja a költészet helyzetét napjainkban?
C.P.: A Novecento olasz lírairodalma volt az egyik legjelentősebb a világon: a futurizmustól kezdve Gabriele D’Annunzio, Giovanni Pascoli, Dino Campana és Giuseppe Ungaretti költészetén át egészen Giorgio Caproni, Eugenio Montale, Camillo Sbarbaro és Mario Luzi hangjáig. Az olasz lírában legalább húsz szerzőt sorolhatunk fel, akik a világirodalomban is előkelő helyet foglalnak el.
Napjainkban nem egyszerű meghatározni a kortárs olasz költészetet, sok remek szerző van, akik kevéssé láthatók és kis kiadóházaknál jelentetik meg a köteteiket, így nehezen jutnak el a könyvesboltok olvasóközönségéhez. Harminc évvel ezelőtt még léteztek olyan irodalmi folyóiratok, amelyek teret adtak a költészetnek, ezeket manapság részben blogok, irodalomkritikai honlapok helyettesítik. A nagy kiadóházaknál is egyre kevesebb lírai sorozat jelenik meg. Összességében érdekes a mai helyzet, a fesztivál szervezőiként folyamatosan figyeljük és igyekszünk teret adni új, izgalmas költői hangoknak is. A 2015-ben alapított Versopolis honlappal — melyet 14 másik európai irodalmi fesztivállal hoztunk létre — számos fiatal szerzőt jutattunk el Európa sok országába.
L.Á.: Mennyire nehéz ma verseket megjelentetni? Lehetne-e valamilyen módon ösztönözni a kiadókat arra, hogy több lírát adjanak ki?
C.P.: Mikor a kiadóházak látták el a szűrő szerepét, nehéz volt a versek megjelentetése, ugyanakkor ez garanciát is jelentett a könyvesboltokba kerülő művek minőségét illetően. Az internet korszakában a határvonalak megszűntek, de elkerülhetetlen következményként a tehetség feloldódott a középszerűségben, ami itt is a nagy többség, hasonlóan a többi művészeti ághoz. A kiadóház számára a vers megjelentetése általában biztos anyagi veszteség, vagy ha a kötetet sikerül jól eladni, akkor sem jár haszonnal. Szerencsére vannak felvilágosult kiadóházak, amelyeknek sikerül megmaradniuk és minőségi szerzőket tudnak megjelentetni. Szenvedély, bátorság és intelligencia szükséges ehhez, és nem mindenki rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal. Ezen túl Olaszországban nincsenek vers- és könyvkiadásra pályázható pénzalapok (ahogy pl. Franciaországban a Centre National du Livre) így a fesztiválok, kis kiadóházak és könyvesboltok nem kapnak támogatást az államtól.
L.Á.: A költészetet világ körüli útra vinni olyan, akár egy misszió. Ön hogyan látja? Hogyan születnek a performanszai?
C.P.: A költészet segítségével bejárhattam a világot, és valóra válthattam a gyermekkori álmomat, a kreativitásomnak köszönhetően élhetek. Mindig is a költészetem élő dimenzióját részesítettem előnyben, talán azóta maradt ez bennem, mikor egy rockegyüttesben énekeltem. A verseim nagy részét séta közben hozom létre, így visszatükrözik a lépéseim és a légzésem ritmusát. A színpadon próbálok testet adni a leírt szavak lényegének a hangom, a kezem és az egész testem segítségével. A költészet lényege számomra szivacsnak és tintának lenni: magunkba szívni a minket körülvevő univerzumot, aztán tintát engedni a könyvlapokra.
L.Á.: Melyek a legszebb emlékei a fesztiválról és a meghívott költőkről?
C.P.: 28 év terméséből és több mint 1800 szerző közül nehéz választani. Örömmel idézem fel Alvaro Mutis eleganciáját, Juan Gelman iróniáját, Alejandro Jodorowsky intelligenciáját, Jevtusenko színpadi jelenlétét, Darwish szigorát és Ferlinghetti könnyedségét. De még órákig tudnám folytatni ezt a sort… Szívesen gondolok a közönségünkre is, amely évről évre egyre nagyobb bizalommal fogadta a választásainkat, szívesen jött el megnézni ismeretlen szerzőket, és élvezte azt, hogy új élményekkel gazdagodhat.
L.Á.: 2004-ben Genova Európa kulturális fővárosaként a fesztiválon vendégül látta a nemrégiben elhunyt Szkárosi Endre költőt is. Milyen emléke van róla?
C.P.: Endre nagyon jó barátom volt, kiváló művész és a költészet elszánt művelője. Nem csupán 2004-ben járt nálunk, hanem legalább három másik alkalommal is, a többi általam más európai városokban szervezett eseményekről nem is beszélve. Nagylelkű, szenvedélytől fűtött ember volt, ritka, mint a fehér holló a művészek között is. Tudatosan irányította a vokalitását, a performanszaihoz a lineáris és a hangköltészet, valamint a hangtechnikák mély ismerete adott biztos alapokat. Előadásainak célja mindazonáltal nem a polgárpukkasztás volt.
L.Á.: Endre sokat tett azért, hogy egy kis Itáliát Magyarországra hozzon, nagyra tartotta Olaszországot és az olasz népet. (Jómagam az egyetemen találkoztam vele, ahol az egyik kedves tanárom volt.) Milyen közös kezdeményezéseik voltak? Performerként és költőként milyen közös pontjai vannak az olasz költészettel?
C.P.: Endre sarkalatos pontja volt a két ország közötti kulturális együttműködésnek. Személyesen is megtapasztalhattam, mikor vendégként ellátogattam az egyetemi óráira, mekkora szenvedéllyel és milyen mélyreható ismeretekkel felvértezve igyekezett átadni az olasz költészetet a hallgatóknak. Sok eseményen voltunk mindketten vendégek, és a gondolataink a költészetről valamint annak orális dimenziójáról nagyon sokban egyeztek. Az olasz költők közül Enzo Minarelli és Giovanni Fontana költészetét tudnám Endrééhez hasonlítani, akik egyébként a barátai is voltak. Endre halála nagy veszteség a költészetnek. És nekem is.