Bódi Katalin: Kikötői Hírek — francia (2022. március 30.)


Nincs olyan olvasó, aki ne remegne meg egy-egy kedvenc szerzője ego-dokumentumainak kiadási hírétől: a naplók, a memoárok, a magánlevelezések, ha nem csekély forrásértékkel bírnak is, mindenekelőtt titkok leleplezését, az intimitás lehetőségét, a közellépés esélyét ígérik az alkotó személyiségéhez, magánéletéhez. Így az olvasást valamiféle beavatottság-élmény kíséri, ugyanakkor az életműből és az életrajzból ismert alkotások, szellemi-érzelmi kapcsolatok visszakeresése együtt jár valamiféle feszengéssel, a leskelődés fölötti szégyenkezéssel. Albert Camus és Maria Casarès levelezésének megjelenéséig soha nem gondolkodtam az író magánéletén, azon felül, hogy a személyéhez nagyon erősen hozzákötöm a korai halálát okozó tragikus balesetet. Így némiképpen meglepett, hogy a világhálón hozzáférhető életrajzi tárgyú írások nem győzik felsorolni Camus házasságait, boldogtalan feleségeit és szeretőit, párhuzamos kapcsolatait, titkait, sőt, nőcsábász karakterét hangsúlyozzák. Ezekkel az ellentmondásos érzésekkel kezdtem el olvasni a magyarul 2021 végén megjelent kötetet, amely az író és a spanyol származású színésznő tizenöt évnyi levélváltását tartalmazza, 865 levelet mintegy 1200 oldalon.

A Jelenkor kiadó 2018-ban, A száműzetés és az ország című novelláskötet újrakiadásával indította el Camus-életműsorozatát, amely gyűjtemény először 1969-ben volt olvasható magyarul, ezt követően 2019 őszén jelent meg A pestis új fordításban, illetve ugyanekkor jött ki a sajtó alól az Előadások és beszédek című kötet első magyar kiadásként (benne az Üzenet a száműzött magyar íróknak című beszéddel), majd 2020 őszén A bukás, szintén új fordításban. Ezt a projektet előlegezte meg 2016-ban Camus első regényének, a L’Étranger-nak az újrafordítása Az idegen címmel az Európa Könyvkiadónál. Camus egyébként először 1948-ban volt olvasható magyarul, a Közöny után A pestis és A bukás jelent meg 1962-ben, majd 1969-ben az említett novellák, ugyanakkor az újrakiadásokon és gyűjteményes köteteken kívül egyedül A boldog halál, Camus posztumusz kiadott első regénye jelent még meg a rendszerváltás előtt, 1984-ben. Az, hogy a 30-as évek közepén belépett a kommunista pártba, kiállt a gyarmati Algériáért és az 1956-os forradalom mellett, illetve, hogy 1957-ben odaítélték neki az irodalmi Nobel-díjat, nyilvánvalóan furcsa korlátok közé szorította Camus magyarországi fogadtatását. Az 1990-es években fordították le magyarra színdarabjait és filozófiai-politikai esszéit, és megjelent utolsó, befejezetlen regénye is magyarul, Az utolsó ember címmel. Az abszurd filozófiájáról való gondolkodása, az egzisztencialista filozófusokhoz való viszonya, regényeinek és drámáinak az európai irodalomhoz fűződő gazdag viszonyrendszere egyértelműen indokolják a Jelenkor kiadó projektjét, amely tehát ötvözi az újrakiadásokat, az újrafordításokat és az első magyar nyelvű kiadásokat. Az utóbbi években számos magyar szerző közölt tanulmányokat Camus-ről, amelyek bizonyosan segítik a szerző újraolvasását az ezredforduló után: nevezetesen a Nagyvilág folyóirat 2015/júliusi számának Műhely rovata a L’Étranger újrafordításáról (Fázsy Anikó, Magyar Miklós és Ádám Péter tanulmányaival), illetve Bárdos László két évtizeddel korábbi tanulmányának újraközlése ugyanebben a lapszámban, továbbá Ács Pál nemrégiben megjelent elemzése A bukásról és újrafordításáról.   

A Gallimard kiadó már Camus halála után elkezdte a szerző ego-dokumentumainak sajtó alá rendezését, naplói és kiterjedt levelezése folyamatosan jelennek meg az utóbbi évtizedekben. A Camus-Casarès levelezés azonban még a francia olvasók számára is szenzáció volt: a 2017-ben kiadott anyag ugyanis lenyűgözően gazdag, hiszen amellett, hogy nyilvánvalóan dokumentálja az író házasságon kívüli, hallgatólagosan köztudott kapcsolatát, két ember érzelmi gyötrődéseit, személyiségük változását a levelezés másfél évtizedében, különleges panorámáját is adja az 1950-es évek franciaországi irodalmi és színházi életének, értelmiségi közéletének és politikai eseményeinek. (Nem lényegtelen megemlíteni, hogy 2017-ben jelent meg Mészöly Mikós és Polcz Alaine levelezése szintén a Jelenkor kiadónál, a két kiadvány formátuma egyébként azonos.) A magyar nyelvű kötet is Catherine Camus, az író egyik ikergyermeke előszavával jelent meg, amelyben apja és a spanyol származású színésznő találkozásának szinte sorsszerű történetét felvázolva olyan idézeteket emel ki a levelezésből, amelyek nem a szerelem szenvedélyére, hanem az önreflexióra, az élet és a halál megértésének felszabadító élményére helyezik a hangsúlyt. Catherine Camus egy interjúban elmondta, hogy 1980 januárjában, nem sokkal édesanyja, Francine Faure halála után megkereste Maria Casarèst, mert szerette volna őt személyesen megismerni. A színésznő később odaadta neki a Camus-vel folytatott levelezését: az általa írt leveleket René Char hozta el az író lakásáról a tragikus autóbalesetet követően, azok így kerültek vissza Casarèshez. Catherine Camus már korábban is gondozta édesapja hagyatékát: 1994-ben ő adta ki a szerző utolsó, befejezetlen regényét. A Camus-Casarès levelezés sajtó alá rendezését Béatrice Vaillant-ra bízta, aki időrendbe állította és jegyzetekkel látta el a főleg leveleket, de táviratokat, képeslapokat, levelezőlapokat és névjegykártyákat is tartalmazó anyagot. A lábjegyzetek elsősorban életrajzi adatokat pontosítanak, a barátok, a munkatársak, a rokonok nevét, kapcsolódását Camus-höz és Casarèshez, továbbá orientálják az olvasókat az emlegetett események elhelyezésében, így hírt adnak például politikai eseményekről, de akár Francine Faure pszichózisairól is, amelynek részleteire Camus jellemzően csak áttételesen utal. A kötetben való tájékozódást névmutató segíti, továbbá a levelekben említett irodalmi művek, drámák és filmek címmutatója gazdagítja.

A 865 levél láncolatának követésében könnyű megfeledkezni az olvasás indiszkrét pozíciójáról, mert az írások intimitása mellett a levelezés tematikusan és stilisztikailag is rendkívül gazdag. A két levélíró kétségbevonhatatlan tehetsége mellett ennek oka az önarchiválási hagyományban is lehet, vagyis abban, hogy a 20. század közepén még nagyon erős a naplóírás (amely tevékenységre Camus és Casarès is folyamatosan utal), valamint a családdal, a barátokkal és a kollégákkal való levelezés szokása, egészen egyszerűen a távolság leküzdésének egyik módszereként, az élménymegosztás, a híradás, az illuzórikus jelenlét szándékával. Hivatásukból adódóan mindketten sokat utaznak, így az elszakadás és az egymásra találás élménye folyamatos. Camus gyakran utazik külföldre előadásokat tartani, nemcsak a kontinensen, hanem Egyiptomba és Dél-Amerikába is meghívják, továbbá gyakran utazik édesanyjához Algériába, illetve felesége, Francine Faure is algériai születésű.  Maria Casarès kiemelkedően sikeres színészi pályájának köszönhetően szinte minden évben turnéra indul aktuális társulatával, Moszkvától Londonig, Montevideótól Oránig. Camus sokszor tuberkulózisa kezelése miatt tartózkodik vidéken, amely távollétek az elmélyült munkát is segítik. A szanatóriumokba, a hotelekbe, a barátokhoz címzett levelek, a postán maradó küldemények, a nyilvános telefonfülkékből vagy a szállodák előteréből intézett telefonhívások a szerelemről egyfajta médiatörténeti kontextusban vallanak. Vagyis arra is figyelmeztetik a mai olvasót, hogy a korabeli kommunikációs formák (a napokig, külföldről hetekig utazó levelekkel és a ritka és rövid telefonhívásokkal) erőteljesen formálták is a szerelmi diskurzust. A nem mindig levél-válaszlevél láncolatában zajló írásos párbeszéd lehetőséget ad íróinak az érzelmi önvizsgálatra, az érzelmek kifejezésére tett, újra és újra elbukó kísérletre, az önreprezentációra, a távollévő kedves felidézésére, az emlékek rekonstrukciójára, a levelek ugyanakkor egyfajta fétisként is működnek azáltal, hogy helyettesítik a levélírót. Sokszor használják a napló és az útirajz nyelvét, ugyanakkor, éppen a házasságon kívüli kapcsolat okán, a levelek esetenként a bűnvallomás beszédmódjához közelítenek.

Maria Casarès (1922–1996) levelei a színészi pálya korabeli összetettségét is láthatóvá teszik: a színpadi munka mellett a rádióban, rendszerint drámaírói klasszikusokból felvett rádiójátékokról, filmforgatásokról, az avignoni fesztivál évenkénti eseményeiről, s nem utolsósorban a sikernek alárendelt anyagi kiszolgáltatottságról vallanak. Szintén lényeges vonulata leveleinek származása és családja, nevezetesen az emigráns léthez kötődő identitása: szüleivel 1936-ban hagyja el Spanyolországot, édesapja, Santiago Casares Quiroga ugyanis a második spanyol köztársaság kormányfőjeként száműzetésbe kényszerül Franco hatalomra jutásával. Édesanyja 1946-ban hal meg, édesapja pedig 1950-ben, és ezzel Maria lényegében egyedül marad: Camus szerelme és titkos kapcsolatuk így fontos kapaszkodó számára. Ahogyan leveleiből kiderül, a spanyol emigránsoknak Santiago Casares Quiroga személye és emlékezete, illetve nyilvánvalóan akár Maria Casarès színészi sikerei is szimbolikus jelentőségűek, a színésznőnek azonban származása a létfenyegetettség élményét is jelenti: „Amikor hazaértem, már várt a spanyol PC [Partido Comunista de España] küldöttsége – 4 jókora fickó –, akik felkértek, hogy írjam alá békefelhívásukat, meg hogy együttműködöm a PC-vel. […] Folytatom: miután a küldöttség távozott, mélyen eltöprengtem a dolgokon. Sehogy sem találom a helyem ebben a szétszaggatott világban, és eltűnődtem, hogy vajon mit tennék, ha kitörne a háború. Majd egyszer hosszabban beszélek veled erről.” (565, 1950. június 4.)

Camus leveleit gyakran hatja át az elvégzetlen munkától, a kiteljesedésre vagy lezárulásra váró kapcsolatoktól való félelem. Írásainak ütemezett kidolgozása és kiadása, színházi, szerzői és rendezői tevékenysége, politikai szerepvállalása, aktív baráti kapcsolatai, újságíró tevékenysége, a Gallimard kiadónál végzett munkája rendkívüli módon igénybe veszik gyenge egészségét. Házassága fenntartása és ikergyerekeinek nevelése, a Maria Casarèssel való intenzív szellemi és szenvedélyes kapcsolata, illetve csak a levelezés jegyzeteiben rögzített további viszonyai kölcsönösen roncsolják egymást. Az olvasó nyomasztó súlyú tudása, hogy Camus autóbalesetben meghalt 1960. január 4-én, minthogyha beleíródna az utolsó levelekbe, amelyekben egyre erősebbé válik az önreflexió, a számvetés mind az író, mind pedig a színésznő részéről. Catherine Camus is idézi előszavában a 849. és a 850. levél egy-egy szakaszát, Casarès felismerését az idő elfolyásáról, a rend, a határozott forma hiányáról (1164, 1959. augusztus 17.), majd Camus reflexióját a halállal való szembenézésről, a búzakalász ismerős, így mégis borzongató hasonlatával. „Hát igen, szomorú, hogy nem jutunk el odáig, hogy végleg rendet tegyünk magunkban, és egyértelművé váljék, kik vagyunk. Én is mindig lázadoztam az ellen, hogy formátlanul haljak meg. És mégis… Ha nem is formátlan lesz az énünk, amikor meghalunk, de homályos és darabokban létező – nem szorosan összezárulva kell meghalnunk, amilyen az érett kalász erős búzakévéje, hanem szétnyílva, a magvainkat széthullajtva, hogy megszülethessék belőlük az új ember.” (1165, 1959. augusztus 20.) Szintén megrázóan bölcs egy későbbi vallomása a Maria iránti szerelmével való számvetésről: „Nagyon szeretném, ha visszanyernéd a vitalitásodat, az erődet, a hitedet. […] ez a hit a te sajátod, és számomra te mindig az életnek, az élet dicsőségének, az élethez kellő bátorságnak és türelemnek a megtestesülése voltál. Nevettél, amikor azt mondtam, hogy te tanítottál meg élni. Pedig ez történt. Tőled tanultam meg, hogy az élet nemcsak halál és tagadás, hanem olyasvalami, ami a halállal és a tagadással együtt is csodálatos. És ezt apránként tanultam meg, öntudatlanul, miközben elnéztem, ahogy élsz, és próbáltalak megérdemelni, azzá válni, akit szeretsz bennem.” (1170, 1959. november 18.) Talán nem véletlenül visszhangzik olvasás közben a Sziszüphosz mítoszának utolsó mondata: „Boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt.”

 

Irodalom (Camus magyar kiadásai az elmúlt évekből):

Az idegen, ford. Ádám Péter, Kiss Kornélia, Budapest, Európa, 2016.

A száműzetés és az ország, ford. Benyhe János, Antal László, Szávai Nándor, Budapest, Jelenkor, 2018.

A pestis, ford. Vargyas Zoltán, Budapest, Jelenkor, 2019.

Előadások és beszédek, ford. Kamocsay Ildikó, Budapest, Jelenkor, 2019.

A bukás, ford. Dunajcsik Mátyás, Budapest, Jelenkor, 2019.

Főleg szeress – Albert Camus és Maria Casarès levelezése 1944–1959, ford. Kamocsay Ildikó, Budapest, Jelenkor, 2021.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük