Bartók Imre: Krisztus találkozik a cenobitákkal a játszótéren

Győrffy László: Az én fájdalmam a te örömöd, Várfok Galéria, 2013 szeptember 12 – október 26.

„If all pleasure is relief from tension, junk affords relief from the whole life process.”
(William S. Burroughs: Naked Lunch)

 

Az én fájdalmam a te örömöd, kiállítási enteriőr

Az én fájdalmam a te örömöd, kiállítási enteriőr

Győrffy László művészetére mindig is jellemző volt egyfajta ártatlan közvetlenség. Bizarr és nem ritkán szubverzív képvilágában azonban nem válnak uralkodóvá a komor hangulatok, hiszen azok mögül gyakran átsejlik egyfajta transzhumán kedélyesség. Nem kizárt, hogy Harmony Korine-hoz hasonlóan ő is pusztán annak ábrázolására törekszik, ami az embereknek örömöt okoz, még ha ezen örömszerző tevékenységek itt a groteszk és a bestiális közötti skálán mozognak, és végeredményeiben nem ritkán a reneszánszkori tablókat idéző szadomazochisztikus pandemóniumot adnak is ki.

FOAD (Autodestruktív mini inkvizíció), 2013, olaj, vászon, szögek, 40×35,5×7,3 cm

FOAD (Autodestruktív mini inkvizíció), 2013, olaj, vászon, szögek, 40×35,5×7,3 cm

Aki ismeri az életmű korábbi meghatározó darabjait, annak alighanem nyomban feltűnik, hogy a jelen kiállítás képei az emberi alak eltorzítását egészen az alak végleges felszámolásáig vitték el. Mégsem beszélhetünk arról, hogy ezekben a művekben immár ne volna semmi emberi, hiszen a sebek, az ön- és közveszélyesség nagyon is emberi minőségeket jeleznek. (A képek tárolása állítólag komoly gondot jelentett, lévén a művek könnyen kárt tehettek egymásban.) Vérző vágásokat, hasítékokat, tumorszerű kitüremkedéseket látunk, a több helyütt megjelenő szögek pedig óhatatlanul is a nyugati kultúra legismertebb testi szenvedéstörténete felé terelik gondolatainkat. A FOAD — Autodestruktív mini-inkvizíció akár a Krisztus oldalába kegyelemdöfésként belevágott dárdát is felidézheti a szemlélőben.

Ezekhez az utalásokhoz azonban egy teljes, a műcímek által játékba hozott asszociációs mátrix is kapcsolódik, amelynek betűszavai a pop- és trashkultúrától egészen filozófiai magasságokba érnek. A BWO például egy svéd elektropop formáció, ugyanakkor a Deleuze–Guattari-féle Body Without Organs is; a zenekar maga is a filozofémára támaszkodva választotta a nevét. Győrffy testrepezentációi — vagy talán inkább testdeprezentációi — kezdettől fogva sokat merítettek a szervek nélküli test koncepciójából. Az elgondolás egyik előzetes megfogalmazása a költő Joe Bousquet-től származik, aki miután húszévesen lebénult az első világháborúban, élete hátralévő részét ágyhoz kötve, kínok között töltötte. Ebben az állapotban fogalmazta meg azt a gondolatot, amely aztán Deleuze filozófiájának egyik fundamentumává vált: „A fájdalmam már jóval énelőttem létezett, és én csak azért születtem meg, hogy formát adjak neki.”

0273IC (Galaktikus faszfejtörő), 2013, olaj, vászon, parafadugó, 43,3×45 cm

0273IC (Galaktikus faszfejtörő), 2013, olaj, vászon, parafadugó, 43,3×45 cm

Győrffy művei nem konkrét fájdalmakat és sebeket, és nyilvánvalóan nem is egy konkrét test fájdalmát ábrázolják; inkább a fájdalom ezen ősi, a létezést megelőző jellegére utalnak. Ez Győrffy megtestesüléstana és krisztológiája: kezdetben vala a fájdalom, a még test nélküli fájdalom, amely testet keresett magának, majd „a világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ.” (Ján. 1,11) Erre tökéletesen rímel Az eltűnt idő nyomában egyik alapgondolata, mely nem mellesleg szintén rendkívül fontos volt Deleuze számára. Proust úgy fogalmaz: „Az idő alaktalan, ezért testeket kell találnia magának, hogy láthatóvá váljon.”

A bosszú angyala, 2013, poliuretán műgyanta, kasírozott hungarocell, fa, paróka, akril, valódi ruha és cipő, 99×30,5×31 cm

A bosszú angyala, 2013, poliuretán műgyanta, kasírozott hungarocell, fa, paróka, akril, valódi ruha és cipő, 99×30,5×31 cm

Mindaz, amiről eddig volt szó, természetesen csak a történet egyik fele.

A korábbiakkal szemben a jelen kiállítás, illetve installáció egyrészt egy alighanem minden eddiginél erőteljesebb letisztultsággal, másrészt a művészre eddig is jellemző önreflexivitás újabb, ezúttal a nézőt nem annyira orientáló, mint inkább elbizonytalanító gesztusával hívja fel magára a figyelmet. A kiállítás terében ugyanis a néző pozíciója — foglalt. A számára fenntartott helyet már magáévá tette „a bosszú angyala”, aki feltételezhető életkorát meghazudtoló erekciójával a falon függő kíntablókat is dialektikus mozzanattal gazdagítja. A képek autoagresszivitása a gyermeki tekintet egyszerre ártatlan és sátáni terében szentelődik föl, és így lesz „az én fájdalmam a te örömöd”.

A képek amorf, mégsem embertelen gyötrelme éppúgy áhítozik a testre – nem véletlenül egy gyermeki, egy sebezhető test áll velük szemben –, ahogyan a test a gyönyör kerülőútján visszavágyik az alaktalanba és a fájdalomba. Az egész kompozíció szinte kiált azért, hogy a Túl az örömelven című mű felől értelmezzük: az élet sóvárog az anorganikusra, vissza akar térni eredendő állapotába, abba a plazmatóba, melynek fájdalma nem negatív minőség, lévén semmi sincs kívüle. Az installáció azonban, noha erőteljesen csábít rá, mégsem adja meg magát a pszichoanalitikus értelmezésnek, hiszen a gyermek maga az inhumán perverzitás; kerekded arca nem véletlenül emlékeztet Chuckyra, az egyik ismert horrorfilm életre kelt, gyilkos babájára.

DSBM 1/2 (Túl jón és rosszon: disszimilatív idióta), 2013, olaj, vászon, szögek, 62,3×40 cm

DSBM 1/2 (Túl jón és rosszon: disszimilatív idióta), 2013, olaj, vászon, szögek, 62,3×40 cm

Fájdalom és öröm dialektikája, továbbá a képekbe kalapált szögek egy másik horrortoposz, a cenobiták népe felé is terelheti a gondolatainkat. A cenobiták az örömelv szélsőséges változatát valósítják meg, amelynek során az örömök hajszolásából adódóan létüket egy totális, és ebben a totalitásban végül kizárólag a fájdalomra „fogékony” szenzóriummá alakítják át. Számos félreértéshez vezet, hogy a cenobiták perspektívájából az emberek összetévesztik a mennyországot a pokollal; ahol az egyik megretten a kínoktól, a másik a gyönyörök kertjében érzi magát.

Élettanilag is ismert tény, hogy az észlelés szintjén ugyanazok a receptorok és idegrendszeri funkciók felelősek a fájdalom és az öröm érzetéért. De ha a bosszú angyalának „gyönyöre” valójában nincs ellentétben a képek amorf fájdalmával, akkor mégis kicsoda az, aki bosszút áll, és miért? Mi bonthatja meg a totalitást, az érzékek cserekereskedelmét, ha végül minden excesszus visszahull ugyanezen totalitásba?

A bosszú aktusa talán az erekcióval, az ejakulátummal és a megtermékenyítéssel függ össze. Láthatóan nincs is más, amivel a gyermek bosszút állhatna, és ha rá függesztjük a tekintetünket, akkor úgy tűnhet: az egyetlen adekvát válasz a világ terrorjára az, ha igent mondunk rá, és lelkesen gyarapítjuk saját kínjainkkal.

 

OMFG (Barna smiley), 2013, olaj, vászon, szögek, csavarok, szögesdrót, 47,5×45,6 cm

OMFG (Barna smiley), 2013, olaj, vászon, szögek, csavarok, szögesdrót, 47,5×45,6 cm

Fotók: Sulyok Miklós

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük