Feljegyzések (2016)

Takáts József 2016-os Feljegyzéseiből közöltünk részleteket a decemberi Műútban

Kis megfigyelés a Bokáig pezsgővel oldalairól: aki olyan közel áll valamely mű elkészüléséhez, szerzőjéhez, modelljeihez, mint Réz Pál a Ki lesz a bálanya?, a Két asszony, a Babonák napja, csütörtök esetében, annak a számára ezek: „kulcsregények”. A Déry-novelláról mondja: „Ez pontosan így történt a valóságban.”

*

Még mindig a Réz-memoár; Domokos Mátyásról: „Jóval később mesélte már nem sokkal a halála előtt, hogy tudod-e, mit kérdezett tőlem Király [az Eötvös Collegium-i] felvételin. Mert őt Király István felvételiztette. Azt kérdezte tőle, mit tart jobb regénynek, Németh László Iszonyát vagy a Déry-regényt, a Befejezetlen mondatot. Akkoriban volt viszonylag friss és híres mindkettő. Matyi azt mondta, számára evidens volt, hogy Király az Iszonyt tartja jobbnak, csak azt hazudja, hogy a Déryt. És Te mit mondtál, kérdeztem Matyit. Hát, amit gondoltam, hogy szerintem az Iszony a jobb. Na, ezután beszélgettünk tovább mindenféléről, aztán Matyi egyszer csak visszatért a dologra, hogy mondd csak Pali, szerinted melyik a jobb. Persze, már rosszat sejtett, már sejtette a válaszomat. Ez egy hülye kérdés, mondtam, erre nem lehet válaszolni, de ha muszáj, én a Befejezetlen mondatot mondanám, mert egy tágasabb, szélesebb dolog, természetesen az Iszony is jó, nagyon jó regény. Hümmögött, hogy erre számított. Őt már előre idegesítette az én baloldaliságomnak ez a része…” A válasz a kérdésre, 1948-ban és a kései beszélgetés idején, látszólag esztétikai. Valójában azonban hovatartozás-kinyilvánítás, elitcsoport-választás. Király a kommunista Déry-művet választotta a népi Németh-mű helyett, mert a kommunistákhoz tartozását kívánta megjeleníteni (legalábbis ezt feltételezte egykori felvételizője). Domokos azért kérdezte „rosszat sejtve” régi barátját, mert tartott a válaszától: hogy a másik elitcsoportot (a baloldalit) fogja választani, s nem az övét, s így újra nyilvánvalóvá válik, hogy nem tartoznak együvé. Milyen nehezen szabadulunk — vagy nem is szabadulunk soha? — az ifjúkorunk égető kérdéseitől és válaszaitól! Valószínűleg több mint ötven év telt el Király kérdése és Réz válasza között; a kései beszélgetésre 2000 után kerülhetett sor. A két közösség 1948 óta változott és megmaradt (legalábbis képzelt közösségként, a beszélgetőtársak fejében): az egyik már nem kommunista volt, hanem baloldali, a másik már nem népi, hanem nemzeti. — Mégis, mindez már múlt idő. Valamikor 2000 után, még Kertész Nobel-díja előtt, az egyik „kortárs magyar próza” szemináriumom első óráján, az olvasmánylista szétosztása után megkérdeztem, olvasott-e valaki valamit az ott szereplő szerzőktől. A listán Kertész, Bodor, Nádas, Esterházy, Spiró stb. Egyetlen lány jelentkezett: nemcsak magyar, földrajz szakos is volt, s olvasott Konrád Györgytől egy társszerzős tanulmányt a településfejlesztéssel foglalkozó órájára.

*

Beláthatatlan átrendeződést eredményezne, ha a magyar kultúrát posztkolonialista látószögből írná le valaki. Kis példa: azt állította egykor Ambrus Zoltán a Szent Péter esernyőjéről, hogy bájos részletekkel van ugyan teli, de felnőtt embert nem érdeklő témákról szól. Az orosz, a német, a francia, az északi regény nem ilyen! „Milyen mélyen járnak az emberi lélek mélységeiben a mai északi írók!” A posztkolonializmus felől nézve Mikszáth eltérése a lélektani realista normáktól előnnyé változik. Ambrus kritikájában pedig felismerhetjük a „helyettes hegemón” hangját. S valószínűleg ugyanígy át lehetne értékelni a nyelvújítást, a népiességet, a Nyugatot, a népieket stb.

*

Talán nem közismert (én Hellenbart Gyula emlékiratából tudom), hogy 1982-ben a marbachi német–magyar irodalomtudományi szimpóziumon összetalálkozott egymással Hans-Robert Jauss és Ladányi Mihály. Valamilyen okból a magyar delegációnak költő tagja is volt. Így mindenesetre Ladányi hallhatta a német irodalomtudós fejtegetését arról, hogy „manapság némely lírikus még nem tudja, hogy lírai alany már nincs is”. De vajon mit szólt hozzá?

*

Ernest Gellner híres meghatározása szerint „a nacionalizmus elsősorban olyan politikai alapelv, amely a politikai és a nemzeti egység tökéletes egybeesését vallja”. Ha ez igaz volna, akkor azt kellene mondanunk, hogy 1918 előtt nem volt magyar nacionalizmus (sőt, a későbbi irredenta mozgalom sem volt az), hiszen a 19. századi magyar elit többnyelvű, többnemzetiségű politikai egységhez ragaszkodott. Az ország 1918–1920-as feldarabolása s a történeti Magyarország helyreállításáról való lemondás volna eszerint az előfeltétele a magyar nacionalizmus létrejöttének. Kérdés, minek nevezzük akkor a 19. századiak makacs törekvését a magyar szupremáciára poliglott országukban. Az Uralkodó eszméket író Eötvös József mintha realistább lett volna, amikor a felsőbbség érzetére, az uralom vágyára vezette vissza a nemzeti törekvéseket.

*

Sipos Balázs kritikája Bartók Imre könyvéről a Magyar Narancsban: kiáltvány, ezúttal az irodalmi hagyomány és a felelősségteljes, felvilágosult-humanista ember ellen. Mintha csak az 1910-es, 1920-as években lennénk. Sorakoznak a kiáltványok a trash-irodalomért. A poszthumán bioköltészetért. A popkulturális irodalomért. Fölöttem pedig eltelt az idő.

*

Az anya: szürke betonfríz. Gondolom, ma már senki sem olvassa. A KGB későbbi története felől nézve az a legelkeserítőbb e regényben, hogy a szereplői, századeleji szocialisták, mind biztosak benne, hogy a cári börtönökben nincs verés, kínzás — és igazuk is lesz. A per idején a munkástelepről jött rokonok szinte uraknak látják bebörtönzött fiaikat, mert meghíztak, mosolygósak és bátrak a tárgyaláson. Mit szóltak vajon a mű e részeihez az 1930-as évek orosz olvasói?

*

Megveszem antikváriumban a Virginiai testvéreket. B., az antikvárius, megnézi a számítógépén, hogy az elmúlt években hány Thackeray-t adott el. Tízet a Hiúság vásárából, ugyanennyit a Henry Esmondból, ötöt a Barry Lyndonból, ötöt a Virginiai testvérekből stb. Van remény.

*

Egyik szemináriumomra újra olvastam a Kisebbségben 19. századi részét: kiábrándítóan öntelt szöveg; süket a 19. századi kérdésekre, mert csak a sajátjai érdeklik.

*

Franco Moretti Il borghese című könyvéről jut eszembe, hogy könyvet kellene írni a 19. századi magyar elbeszélő próza láthatatlan szereplőiről, a cselédekről, szolgákról, szobalányokról, inasokról, akik lehetővé tették a szövegek főszereplőinek, az úri osztály tagjainak az életét (és ezzel lehetővé tették irodalomba illő problémáikat is), miközben ők maguk csak alig jelennek meg, alig szólalnak meg, s így a problémáik is kiszorultak az irodalomból. A művek éppúgy elrejtették őket, mint egykor a cselédlépcsők.

*

Pasolini filmjében, a Máté evangéliumában munkásmozgalmi indulók festik alá a tanító Jézus szavait, s a film vége felé megszólal egy orosz dal is. Olvasom Dalos György könyvében (Vendég a jövőből), hogy 1964-ben, amikor Anna Ahmatovát 1917 után először kiengedték a Szovjetunióból, hogy átvegyen egy szicíliai díjat, az ünnepség utáni fesztiválon levetítették a filmet, s a szovjet küldöttség nagyon lelkesen fogadta: „az oroszok is csókkal, öleléssel árasztották el Pasolinit”, mint egy szemtanú írta. De vajon miért voltak ilyen lelkesek? Pusztán azért, mert láttak egy kiváló kommunista műalkotást? Vagy az orosz dal otthonossága miatt? Mert egy nyugati művész befogadta az oroszok hangját, méghozzá a remény hangjaként, a maga (mégiscsak nyugati) világába? Mert egy nyugati műben visszaigazolódott az orosz áldozat értelme? Mert egyszeriben, a film által, értelemmel telt meg a delegáció tagjainak kiábrándító szovjet élete? Ki tudja?

*

Egy éve jelent meg az ÉS-ben Nádasdy Ádám feuilletonja Dante-fordítása védelmében — majdnem írtam rá egy ellencikket. Röviden: alapvető tévedésnek látom, hogy járulékos, külsődleges elemnek tekinti a költészetben a rímeket, a versmértéket, a hangzást, s úgy véli, velük szemben sokkal inkább a költeménybe foglalt állításokat kell a fordítónak tolmácsolnia. Nem egyszerűen a fordításról, hanem a költészetről vallott felfogását vitatnám. Lássunk egy ellenérvet! Joszif Brodszkij Venclova-előszavában azt írja, hogy a rím és a versmérték az az eszköz, amellyel a költő „rákényszeríti” a maga „valóságát” az olvasóra. „A nyelv természeténél fogva metafizikai jellegű, és a nyelvi elemek közül a rím az, amely érzékelhetővé teszi a nyelvben eleve adott, de a költői tudat által racionálisan nem belátható összefüggést a fogalmak és a jelenségek világa között. Egyszerűbben úgy is megfogalmazhatjuk mindezt, hogy végeredményben a vers hangzásvilága, amelyet a költő belső hallása hívott életre, nem más, mint a megismerés speciális formája… Tehát a hangzásnak önmagában is van szemantikája, sőt gyakran nagyobb mértékben, mint a grammatikának, s a versmérték az, amely a szó akusztikai aspektusát leginkább kifejezi.” A rím, a versmérték, a hangzás, a verszene fordítói követése tehát nem díszítés, szépségelőállítás, amely másodlagos a szöveg jelentéséhez képest, hanem maga a feladat — hiszen épp ezért (a rímért, a versmértékért, a hangzásért, a verszenéért, az általuk lehetővé tett másik megismerésért) írták a költeményt.

*

S mindez, legalábbis Borges szerint, az Isteni színjátékra is igaz: „Már akkor felfigyeltem arra, hogy a versben, különösen Dante nagyszerű soraiban sokkal több van, mint ami a szavak jelentése. Egy-egy verssor — sok egyéb közt — gyakran lefordíthatatlan hanglejtés, hangsúlyozás. Ezt a kezdet kezdetén észrevettem.” „Egy jó verssor nem tűri el, hogy halkan vagy némán olvassuk. Ha eltűri, az nem lehet igazi költészet: a vers megkívánja a szóbeliséget. A vers mindig tudja, hogy egykor az élőszó művészete volt, s csakis később kötődött az íráshoz, tudja, hogy egykor ének volt.” A rímet, versmértéket, hangzást fordítani (kísérletet tenni a fordítására) tehát annyi, mint ragaszkodni a költészet eredendő szóbeliségéhez. Nádasdy fordítási elvei, nekem úgy tűnik, már az írásbeliség/néma olvasás világának az elvei, amely maga mögött szeretné hagyni a szóbeliséghez kötődést a költészetben.

*

Salamov Kolimájának egyik elbeszélésében kiderül a GULAG-táborban élő szereplő-elbeszélőről, hogy féltett kincse egy Hemingway-novelláskötet. Mit tehet az antihumanista értelmező, amikor ilyesféle leleplezendő humanista illúzióba —a magaskultúra mint vigasz fizikai kiszolgáltatottság idején — botlik? Vegye el (értelmezése által) a szereplőtől a kötetet, amit ezek szerint a szintén antihumanista őrség meghagyott neki?

*

Michel Foucault A szexualitás története I. kötetében öt nagyszerű kritikai oldalt írt a nyugat-európai „vallomástevő társadalomról”, a nyugat-európai emberről mint „vallomástevő állatról”, s az ennek megfelelő irodalomról. Lássuk: „ma már annyi irányból hat ránk a vallomást kierőszakoló kényszer, hogy észre sem vesszük, hogy egy tőlünk független hatalom erőszakolja ránk”. Ami a mai elvallomásosodó irodalomban és lelkes kritikájában hitelességnek, őszinteségnek, önfelszabadításnak mutatkozik, az a francia filozófus szemében kényszerítő kulturális eljárások eredménye, mely eljárások az „emberi kiszolgáltatottság megteremtésén [dolgoznak]; vagyis azon, hogy az ember egyszerre legyen kiszolgáltatott »alany«, illetve téma, vagyis »tárgy«.”

*

Jonathan Franzen mondja az ÉS-ben közölt interjújában: „Mi, amerikai regényírók, többé-kevésbé az amerikai filmek és az amerikai tévésorozatok árnyékában dolgozunk.” Az árnyék ideért.

*

Kasza Péter Brodarics-életrajzában olvasom a címszereplő Nádasdy Tamásnak írott, a törökpárti politika szükségessége mellett érvelő levele részleteit: „Ahogy Izrael is csak akkor maradhatott meg, ha elfogadta Nabukodonozor jármát és szolgált neki…” Eszembe jut apám története 1947-ből, Bognár Józsefről, kisgazdapárti fiatalemberről, aki már akkor miniszter volt, s az maradt a Rákosi-korszakban is. Kisgazdapárti ifjak, amilyen apám is volt, vitatkoztak azon, mit kell tenni, ha a kommunisták átveszik a hatalmat, s Bognár azt mondta, hogy akkor együtt kell működni velük, s úgy munkálkodni az országért, mert a Szovjetunió hosszú ideig itt marad, s nem lesz más politika, csak a kommunistákkal való együttműködés politikája. A történelemben az ismétlődés és a mindig-eltérés is lenyűgöző.

*

Könyvbemutatón. Závada Pali másfél órás, érdekes monológja az Egy piaci napról: csak nagyon ritkán jut eszébe, hogy regényről beszél. Noha hangsúlyozza a különbséget történész és regényíró közt: míg az előbbinek magyarázatot kell adnia a történtekre, az utóbbi mondhatja azt, és mondja is, hogy nincs rá észszerű magyarázat.

*

Egy mormota nyara: a könyv 80%-áig azt hittem, hogy igazi free jazz regény, szerkezettelen, iránytalan, asszociatív, motivikusan, de nem rendszerszerűen összefüggő — s hálás voltam minden nem-funkcionális fragmentumért. De aztán a maradék 20%-nak iránya lett. Elolvastam Visy Bea kritikáját az ÉS-ben: ő egy rendes regényt szeretett volna látni, s nem azt kapott; én egy rendetlenben reménykedtem. Számára a széttartó forma: „valami a régiből”, a nyolcvanas évek irodalma, lejárt lemez. Nekem viszont ez az „anyanyelvem”. Megörültem neki, hogy végre nem realizmust, nem új tematikus prózát kapok. Ám mégse free jazz — a Rovarház volt az. Az ilyesféle töredezettség persze nemigen vezet remekműhöz; és ezt nehéz elfogadnia a szerzőnek is, a kritikusnak is. Az ismételhetetlenség alkalmiságában kellene bízni effajta szöveget írva, olvasva. De ilyet, úgy látszik, ma már nem lehet írni; így olvasni már nem tudunk.

*

A Závada-regényről a Remenyik Zsigmondé jutott eszembe, a Por és hamu elejének kérlelhetetlen, szuggesztív inkorrektsége, ami erős, érzéki realizmust eredményezett. Az Egy piaci nap realizmusa túl korrekt.

*

Sárközi Mátyás azt írja Csé-könyvében, hogy Cs. Szabó főműve az önéletrajza, a Hűlő árnyékban. Nem hinném; sokkal inkább a Római muzsika. De miért kellene főművet keresni egy esszéíró életművében?

*

Gerald Martin túl sok pszichologizálással terhelt nagy García Márquez-életrajzában a neorealista pályaszakaszról szóló rész a legérdekesebb: nem emlékeztem ilyen elbeszélésekre, holott némelyiket olvastam is. A főmű mágikus realizmusa leárnyékolta, legalábbis az én fejemben, a korai – de Sica módjára írt – neorealista darabokat. Az ezredes úrnak nincs aki írjon címűt biztosan olvastam, sőt, valószínűleg ezt olvastam először az írótól, még gimnazistaként, Az üldöző című remek kötetből. (S akkor is, most is úgy olvastam, mintha az apámról és az anyámról is szólna.) Akkoriban, a Száz év magány olvasása idején vélhetően semmit nem tudtam García Márquez kommunizmusáról. Martin biográfiájából kitűnik, milyen sok köze volt a kubai forradalom sikerének a latin-amerikai próza „Boom”-jához. Milyen sok szállal függ össze Fidel Castro alakjával A pátriárka alkonya és a Bolívar-regény. (Egykor, vagy harmincöt éve, nekem nagyobb élmény volt A pátriárka alkonya, mint a Száz év magány: töményebb, radikálisabb kísérletnek láttam: igazi prózakölteménynek.) Meghökkenve olvasom most, hogy 1989, a Szovjetunió bukása kiheverhetetlen törést okozott az életműben. Kiment az író lába alól a talaj: a baloldali társutasság talaja.

*

Az ártatlan ország, Bényei Tamás könyve idézi Iris Murdoch-ot: „A huszadik századi regény általában vagy kristályszerű, vagy zsurnaliszta: vagy kicsi, félig-meddig allegorikus tárgy, amely az emberi léthelyzetet jeleníti meg, és nincsenek benne »szereplők« a szó 19. századi értelmében, vagy nagyméretű, alaktalan, félig-meddig dokumentarista tárgy, a 19. századi regény elfajzott leszármazottja, sápatag, konvencionális szereplőkkel, amely valami könnyen érthető történetet mond el.” A kristályszerű regényre Az undort, a Közönyt, Goldingot hozta példának, a zsurnalisztára a Mandarinokat. Az ilyesfajta reduktív osztályozások lehetnek ugyan megvilágító erejűek egy pillanatra, de a következőben már soroljuk is a műveket, amelyekre nem érvényesek: az imént említett García Márquez-regényekre sem. Az írónő osztályozása aszimmetrikusnak is tűnik: a kristályszerű regényeket bizonyára többre értékelte, mint a zsurnalisztákat. De ha nem a Mandarinokat hozta volna példának, hanem mondjuk a Thibault-családot vagy a Zsivagót (hogy kellően nagyméretű műveket említsek), talán nem lejtene ennyire a pálya a másik irányban.

*

Bényei könyve, ha jól látom, úgy tárgyalja az 1945 utáni angol regény történetét, mint a liberális humanizmus bírálatára, felülvizsgálatára, elvetésére, meghaladására tett kísérletek sorát. Ha így volna, akkor a 20. századi angol regény nagyjából ugyanazon célt követte volna, mint a vele egyidejű totalitárius ideológiák és mozgalmak. A monográfia csak egy-két mondatban utal a lehetséges párhuzamra.

*

Sebastian Haffner memoárja megerősíti, amit már Götz Aly könyvét (Hitler népállama) olvasva is megtanultam: a nácizmus ifjúsági mozgalom volt. Haffner az 1900–1910 között született generációt nevezi meg fő felelősként, akik háborúpárti gyerekek voltak 1914–1918 között, s még fiatalemberek 1933-ban. Kulcsfontosságúnak látom a könyv záró részét is, amely a bajtársiasságnak a civil életre való kiterjesztését tekinti a német társadalom náci bedarálása fő magyarázatának.

*

Grénier széteső Camus-könyvében (mármint a könyvtárgy esett szét lapokra a kezemben olvasás közben) a legszebb, ahogyan a gondolatmenet újra és újra visszatér az állításra, hogy az író életművének a középpontjában az „anya csendje”, hallgatása áll. A legérdekesebb résznek a mediterrán emberről — mint a német ideológia, mint az orosz-szovjet és az atlanti ember alternatívájáról — szólót találom, talán mert számomra újdonság: a leginkább ide vágó művet, A lázadó embert nem olvastam. (Ifjúkoromban rosszul érintett, ha kiderült, hogy nem ismerek egy-egy fontos művet; ma már örülök, ha erről értesülök, hisz akkor az a mű még előttem áll.) Elgondolkodtató az a történet is, amely az írónak az algériai felkeléshez való viszonyát mondja el: rámutat, milyen reménytelen és naiv álláspont liberálisnak lenni polgárháborús helyzetben.

*

Tavaly nyáron, a Henry Esmondot olvasva lenyűgözőnek találtam, ahogyan a cselekmény értelmét a mögé felvázolt kulturális háttér biztosítja, a görög mitológia, a Biblia, Homérosz, a Don Quijote, Byron számolatlan története segítségével. Ugyanezt a funkciót a Beépített hiba esetében az amerikai tévé-, film- és popkultúra látja el. Pynchon regénye kulturális utalásainak 99%-a popkulturális. Ráadásul részben generációs, részben lokális, azaz időben és térben provinciális háttér ez — amely persze egyáltalán nem tudja provinciálisnak magát, hisz egy birodalom kultúrája. Többségükben számomra néma utalások. Ám a megértést itt is ősi mítoszok szavatolják: az összeesküvéselméletben felsejlő Rossz és a főszereplő nevében megbúvó Jó mítosza. Hisz Amerikában vagyunk. A Doki (Doc) név, ha jól sejtem, a Don Quijote nevet rejti magában: hippi Kaliforniában, aki ugyanakkor „egy páratlan és ősi hősi tradíció részese”, mint az elbeszélő mondja; régi értékek védelmezője, a Jó lovagja, ironikusan, parodikusan láttatva, ahogyan Cervantes műfajában illik. Majdnem minden parodikus e műben: krimiparódia is, összeesküvéselmélet-paródia is, popkultúra-paródia is stb. És mégis van benne szeretet: némely hőse iránt, s az 1970 előtti hippiillúziók iránt. Az egyik leggyorsabb tempójú regény, amit valaha olvastam, ötszáz oldala ellenére, amit talán az tesz lehetővé, hogy a sok helyszín között a főhős állandóan úton van; megérkezik valahová, s már indul is tovább. Remek regény, remek fordításban. Itt készült a szomszéd utcában. Mármint a fordítás.

*

A Jézus gyermekkora, Coetzee regénye: mítoszátirat ahistorikus, steril térbe helyezve. Murdoch „kristályszerű” alkotásnak nevezné. A formája egy filmet juttat az eszembe, az utolsót (majdnem az utolsót), amit moziban láttam: a Dogville-t.

*

Moravia Megvetés című regényében így beszél az ellenszenves, de okos filmproducer (az olasz  regényíró sok-sok ellenszenves szereplőjének egyike): „a háború utáni korszaknak immár vége, új kifejezési módra van szükség… a neorealizmusból, csak hogy egy példát mondjak, mindenkinek elege lett”. A mű 1954-ben jelent meg. García Márquez ekkoriban kezdte írni olasz filmektől ihletett neorealista elbeszéléseit.

*

Dióhéjban: a szocialisták (ha valóban azok) a kapitalizmust utasítják el, a liberálisok a zsarnokságot. Nekem nem a kapitalizmussal van bajom, hanem az egyeduralommal.

*

Az Iszony első száz oldala újra: íme, a lélektani regény, amelyet Gyulai, s még inkább Péterfy sürgetett, s hetven évvel később, némi biologista-determinista kitérő után, némileg késve, megérkezett.

*

Talán csak ennyi az irodalomtörténészi, illetve kritikusi mondandóm (amit még el szeretnék mondani a hátralévő időmben): 1) hogy a 19. századi magyar irodalom értelmezésében kulturális antropológiai megfontolásból, a bennszülöttek látószögének érvényesülése végett, rehabilitálni kellene a példázatos, didaktikus, allegorikus olvasásmódot, ellene tartva a „modernné olvasás” késztetéseinek; 2) mivel az én életemben a magyar irodalom legnagyobb eseménye a prózafordulat volt, főként Esterházy műve, a mostani új realista hullámmal szemben nemcsak az elemzés a dolgom, hanem a kiállás is a játékos, kombinatorikus, metafikciós prózaírás hagyatéka mellett.