Mészöly Miklós prózanyelve

Szemes Botond tanulmánya Mészöly Miklós prózanyelvéről

Sűrített, megfeszített, érzéki, vizuális, sugalmazó: leggyakrabban ezekkel a jellemzőkkel írja körül Mészöly Miklós prózáját a szakirodalom, miközben az így meghatározott prózapoétika ontológiai implikációinak és hatásmechanizmusának részletes elemzését is elvégzi. Ugyanakkor meglepően kevés szó esik arról, hogy ebben a kétségkívül egyedi és hatásos prózairodalomban milyen konkrét nyelvi-grammatikai megoldások mutathatók ki, a fenti jellemzők és a belőlük levont következtetések a nyelv milyen megvalósulásának a következményei. A jelen tanulmány ezért ezekre a kérdésekre keresi a választ; azaz egy földhözragadtabb, az írói techné alapjait vizsgáló szempontot kívánok az alábbiakban érvényesíteni, és megállapításaimat igyekszem grammatikai egységekre visszavezethető, adatolható módon alátámasztani. Abban bízom, hogy az így meghozott, sokszor banálisnak tűnő megállapítások segíthetnek abban, hogy megítélhessük, egyáltalán értelmezhessük az olyan leírásokat, mint például Esterházy Péter erősen metaforizált jellemzését írótársáról: „MM is változtatott a magyar mondaton. […] Lett egy kis hajlás a mondatban; mint egy íj, pattanás előtt. Robbanás előtt. Valamit matatott ott belül a molekulák közt, amitől telitöltődött energiával a mondat.”[1] Mit „matatott” Mészöly; mi eredményezi a mondataiban érzékelt feszültséget és „energiát”?

A tanulmány módszertana, amely segítségével ezekre a kérdésekre választ keres, a szövegek szoros olvasásának és a nyelvi elemek (számítógépes kapacitással végzett) gyakoriságvizsgálatának az ötvözésén alapul. Azaz jelen esetben is — ahogyan általában ilyenkor — a két eljárás kölcsönhatásáról beszélhetünk: az olvasástapasztalat és a művek értelmezése ugyanúgy befolyásolják a szöveg elemeire vonatkozó kereséseket, mint ahogyan a keresések eredményei is irányítják az olvasói és értelmezői figyelmet. Ezek a keresési eredmények legtöbbször alátámasztják korábbi intuícióinkat, esetenként azonban új szempontokat kínálnak a szövegek működésének leírásához. A módszer egzaktsága ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a művek stílusának és nyelvi megformáltságának egészét képes lenne feltérképezni a tanulmány: csupán egy első közelítést kíván adni egy meglehetősen összetett prózanyelv leírásához.

Nehézséget jelent továbbá „a Mészöly-próza” megjelölés: az ebben rejlő homogenizáló nézőpont ugyanis könnyen elfedheti az egyes alkotások egyediségét és köztük lévő különbségeket. Az elkövetkezőkben egyensúlyozni próbálok a két véglet között, azaz ezeket a különbségeket is igyekszem artikulálni, miközben a Mészöly Miklós stílusára vonatkozó tágabb, általánosító megállapításokról sem kívánok lemondani. A bemutatott ábrák segítségünkre lehetnek ebben, hiszen általuk láthatóvá válik, hogy az általános megállapítások mely regényekre milyen mértékben érvényesek. Fontos továbbá, hogy az életmű egésze helyett az alábbi szövegekre korlátozódik a vizsgálat: Jelentés öt egérről (1956), Magasiskola (1958), Az atléta halála (1966), Saulus (1968), Pontos történetek út közben (1970), Film (1976), Megbocsátás (1984), Családáradás (1995). Azért döntöttem e művek mellett, mert talán ezek a legkanonikusabb elbeszélés-, illetve regényhosszúságú Mészöly-szövegek (kivéve a Pontos történetek…-et, amelyen éppen az tesztelhető, hogy miben ragadható meg „legkevésbé »mészölyös«”[2] stílusa), amelyek időbeli eloszlása lefedi a különböző alkotói periódusokat is. Az ezekre a szövegekre vonatkozó gyakoriságelemzések eredményeit 96 nem Mészöly Miklóstól származó, 1832 és 2005 között keletkezett, kanonikusnak tekinthető regény[3] eredményeivel vetem össze, hogy ezáltal láthatóvá váljanak a Mészöly-próza, valamint az egyes szövegek más művekhez viszonyított sajátosságai is.

A tagmondatkapcsolatok vizsgálata

Egy szövegben a nyelvileg (kötőszavakkal) kidolgozott tagmondatkapcsolatok fajtáinak jelentős része nagy hatékonysággal azonosítható algoritmusok segítségével. Ez a lehetőség fontos stilisztikai megfigyelések számára teremthet alapot. Ugyanis ha azonosítani tudjuk a különféle kapcsolattípusokat egy szövegben, akkor azok relatív vagy egymáshoz viszonyított gyakoriságát is ki tudjuk számítani, ami által meghatározható, hogy az egyes típusok mennyire tekinthetők jellemzőnek az adott műre más művekhez képest. Ez alapján pedig a szövegeknek az olvasás tapasztalatában reflektálatlan, rejtett topológiai-logikai[4] karakterére tudunk következtetni. Hiszen könnyen belátható, hogy más annak a szövegnek a karaktere és a világhoz fűződő viszonya, amelyik például arányosan több feltételes tagmondatkapcsolatot dolgoz ki, mint amelyikben inkább az ellentétes mellérendelések nagy száma figyelhető meg.

Jelen esetben egy tágabb kutatás során kidolgozott módszertant alkalmaztam Mészöly Miklós szövegeinek elemzésekor: az R programkörnyezetben lefuttatott reguláris kifejezések[5] segítségével kíséreltem meg azonosítani a tagmondatok között kidolgozott kapcsolatok egy részét; azaz a kötőszavakra a mondatban elfoglalt pozíciójuk alapján kerestem rá. Ez a módszer még akkor is képes feltárni egy szerző stílusának alapvető sajátosságait, ha annak kedvelt alakzata az aszündeton, vagyis a kötőszóelhagyás;[6] sőt ekkor különösen termékeny lehet ez az eljárás, hiszen egyrészt a kidolgozott kapcsolattípusok hiánya is sokat elárul a szövegek nyelvi szerveződéséről, másrészt a hiányok mellett még hangsúlyosabbá válhatnak azok a kapcsolatok, amelyek mégiscsak gyakorinak tekinthetők az életműben. A kutatás során csak az egyértelműen az alábbi típusok egyike alá besorolható kötőszavakat vizsgáltam (a típusok után feltüntetem az adott csoport legjellemzőbb kötőszavait is): 1. kapcsolatos mellérendelés (és); 2. ellentétes mellérendelés (de, azonban); 3. választó mellérendelés (vagy); 4. magyarázó mellérendelés (azaz, hiszen, ugyanis); 5. következtető mellérendelés (tehát, úgyhogy); 6. megengedő alárendelés (bár, habár); 7. ok- és célhatározói alárendelés (mert); 8. hasonlító alárendelés (mint); 9. feltételes alárendelés (ha); 10. helyhatározói alárendelés (ahol); 11. időhatározói alárendelés (amikor); 12. prototipikus (nominatívuszi) vonatkozói alárendelés (ami, aki, amely).[7] Az olvasás tapasztalatában hagyományosan reflektálatlan maradó előfordulásait minden műben összeszámolva, az egyes kategóriákhoz tartozó értékeket összeadva, majd ezt a számot az adott szöveg szavainak számával elosztva kaphatjuk meg a kategóriák egymással összehasonlítható relatív gyakoriságát.[8] Az alábbiakban azoknak a kategóriáknak az eredményeit ismertetem, amelyek tanulságokkal szolgálhatnak Mészöly Miklós 8 elbeszélésével kapcsolatban a 96 további regény viszonylatában. Az ábrákon a 104 szöveg értékei növekvő sorrendben szerepelnek; minden egyes adatpont egy regényt reprezentál.

Érdemes az ok- és célhatározói alárendelések relatív gyakoriságával kezdenünk. Az 1. ábrán látható, hogy Mészöly mind a 8 műve a diagram alsó régiójában található, azaz prózája egységesen ritkán dolgoz ki ilyen típusú kapcsolatokat a tagmondatok között. Az ok- és célhatározói alárendelések alacsony száma könnyen párhuzamba állítható a cselekedetek okait feltárni nem tudó vagy azokat rejtve hagyó elbeszélők munkájával, tágabban pedig az egzisztencializmusnak és elsősorban Camus-nek az életműre gyakorolt hatásával, amennyiben az ő munkásságát is a nagyobb összefüggésektől leválasztott, abszurd lét képzete szervezi. Mészöly prózájában ezek az elméleti belátások tehát grammatikai szinten is tetten érhetők, amennyiben a tagmondatok közötti viszonyok is az okozatiság hiányával jellemezhetők; a logikailag és lélektanilag megindokolatlan cselekedeteket (action gratuite), valamint az „életszerű véletleneket”[9] az ilyen típusú, hiányos mondatszerkesztés tudja leghatásosabban színre vinni. Úgy tűnik, ez a hiány a korai és kései művekre egyaránt jellemző — a tárgyalt művek közül Az atléta halálára a legkevésbé, ahol Hildi munkáját az egyértelmű kauzális rend elutasítása mellett az okozatiság helyreállítása (Bálint és halálának megértése) is motiválja, például: „Mereven néztem, és arra gondoltam, hogy mikor arcra bukott vele, megnyomódhatott az indítógombja, mert a mutatók nullán álltak.” „Később mégis eltávolodtak egymástól. De nem azért, mert idővel Bálint is áttért a hivatalos versenytávokra; nem hiszem, hogy ezért.”

1. ábra: Ok- és célhatározói alárendelések relatív gyakorisága. 96 magyar regény és 8 elbeszélés Mészöly Miklóstól (A. = Az atléta halála, Cs. = Családáradás, J. = Jelentés öt egérről, Mag. = Magasiskola, Meg. = Megbocsátás, P. = Pontos történetek útközben, F. = Film, S. = Saulus.)

Az ok- és célhatározói alárendelések gyakoriságát érdemes a hozzá hasonló magyarázó mellérendelések vizsgálatával is kiegészíteni. Ahogy a 2. ábrán látható, itt már kevésbé egységes a kép: az életmű korábbi szakaszára a magyarázatok alacsony száma jellemző, miközben a három legkésőbbi regény (Film; Megbocsátás; Családáradás) jóval gyakrabban dolgoz ki magyarázó kapcsolatot a tagmondatok között. A magyarázatok hiánya leginkább a Saulusra jellemző, sőt, a regény egyik legmarkánsabb tulajdonsága ez. A címszereplő a kauzalitás jelöletlenségéhez hasonlóan minden magyarázó összefüggést lekorlátoz, és gondolatait, érzéseit elsősorban a körülötte lévő anyagi világba projektálja.[10] Az olvasó azért is szembesül egy nehezen hozzáférhető szöveggel, mert ezek a kapcsolatok hiányoznak a tagmondatok és így a cselekményelemek közül, ezáltal az események közötti összefüggésekre csak következtetni lehet. Érdekes megfigyelni, hogy a másik elbeszélés, amely szinte egyáltalán nem dolgoz ki magyarázó tagmondatkapcsolatokat, a Jelentés öt egérről, amely a Saulussal együtt a példázatosság irodalmi hagyományához és annak megújításához sorolható (megítélésem szerint a vizsgált szövegek közül e két elbeszélés, valamint a Magasiskola esetében érvényesíthető leginkább ez a szempont, de a korai Mészöly-próza egészének fontos sajátossága ez[11]). Ennek kapcsán merülhet fel a kérdés, hogy általánosan sajátja-e a példázatos szövegeknek a magyarázó kapcsolatok kidolgozatlansága (hiszen ezáltal a logikai összefüggéseket az olvasónak kell megalkotnia, így jöhet létre a példázat); vagy ez kiemelten az erre a hagyományra rákérdező Mészöly-szövegek jellemzője.

Ugyanakkor, ha nem a tagmondatok, hanem a mondatok között kidolgozott grammatikai viszonyokat vizsgáljuk, akkor árnyalandók a fenti megállapítások. (Habár fontos megjegyezni, hogy a tagmondatkapcsolatok egy szövegben gyakrabban fordulnak elő a mondatok között létesülő kapcsolatoknál, így a szövegek szerveződésének valódi képét is inkább az előbbiek rajzolhatják ki.[12]) A 3. ábra alapján úgy tűnik, a Mészöly-prózára általánosságban jellemzőbb a mondatok, mint a tagmondatok között létesülő magyarázó viszony: a magyarázó tagmondatkapcsolatok gyakoriságát mutató 2. ábrához képest magasabb pozíciót foglal el mindegyik szöveg a vizsgált 104 regény kontextusában. Ez azt jelenti, hogy a magyarázatokat sok esetben nem egy mondaton belül, hanem mondatok között, a mondathatárok által megszakítva hozza létre egy-egy elbeszélés. Ez törést eredményez a magyarázatban, amely törés a magyarázat két oldalát eltávolítja egymástól; maga a kidolgozott viszony is homályossá, rejtélyessé válik. Ilyen például a Saulusban a Rabbi Abjatárral folytatott beszélgetés is, ahol még egy beszédforduló is megszakítja a magyarázatot: „»Nem tudom, mi a szeretet, ha nem tudom, mi a gyűlölet.« / »És ha választanod lehetne, mégis mit választanál?« / »Mondom, hogy nem lehet választani. A Törvény egyiket se tiltja.« / »Vagyis akkor lehetetlen csak szeretni?«” Még gyakoribbak azok az esetek, amikor az elbeszélő egy ügy ismertetésekor mondathatárokkal szakítja meg az események rekonstrukcióját: „Megfordulhatott a fejében, hogy még egy napig ott rekednek a sziklaodúban. Vagyis ott éri őket a szombat. […] Nemcsak azért, mert harmadik napja lesz étlen-szomjan, de szombaton már csak bűnáldozat árán szánhatja rá magát az útra. Ugyanis nem kétezer rőföt kellett még megtennie — ami szombaton se tiltott —, hanem harmincszor kétezer rőföt.” A magyarázatoknak (és általában a mellérendelő kapcsolatoknak[13]) ez, a mondatokkal megszakított fajtája különösen jellemző a Családáradásra és a Filmre, de könnyen felfedezhető Hildi elbeszélői szólamában is az Atlétából: „Pici állítja, hogy indulás előtt kötötte meg velünk a szerződést, de szerintem akkor még nem volt szó ilyesmiről. Hanem amikor megérkeztek. Vagyis kellett hogy előzménye legyen, csak én nem tudok róla. Viszont eligazodni is nehéz, mert később, mikor a harc megindult közöttünk, s egyszerre minden apróság jelentős lett, mind a négyen másképp számoltak be róla.”

3. ábra: Mondatok közötti magyarázó mellérendelések relatív gyakorisága. 96 magyar regény és 8 elbeszélés Mészöly Miklóstól (A. = Az atléta halála, Cs. = Családáradás, J. = Jelentés öt egérről, Mag. = Magasiskola, Meg. = Megbocsátás, P. = Pontos történetek útközben, F. = Film, S. = Saulus.)

4. ábra: Mondatok közötti választó mellérendelések relatív gyakorisága. 96 magyar regény és 8 elbeszélés Mészöly Miklóstól (A. = Az atléta halála, Cs. = Családáradás, J. = Jelentés öt egérről, Mag. = Magasiskola, Meg. = Megbocsátás, P. = Pontos történetek útközben, F. = Film, S. = Saulus.)

A mondatok között létesített magyarázó kapcsolatok (3. ábra) azokban a Mészöly-regényekben a leggyakoribbak, amelyek a tagmondatok között is nagy számban dolgoznak ki ilyen viszonyt: ezek az életmű második felében keletkezett írások. A magyarázó tagmondatkapcsolatokban (2. ábra) megfigyelhető különbség a korábbi és kései művek között követi a többi 96 regény által kirajzolt irodalom- és stílustörténeti tendenciát: e kategória esetében ugyanis kivétel nélkül a 1970–80-as évek kanonikus szövegeinél figyelhetők meg kiugró értékek (például Nádas Péter, Kertész Imre, Krasznahorkai László regényeiben). A magyarázó mellérendelés, habár összefüggést létesít a tagmondatok között, halmozásuk esetében — éppen a magyarázatok nagy száma miatt — ezeknek az összefüggéseknek a konstruáltsága és pontatlansága (hiszen bármeddig pontosíthatók) is a figyelem előterébe kerül. Mészöly kései prózájában is hasonló kettősségről van szó. Míg korábban a magyarázatok és a kauzális rend hiánya tette lehetővé egy tetszőlegesen elrendezhető regényvilág létrejöttét, amelyben az összefüggések csak mint nyomok fedezhetők fel, addig a kései művek és különösen a Film inkább a lokális magyarázatok puszta egymás mellé helyezésével kínál föl egyszerre több értelmezési és elrendezési lehetőséget. Sőt a kidolgozott magyarázatok és következtetések érvényességi körét is folyamatosan korlátozza a narráció, elsősorban ellentétes és megengedő kapcsolattípusok segítségével: „Magát a lovat természetesen nem mutatjuk, hiszen már nincsenek lovak Budapesten — de ha csakugyan megtörtént, amit a diák állít, így mégis önkéntelenebbül gondolhatunk rá, hogy vajon hogyan marad meg az ilyesmi egy hajdani szemtanú vagy éppen a rendőr emlékezetében; vagy mondjuk, Silióéban, ha a sorsa másképp alakul. Bár undorodni, valószínűleg, még az adott körülmények között se tudott.” Ez látható többek között a megengedő tagmondatkapcsolatok gyakoriságát bemutató 5. ábrán is, ahol azok a regények veszik fel a legnagyobb értékeket, amelyek gyakrabban dolgoznak ki magyarázó kapcsolattípusokat is. A megengedő mellérendelésnek ez az elbizonytalanító hatása jellemző a Családáradásra is, ahol az egyes kijelentések érvénye sokszor már az adott mondatban megkérdőjeleződik: „Pedig tudható egy és más, ami mementó lehetne, még ha egyelőre nincs is itt az ideje, hogy mindent a nevén nevezzünk, kétes büszkeséggel…” „Júliának sosem volt szép teste, bár így — romjaiban — már nem olyan egyértelmű az ilyesmi.”

Így tehát az 1. ábrán megfigyelt okozatiság hiánya két, hasonló következménnyel járó, ám grammatikailag és stilárisan gyökeresen eltérő mondatszerkesztéssel párosul: míg a korábbi regényekben ezt a hiányt a magyarázatok hiánya tovább erősíti, vagy a magyarázó kapcsolatokat mondathatárok törik meg, addig a később született művek gyakrabban dolgoznak ki magyarázó mellérendeléseket, azok érvényességét azonban folyamatosan felülírják a rákövetkező szöveghelyek, ezáltal a szövegvilág tágabb összefüggései szintén elbizonytalanodnak.

5. ábra: Megengedő mellérendelések relatív gyakorisága. 96 magyar regény és 8 elbeszélés Mészöly Miklóstól (A. = Az atléta halála, Cs. = Családáradás, J. = Jelentés öt egérről, Mag. = Magasiskola, Meg. = Megbocsátás, P. = Pontos történetek útközben, F. = Film, S. = Saulus.)

A kauzális rend és a magyarázatok hiánya, megtörése, vagy érvényességi körük korlátozása mellett két további tagmondatkapcsolat tekinthető jellemzőnek Mészöly prózájára. Az egyik az ellentétes mellérendelések viszonylag magas száma (6. ábra), amely csak részben magyarázható a korábban felismert jelenséggel, miszerint Mészöly elbeszéléseiben előszeretettel írja felül egy korábbi szöveghely igazságát egy újabb körülmény ismertetésével. Az ellentétes grammatikai viszonyok gyakorisága ennél általánosabban értesít minket arról, hogy e szövegek többek között ellentétek feszültségén keresztül építik fel magukat. Ezt a talán kevésbé szembetűnő, de alapvető fontosságú jellemzőt hangsúlyozza Nádas Péter is a Családáradás kapcsán: „minden eddiginél jobban átláthatók a Mészöly-könyvek roppant ellentmondásai, azok a végletes és feloldhatatlan feszültségek, amelyekkel stílusa a legjobban jellemezhető.”[14] A dolgok szembeállítása Mészölynél a várt és a bekövetkezett, a káosz és a rend, a jelen és a múlt, illetve az Én és a Másik oppozícióját jelenti. Ezek az oppozíciók hol átjárhatónak tűnnek, hol végletes elválasztottságukkal szembesülünk — az ellentétes mellérendelések mind a két lehetőséget képesek a mondatok szintjén színre vinni.

Érdekes ugyanakkor, hogy a vizsgált 8 szöveg közül az eddigi kategóriákban rendre alacsony értéket felvevő Pontos történetek…-ben a leggyakoribbak az ellentétes mellérendelések. Ebben a rövidmondatos szövegben egy erősen nominális narráció érvényesül,[15] amely egy utazás során látottak-tapasztaltak rögzítését tűzi ki célul anélkül, hogy ezeket a tapasztalatokat egy nagyobb egységbe, akár egy történetbe rendezné, így a mondatok és tagmondatok között kevéssé kidolgozott viszonyok nem annyira a tágabb összefüggések elrejtéséről vagy elhallgatásáról értesítenek, mint például a Saulusnál, ahol az események értelmezése és magyarázata legalábbis mint igény megjelenik az elbeszélő részéről. (A mondatszerkesztésen túl szóhasználatbeli különbségek is jelentősek a Pontos történetek… és a többi szöveg között, amit a következő részben tárgyalok.) Az ellentétes mellérendelések gyakorisága kivételt jelent ez alól a korlátozott mondatszerkesztés alól: a narrátor tapasztalatait előszeretettel mutatja be úgy, mint a várttól vagy megszokottól eltérőt — ez az eljárás a kívülről érkezett utazó pozíciójának is megfelel. Így az egymás mellé helyezett látvány- és cselekményelemek közötti legfontosabb viszonnyá az ellentétezés válik a szövegben. Az elbeszélő ebben pedig szereplőihez hasonlatos: a szöveg nagy részét ugyanis a szereplői szólamok, dialógusok adják; így a mért eredmények az ő mondatszerkesztésükre is erősen vonatkozik. És ahogyan az elbeszélő szólamáról, úgy a szereplőkéről is elmondható, hogy a tagmondatokat előszeretettel kapcsolják össze ellentétek, esetükben az ebből adódó feszültség főként a tervek, vágyak és azok megvalósulása között húzódik: „A televízió miatt akartam besötétíteni vele, de elromlott a gép, hát inkább eladom.” „Este bevittek a kórházba, de a gyereket nem mutatták meg nekem. Hatodik hónapra jött a megerőltetéstől, de azért mégis örültünk, hogy él. Csak azt mégse lehetett kibírni, hogy a rokonság folyton lássa.”

6. ábra: Ellentétes mellérendelések relatív gyakorisága. 96 magyar regény és 8 elbeszélés Mészöly Miklóstól (A. = Az atléta halála, Cs. = Családáradás, J. = Jelentés öt egérről, Mag. = Magasiskola, Meg. = Megbocsátás, P. = Pontos történetek útközben, F. = Film, S. = Saulus.)

Egyedül a Pontos történetek…-re nem jellemző a másik kapcsolattípus, ami viszont a többi Mészöly-szöveg alapvető összetevőjének tekinthető — a hasonlító alárendelések gyakorisága.[16] (6. ábra) A hasonlatok nagyszámú alkalmazása egyrészt a háború előtti prózával (például Krúdy Gyula szövegeivel) rokonítja az életművet,[17] másrészt alapot teremt arra, hogy Mészöly talán legfontosabb dilemmáit a maguk eldönthetetlenségében legyen képes artukulálni. Ez utóbbi két egymással is összefüggő dilemmát jelent. Egyfelől egy hasonlat játékba hozza az azonosság és különbözőség problematikáját, azaz az olyan kérdések színrevitelét segíti elő, mint hogy mennyiben érhető el egy ember vagy akár egy tárgy önazonossága, illetve — megfordítva a kérdés irányát — hogy mennyiben határolhatók el egymástól a dolgok a világban. Hiszen a hasonlítás egyszerre mutat rá a hasonlítónak és a hasonlítottnak az azonos szerkezetére, miközben éppen a viszonyba állítással a különneműségükre is felhívja a figyelmet — csak „olyan, mint”, de nem ugyanolyan.[18] Ez a törés egyben egy bizonytalanságot is szül: valóban megfeleltethető egymásnak két dolog, vagy csak a hasonlítás művelete okozza ezt a látszatot? Az elbeszélők több helyen saját eljárásukat is kritizálva értesítenek a hasonlatok esetleges ilyen elégtelenségéről és az általuk létesített kapcsolatok mesterségességéről: „Bár az ő esetében minden hasonlat sántít, és helytálló is lehet.” (Családáradás) „A másál [példázat, hasonlat, talány] hamis és szent is lehet egyszerre.” (Saulus) „Úgy találtam, hogy még mindig túl sok a rögtönzött feltevés, a hasonlítás, az önkényes vonatkozás benne.” (Az atléta halála) „De ez már olyan utólagos összehasonlítás a részemről, akkor fogalmam sem volt, hogy mihez hasonlít.” (Az atléta halála) Ezt az elbizonytalanítást tovább erősíti a majdnem határozószó gyakori alkalmazása — „a két kifejezéstelen lárvaarc majdnem szertartásos volt; mint Ortügia szigetén a fehér iszappal belepett, szélmarta kövek.” (Megbocsátás) „Majdnem panaszosan pillantott körbe, mint az állat.” (Saulus) —, illetve a hasonlító részekbe beiktatott valami névmás is, például: „mint valami egy helyben topogó, megbéklyózott ügetés”. (Megbocsátás) „S egyszerre, mint valami váratlan, talált kinccsel, úgy dobálóztak ezzel a kifejezéssel.” (Jelentés öt egérről)

Másfelől Mészöly a hasonlatok segítségével képes ütköztetni a dolgok önmagában valóságának és a metafizika hiányának képzetét egy háttérben meghúzódó többlet lehetőségével. Ez Mészöly Camus-értelmezésének és talán saját világképének is a kulcsa, miszerint a metafizika elleni lázadás nem szükségszerűen jelenti annak teljes tagadását, így a tárgyi világon túli többlettartalmaknak a lekorlátozása mellett azokkal mint lehetőségekkel is számolni kell.[19] Egy hasonlat pedig éppen ezt teszi lehetővé, hiszen egy dologról nemcsak azt állítja, ami, hanem önmagán túlmutató jelentésekkel is felruházza, megnyitja más dolgok felé. Mindez a Mészöly-próza esetében gyakran emlegetett gyanú mozzanatát is magában foglalja,[20] amennyiben ezeknek a többletlehetőségeknek a gyanúja állandóan fennáll a szövegekben (azaz annak a gyanúja — de csak a gyanúja! — hogy a puszta látvány több annál, mint aminek mutatja magát) —, amihez hozzá kell tenni, hogy a szövegek a megfigyelés és a gyanúsítás állandó jelenlétének árnyoldalaira is erősen reflektálnak a keresztényüldöző Saulus[21] vagy az Öregeket a halálba kergető kamera szerepeltetésével, valamint az ezek mögött felsejlő diktatórikus mindennapok felidézésével.[22] Mindennek leghatásosabb grammatikai közvetítői tehát a hasonlatok, azon belül is a mintha kötőszóval kidolgozott viszonyok, amelyekben a prototipikus hasonlathoz képest (mint) jobban jelölt a hasonlítás konstruáltsága és feltételessége (mint+ha)[23] — például: „A merev, figyelő szemek mintha megnyúlnának a sötétben, és követnének a kalyibáig. Őrködnek, vagy ugrásra készek?” (Magasiskola) „…lehetőleg szakszerű, jogászi nyelven, mintha tényleg tőle akarnánk függővé tenni egy perújrafelvételt. Először aprókat bólint, mintha helyeselne; de ugyanakkor a nyakához is szeretne hátranyúlni, csak a hűdéses kar nem engedelmeskedik. Mozdulatának azonban egészen más oka van, mint a helyeslés: a három légy most telepedett át a gallérról a nyakára.” (Film)

Mészöly elbeszélői előszeretettel ragaszkodnak a dologvilág megragadható, ellenőrizhető elemeihez, a tényekhez[24] — miközben azt sugallják, hogy ezek önmagukban nem magyaráznak meg semmit, legfeljebb gyanúra adhatnak okot. Amikor pedig erről értekeznek, maguk is olyan nyelvi szerkezeteket, azaz főként hasonlatokat alkalmaznak, amelyek a másként-látás, másként-értelmezés eszközeiként működnek a szövegben. Ez a Film alapszituációja is, ahol a puszta rögzítés mellett folyamatosan többlettartalmak megosztására kényszerül a hasonlatokat halmozó rendező-elbeszélő, aki a síkok közötti lehetséges, de eldönthetetlen kapcsolatokat is gyakran hasonlítás útján veti fel;[25] vagy ilyen Hildi belátása is az Atléta elején: „Ezek a tények. De tudom, hogy ettől a papír még nem lesz engedelmesebb. Sőt, mintha még ellenállóbb lenne és gyanakvóbb.”[26]Mindennek azonban az ellenkezőjét is figyelembe kell venni a hasonlatok vizsgálatakor. Ugyanis nemcsak a lehetőségek játékba hozását és az elbizonytalanítást segíti elő ez a kapcsolattípus, hanem a pontosságra törekvő elbeszélők számára a precíz megfogalmazás eszközeiként is funkcionál. Beszédes, hogy ezek az elbeszélők, amikor elbizonytalanodnak egy jelenség elmondhatóságában, általában hasonlatokhoz fordulnak: „Nem is tudom, hogyan lehetne ezt jól megfogalmazni. Mintha egyszerre alattomos erővonalak hálózták volna be az öltözőt.” (Az atléta halála) Ugyanígy idézhető a Családáradás azon szöveghelye, ahol a névtelen krónikás saját munkájáról kezd beszélni, ám gondolatmenete elakad — és csak egy hasonlatot tud elképzelni a félbeszakadt mondat lehetséges folytatásaként: „Ám akkor aligha nyújtottunk többet… — de minél? Mint például?” Innen nézve nem véletlen, hogy egy action gratuite, azaz egy indok nélküli cselekedet leírásakor is hasonlatok tölthetik be a hiányzó magyarázatok kognitív funkcióját. Ilyen például az eddig bemutatott mérésekből terjedelmi okokból kimaradó korai novella, A három burgonyabogár csúcspontja is, amikor az elbeszélő ismeretlen vendéglátója puskájával maga számára se tisztázott okokból lövöldözni kezd a havas mezőn; e szöveghelyen egyszerre elszaporodnak a hasonlító kapcsolatok:

Nehéz ezt megmagyarázni. Sokat vadásztam valamikor, most mégis szégyen suhant át rajtam. Mint a nikotinszédülés, aki ismeri. Jön, s el is múlik rögtön, de mégis visszamarad az érzés, hogy az emberek észrevették rajtunk. Mintha az egész telep meg község megrezzent volna a durranásra, olyan volt. De aztán nem sokat törődtem vele. Nemsokára újra felugrott egy nyúl, és ez is felém futott oldalazva. Lehet, hogy ugyanaz a nőstény volt, mint az előbbi, mindenesetre ezt nem hibáztam el, azonnal felbukfencezett gyönyörű ívben. Most viszont a visszhang volt kisebb, mint az első lövésnél; de csak később jöttem rá, hogy miért. A tapsinak sárgás volt a hasa alja, mint a kén, valami vegyszer foghatta meg a festékgyár szemétlerakodójánál. Fölemeltem a lábánál fogva, és visszanéztem a telep felé. De már semmit se láttam, olyan köd szállt le közben: az fogta le a durranás visszhangját is. És hamarosan engem is körbekerített. Kényelmetlen, kínos érzés fogott el; mintha a saját jó lelkiismeretembe puskáztam volna bele.

Ugyanakkor Mészöly hasonlatai, még ha a pontos megfogalmazást is célozzák, sokszor inkább elhomályosítják a hasonlított szó jelentését, és zavarba hozzák az olvasót. Hiszen a konkrét dolgok, események sokszor olyan elvont fogalmakkal párosulnak, amelyek megkérdőjelezik, hogy ezeknek a konkrétumoknak pontosan körülhatárolható jelentése lenne, és inkább (a fent tárgyalt módon) egy metafizikai többletre nyitnak rálátást: „Délfelé gyenge szél indul, forró, mint a gazdátlan bűntudat.(Saulus) „Egész beszélgetésük alatt ezt a lassuló pillanatot várta, mikor az ujjaiban ott érzi már az egyetlen lehetséges vonal tervét. Ez a technika nem tűrt javítást, próbálkozást; olyan volt, mint a megbocsátás fordítottja.(Megbocsátás) Ennyiben pedig Mészöly hasonlatai az elvárt kognitív funkciójukhoz képest éppen ellentétesen működnek, és nem egy mentálisan nehezebben hozzáférhető jelentéstartomány kézzelfoghatóvá tételét segítik elő (hiszen milyen „a megbocsátás fordítottja”?), hanem fordítva, a jelenségeket az elvont fogalmakhoz történő hasonlítás során absztrahálják.

Szóhasználat

Az elvontság és konkrétság kettőssége nemcsak a hasonlatok esetében tűnik fontosnak Mészöly prózájában, hanem a nominális szerkezeteket vizsgálva is. Kiindulópontként Tolcsvai Nagy Gábor meglátását érdemes idézni, aki a Térkép, repedésekkel című novellát elemezve hívja fel a figyelmet a látványt rögzítő, konkrét főnevek kulcsszerepére. A szövegben ugyanis a kézzelfogható, vizuális környezetre vonatkozó nominális szerkezetek uralkodnak, amelyek az ábrázolt világ metonímiáiként működve egy atmoszférateremtő hatást képesek elérni.[27] Tolcsvai ezt a működést a Mészöly-próza egészére nézve is érvényesnek tartja.[28] Úgy gondolom, hogy az itt tárgyalt szövegeknek valóban fontos jellemzője az akár bővítmények nélküli, önálló mondatrészként szereplő konkrét főnevek alkalmazása, még abban az esetben is, ha egy adott regény stílusa a szófajok gyakoriságát tekintve nem nevezhető nominálisnak (például Az atléta halála; Saulus).[29] Ez azonban kiegészül az — elsősorban jelzővel ellátott, vagy birtokos viszonyban szereplő — elvont főnevek nem kevésbé gyakori és jelentőségteljes szerepeltetésével, ami a fent vázolt kettősséget eredményezi.[30]

A 7. ábra tanúsága alapján a Családáradás, a Megbocsátás és a Film szövegében az egész korpuszt tekintve is a leggyakoribb a jelzővel ellátott elvont főnevek száma, de jellemzőnek tekinthető ez a Magasiskola és a Jelentés öt egérről elbeszéléseiben is. Az ezeket az eredményeket létrehozó keresések az emagyar nyelvi elemző által főnévként azonosított és az -ás/-és, illetve -ság/-ség képzővel ellátott (ezáltal a Megbocsátás és a Családáradás címekhez hasonló elvont, absztrakt fogalmat jelölő) szavakra vonatkoztak,[31] amelyeket a leggyakoribb melléknévképzős (-i, -as/-es/-ös/-os, -ú/-ű, -tlan/-tlen/-talan/-telen, -ó, -t/-tt) melléknevek előznek meg. Ilyenek például: „választékos kielégületlenség”, „gyanús véletlenség”, „felkészült otthonosság”, „mozgalmas elégedettség”, „megszállott kétségbeesés” (Családáradás), „gépies féltés és rendreutasítás”, „pontoskodó elrendeződés”, „arcátlan következetesség”, „porcelános simaság” (Film), „dermedt nyugalmú kaotikusság”, „a minden tartózkodást nélkülöző vonaglások, az éjszakákat felverő felelgetős sikolyok, a tapogatózó puhaság, a ködös szemű bemélyedés, a rebbenékenység, az éber ájulás, az üveges pillantás, az omlatag szavak, a verejtékes némaság, a megmerevedett lihegés, a fröccsenő halálugrás, a kőmozdulatlan csend…” (Megbocsátás) A kései regényekben túlsúlyban vannak ezek a szerkezetek, amelyek a regényvilág absztrakttá válásáért felelősek. A korábbi művekben az elvont és konkrét főnevek aránya kiegyenlítettebb, amely egyensúly megítélésem szerint azontúl, hogy egy kevésbé modoros prózastílust eredményez,[32] hatásosabban tudja közvetíteni az absztrakt és a konkrét már tárgyalt (a metafizikai többletjelentésekre vonatkozó) kettősségét. Hiszen az ábrán alacsonyabb értékeket felvevő művekben (a Pontos történetek… kivételével) szintén olvashatunk ilyen szerkezeteket, csak jelentősen kisebb számban — például „rendíthetetlen tájékozatlanság”, „különös szertartásosság”, „csikorgó tétovaság” (Saulus), „kicsattanó magasabbrendűség”, „feszes kihangsúlyozottság”, „szorongató bensőségesség” (Atléta). Ezekre a szöveghelyekre a kiugró értéket mutató, kései regények hívják fel visszamenőleg a figyelmet, és arra mutatnak rá, hogy egy olyan stiláris tulajdonságról beszélhetünk, amely az életmű egészére jellemző, ám csak a később keletkezett szövegekben válik uralkodóvá. Ezekben a szókapcsolatokban a jelzők nem igazán a jelzett dolgok pontosításához, mint inkább egy sajátos, nehezen körvonalazható jelentésárnyalat kidolgozásához járulnak hozzá. Mégis egyszerre specifikus és egyszerre több jelentésárnyalatot magába sűrítő kifejezések jönnek létre általuk, aminek köszönhetően a konkrét főnevekhez hasonlóan atmoszférateremtő képességgel rendelkeznek. Fontos továbbá, hogy a vizsgált szókapcsolatok sokszor -val/-vel raggal ellátott határozós szerkezetekben fordulnak elő, ezáltal egy cselekedet jellemzéséhez járulnak hozzá (az előbbi példákból egyet idézve: „Majdnem körzővel kihúzható, kerek térségen dőlt meg a búza, és még azon belül is olyan dermedt nyugalmú kaotikussággal, hogy ahhoz képest a rend minden elképzelése sivár erőlködésnek hatott”, Megbocsátás)

Ugyanígy gyakorinak tekinthetők Mészöly prózájában az elvont (-ás/-és, -ság/-ség toldalékkal ellátott) főneveket tartalmazó birtokos szerkezetek is (8. ábra). Az olyan címek, mint például A tágasság iskolája, A létezés rekordja, A világosság romantikája stb. mintájára létrejövő szintagmákra is jellemző a határozóragos formában való szereplés és a jelzők általi díszítettség is. Példaként említhető: „És sorba vonulnak el az üresség jelenései.(Jelentés öt egérről) „A bogárdi parókia a következetlenség zord méltóságával ugyan, de készségesen elfogadta a rúdra fűzött, jégmerev nyulakat.” „Az ősházban a felülemelkedés sosem valami önhitt vagy fennhéjázó eltávolodást jelentett, hanem éppen a szenvedelmes és majdnem szerelmes belemerülést — a kötődés kivételesen felelős elviselhetetlenségét.” „Izgatta őket, hogy mi a másikuk tűrőképességének a dramaturgiája”. (Családáradás) „Minden hallgatásnak át kell esnie először a röfögés komédiáján, mielőtt megszólalna.” (Megbocsátás) „Elvesztegetett idő. Az ártatlanság félajánlatai! A kétértelműség bölcsessége!(Saulus) Ezek a birtokos kapcsolatok a jelzővel ellátott főnevekhez hasonlóan igazán kreatív, sűrített és egyedülálló kifejezéseket hoznak létre,[33] amelyek az egyébként vizualitásra és az érzéki világra korlátozódó leírások kiegészítőiként fejtik ki hatásukat. Kemény Gábor nyomán pedig metaforaként is azonosíthatjuk ezeknek a kifejezéseknek egy részét, így működésük még szorosabban rokonítható a fent tárgyalt hasonlatokkal.[34]

8. ábra: Jelzett elvont főnevek relatív gyakorisága. 96 magyar regény és 8 elbeszélés Mészöly Miklóstól (A. = Az atléta halála, Cs. = Családáradás, J. = Jelentés öt egérről, Mag. = Magasiskola, Meg. = Megbocsátás, P. = Pontos történetek útközben, F. = Film, S. = Saulus.)

Ilyen kreatív szókapcsolatoknak tekinthetők az állapot- és módhatározós jelzők is Mészöly prózájában. Ezeknek a gyakoriságát az emagyar elemző által melléknévként kategorizált és egymást követő szópárok keresésén keresztül mértem, abban az esetben, ha a szópárok közül az előbbi tag -ul/ül, -an/-en, -talan/-telen/-tlan/-tlen képzővel rendelkezik (illetve az alábbi határozókat nem vettem figyelembe túlzott általánosságuk és alacsony stiláris értékük miatt: teljesen, gyorsan, lassan, folyamatosan, erősen, túlságosan, biztosan). Itt is leginkább a kései szövegek esetében figyelhető meg egyfajta burjánzás (9. ábra), amely saját szerveződésükön túl ezúttal is a korábbi művek egy kevésbé hangsúlyos, de jelenlévő tulajdonságára irányíthatja a figyelmet. Az ezekhez hasonló szintagmák végigkísérik az életművet: „termékenyen nyugalmas”, „félelmesen következetes” (Magasiskola), „szenvtelenül néma”, „lehetetlenül gyermekes”, „személytelenül védtelen” (Saulus), „artisztikus és kecsesen morbid, röppenékeny és tonnányi súlyú”, „fegyelmezetlenül szép” (Megbocsátás), „majdnem erotikusan titokzatoskodó”, „rituálisan kedélyes” (Családáradás), „bizalmasan panaszos”, „kilátástalanul pontos” (Film). Ezeknek az összetételeknek, a korábbi főneves szintagmákhoz hasonlóan, az adja az erejét, hogy váratlan, nem hagyományos szemantikai kapcsolatokba rendezik a szavakat, így a megszokottól eltérő, sajátságos jelentésárnyalatokat képesek létrehozni. Ezek az árnyalatok logikailag nem hozzáférhetők: nehéz megmondani, milyen az, amikor valami „kecsesen morbid”, mégis egy egyedi és a különböző képzeteket termékenyen aktiváló jellemzésnek, egy nem racionálisan, hanem hangulatában megragadható állapot pontos — „kilátástalanul pontos”[35] — meghatározásának tekinthető ez a szókapcsolat. Valami morbid, ugyanakkor nem a megszokott módon az, hiszen jelen esetben a morbiditás brutalitása helyére a törékenység és az elegancia lép. Szilasi László, amikor a Családáradás legfőbb retorikai alakzataként a pleonazmust és az oximoront jelöli meg, azaz a tautologikus és az ellentmondó szókapcsolatokat, akkor főként az ilyen határozós jelzők jelentésbeli sajátosságaira mutat rá.[36] Beck András nyomán olyan gyakran előforduló szintagmákat elemez, amelyeknél a határozó vagy redundánsan megismétli a jelző jelentését, vagy éppenhogy ellentmond annak: „felhangoltan ideges”, „okosan ravasz”, „szenvedélyesen szenvtelen.” Míg Beck ezeket stiláris és logikai hibaként azonosítja, addig Szilasi amellett érvel, hogy Mészöly ezekkel egyik központi kérdését, az azonosság és különbözőség problematikáját képes egy sűrített nyelvi szerkezetben tematizálni.[37] Az „okosan ravasz” megjelölés például rákérdez arra, hogy a két tag mennyiben jelenti tényleg ugyanazt, és felveti annak a lehetőségét, hogy az eddig szinonimaként használt szópárok jelentései valójában nem teljesen fedik egymást: Lehet-e valaki nem okosan ravasz? Mit jelent ezzel szemben, ha viszont okosan az? Úgy gondolom, hogy Mészöly határozóval ellátott jelzőire általánosan igaz ez a megállapítás, még akkor is, ha nem tautologikus vagy ellentmondó a kapcsolat a két szó között. Az összetételek váratlansága, össze nem illése rákérdez a szavak eredeti tartalmára és a köztük lévő viszonyra is, ezáltal újszerű kombinációk létrehozására képes. Mindazonáltal könnyen önjáróvá válhat ez a stílus, és vékony a határ a valóban termékeny párosítások és a keresettnek, akár erőltetettnek tűnő képzavarok között.

10. ábra: Állapot-/ módhatározós jelzők relatív gyakorisága. 96 magyar regény és 8 elbeszélés Mészöly Miklóstól (A. = Az atléta halála, Cs. = Családáradás, J. = Jelentés öt egérről, Mag. = Magasiskola, Meg. = Megbocsátás, P. = Pontos történetek útközben, F. = Film, S. = Saulus.)

Összegzés

Az itt bemutatott elemzések pár közelítő lépést kívántak megtenni afelé, hogy közelebbről és pontosabban írjuk le Mészöly Miklós szövegeinek nyelvi szerveződését és ezáltal a művek stílusát. Ennek során az általános megjegyzéseken túl a szövegek különbsége is kirajzolódni látszott. A leginkább szembetűnőt említve: a Pontos történetek, útközben redukált nyelvezete egyedül az ellentétes tagmondatkapcsolatok gyakoriságában mutat magas értéket, az egyéb stílusjegyek kevésbé jellemzők erre a regényre. Ezenkívül több szempont alapján elkülöníthetőnek tűnik Mészöly korai és kései munkássága is, amennyiben a magyarázó és általánosságban a mellérendelő tagmondatkapcsolatoknak, az elvont főnevek különböző szerkezetekben való szerepeltetésének és a határozós jelzőknek a gyakorisága szignifikánsan nagyobb a kései művekben. Érdekesség, hogy ezek mentén a szempontok mentén a Film közelebbi rokonságot mutat a Megbocsátás és a Családáradás szövegével, mint a például Az atléta halálával vagy a Saulussal. A mérések (és a vizsgált 8 szöveg) alapján úgy tűnik, hogy a sokat feltett kérdésre, miszerint mely műtől kezdve beszélhetünk a „kései Mészölyről”, a Film jelölhető meg válaszként.

Ezenkívül általánosságban a következő megállapításokat tehetjük Mészöly Miklós prózanyelve kapcsán. A szövegekben előforduló gyakori hasonlatok, a környező világot leíró konkrét és az általános fogalmakra vonatkozó elvont főnevek együttes jelenléte, valamint a váratlan összetételeket létrehozó határozós jelzők mind egy, az érzékelhető dologvilágra korlátozódó, de az absztrakt többlettartalmakkal is mint lehetőséggel számoló világlátás nyelvi alapját képezik. Ahhoz, hogy a tágabb összefüggések megmaradjanak puszta lehetőségekként, ezekre a szerkezetekre építenek a szövegek, és nem az oksági és magyarázó kapcsolatokra, amelyek vagy hiányoznak, vagy csak lokális érvénnyel bírnak, vagy mondathatárokkal megszakítva kerülnek kidolgozásra az elbeszélésekben. Ezenkívül elmondható, hogy a regényvilág elemei nemcsak párhuzamba (ez a hasonlatok következménye), hanem oppozíciókba is rendeződnek a művekben az ellentétes tagmondatkapcsolatok gyakoriságának eredményeként.

Függelék:

A kutatás során használt kódok, valamint az egyes regényekre vonatkozó eredmények elérhetők: https://github.com/SzemesBotond/tagmondatkapcsolat.

[1] Esterházy Péter: Mészöly Miklós tündöklése, Élet és Irodalom, 43. évf., 8. sz. (1999. február 26.), 3.

[2] Szolláth Dávid: Mészöly Miklós, Jelenkor, Pécs, 2020, 356.

[3] A korpusz regényeit és a hozzájuk rendelt értékeket lásd: Függelék 1.4.; a korpusz létrehozásának szempontjaihoz: Szemes Botond: Kidolgozott viszonyok. A tagmondatkapcsolatok automatikus azonosításának hasznosíthatósága a stilisztikában és az irodalomtörténetírásban, Digitális Bölcsészet 4 (2021), http://ojs.elte.hu/digitalisbolcseszet/issue/view/223 (utolsó megtekintés: 2021. 12. 01.). Mészöly Miklós tárgyalt regényeire vonatkozó eredményeket lásd: Függelék_Mészöly_1.1.

[4] „Topológia” alatt egy hálózat elemeinek elrendezését értem. A „logika” kifejezést nem szigorú értelemben használom, amely így elsősorban nem a mellérendelő kapcsolatok formális logikai megfelelőire vonatkozik, csupán a tagmondatok között kidolgozott viszonyt jelöli. Éppen ezért pontosabb megfogalmazásnak tűnik a mondatok „diagrammatikus” karakteréről beszélni. Vö. Frederik Stjernfelt: The Extension of Peircean Diagram Category. Charting the Implications of a Diagrammatical Revolution in Semiotic = Studies in Diagrammatology and Diagram Praxis, szerk.: Olga Pombo – Alexander Gerner, College, London, 2010, 57–73.

[5] Egy reguláris kifejezés olyan formális módon, szintaktikai szabályok szerint meghatározott karakterek sorozata, amely lehetővé teszi a szövegben előforduló összes ilyen karaktersorozat azonosítását. Például a tagmondatkapcsolatok esetében meghatározható egy konkrét kötőszó, annak a mondatközi írásjeltől való lehetséges távolsága, és azoknak a szavaknak a listája és mondaton belüli elhelyezkedése, amelyek szereplése esetén nem áll fent a keresett grammatikai viszony. Egy ilyen keresés lényegében egy egyszerű szöveges keresés formalizált verzióját jelenti.

[6] Thomka Beáta: Mészöly Miklós, Kalligram, Budapest, 1995, 30.

[7] Az eredményeket létrehozó keresés részletes módszertanához, valamint a kategóriák felállításához és a hozzájuk rendelt kötőszavakhoz lásd: Szemes, Kidolgozott viszonyok.

[8] Mindezt érdemes kiegészíteni a vizsgált szövegek z-pontszámaival is, amelyek azt mutatják, hogy az adott kategóriában a 96 regény átlagértékeitől hány szórásnyira (illetve hogy milyen — pozitív, vagy negatív — irányba) esnek az egyes művek. Ezáltal egy értéknek a teljes adatsorhoz képesti relatív helyzetét tudjuk meghatározni. A z-pontszámok eredményeit lásd: Függelék_Mészöly_1.4.

[9]Egy új realizmus-modell néhány lehetséges szempontja: a szerkezet alárendelése az életszerű véletleneknek; az előkészítő előreutalások lehető kiküszöbölése; az arányok függetlenítése a végső mondanivaló »logikusnak« látszó arányigényétől…” Mészöly Miklós: Notesz = Uő: A tágasság iskolája, Szépirodalmi, Budapest, 1993, 306.

[10] Vö. Thomka Beáta pontos jellemzésével: „észleletekbe vetített hangulatoknak és érzéseknek a kifejezése, továbbá tárgyak, fényviszonyok és reflexiók szoros egymásba illesztései. Mindkét eljárás a redukció elve által uralt: a kimondást felváltó megérzékítés, az ábrázolást felváltó felmutatás a hagyományosan külsődlegesnek tartott elemek síkját átminősíti és jelentéstanilag megterheltté teszi. A környező világ nem leírt, hanem megjelenített, érzelmi és gondolati tartalmakkal telített.” Thomka, Mészöly Miklós, 112.

[11] Vö.: Márjánovics Diána: „Elmondja a tanulságot, de azt már nem tudom, hogy mit.” A korai Mészöly-próza és a példázatosság = Pontos észrevételek. Mészöly Miklóstól Nádas Péterig és vissza, szerk.: Bagi Zsolt, Jelenkor, Pécs, 2015, 87–131.

[12] A mondatok között kidolgozott kapcsolatok relatív gyakoriságát nem a szöveg szavainak számában, hanem a mondatok számában adhatjuk meg. Az erre vonatkozó eredményeket lásd: Függelék_Mészöly_1.2.

[13] Mészöly Miklós most tárgyalt regényeinek többségére igaz, hogy kifejezetten magasnak tekinthető a mondatok között kidolgozott választó kapcsolatok száma (4. ábra). Ez a később tárgyalt elbizonytalanítás egyik fontos eszköze: amit az egyik mondat állít, kétségbe vonja egy következő. Például: „Bár az ő esetében minden hasonlat sántít, és helytálló is lehet. Vagy egyszerűen úgy kellene gondolni ezekre a famíliás dolgokra, mint a látomások Imsós erdejére?” (Családáradás) „Az Öregember persze nem fog odáig látni, nem is ismeri föl a rendőregyenruhát, s így az arca sem árulhat el meglepődést. Vagy ami bennünket lepne meg kevésbé: valamilyen személyesebb érdeklődést.” (Film) „Úgy járkál közöttünk, mint egy ártatlan békítő. Vagy helyettünk akarja kimondani?!” (Saulus)

[14] Nádas Péter: Mészöly idegen anyanyelvén (Mészöly Miklós: Családáradás) = Uő: Kritikák, Jelenkor, Pécs. 1999, 179–182. Ez a jellemző egyébként éppen Nádas Péter poétikájával köti össze az életművet, amely poétikát grammatikai szinten az ellentétes tagmondatkapcsolatok (ebből a szempontból a 104 regény első két helyén az Egy családregény vége és az Emlékiratok könyve áll), gondolati síkon — Balassa Péter szavaival — az egymástól elválasztott dualitás és a kölcsönös átjárhatóságot biztosító dialógus kettőssége határozza meg. Vö.: Balassa Péter: Nádas Péter, Kalligram, Pozsony, 1997, 138–140.

[15] A mondatok hosszúságának átlagát, mediánját és szórását; valamint az alapszófajok gyakoriságát lásd: Függelék_Mészöly_1.5.

[16] Kemény Gábor egy irodalmi antológiát vizsgálva hasonló következtetésre jut: elemzése szerint egy Mészöly-elbeszélés (Sutting ezredes tündöklése) tartalmazza a legtöbb nyelvi képet a kötetben — amely képek nagy része hasonlatok formájában kerül kidolgozásra. Kemény Gábor: Nyelvi képek gyakorisága, típusai és funkciója egy mai magyar szépprózai antológiában = Uő: Képekbe menekülő élet. Krúdy Gyula képalkotásáról és a nyelvi kép stilisztikájáról, Balassi, Budapest, 1993, 183–249.

[17] Ugyanis erre az időszakra különösen jellemző a hasonlatok alkalmazása. Vö.: Szemes, Kidolgozott viszonyok… Ennyiben pedig Mészöly prózástílusának magyar irodalmi forrásvidékét is azonosíthatjuk.

[18] Emiatt a törés miatt lehetnek képesek a hasonlatok a Saulus egyik fontos belátását hatásos módon közvetíteni, miszerint az azonosság felé vezető út a saját határokon való túllépést is magában foglalja: „Kell az áldozat, hogy elveszítsük magunkat, és megtaláljuk az azonosságunkat.”

[19] Vö.: Mészöly Miklós: A világosság romantikája = Uő: A pille magánya, Jelenkor, Pécs, 2006, 154–167; valamint Szolláth: Mészöly Miklós, 181–183.

[20] Az alakzat elemzését lásd Balassa Péter korszakos esszéjében: Balassa Péter: Passió és állathecc. Mészöly Miklós Film-jéről és művészetéről = Uő: Észjárások és formák, Tankönyvkiadó, Budapest, 1985, 37–104.

[21] Saulus sokszor egy-egy hasonlatba rejtve már-már vádakat is megfogalmaz, pl. „Szegényes viskó volt, a fala hámlott, mint a tisztátalan bőr” — azaz már ezáltal is megjelenik a tisztátalanság későbbi vádja a ház lakóival szemben; illetve: „Úgy állt ott egyedül, mint valami önkéntes elítélt.”

[22] Például: „De még így üresen is gyanútkeltő volt. Mintha lett volna benne egér, csak éppen már nincs.” (Jelentés öt egérről)

[23] Kemény Gábor hívja fel a figyelmet arra, hogy a mintha kötőszavas mondatokban gyakran nem csak odaértett módon jelenik meg a főmondat (az előző példában: „[Olyan volt,] Mintha lett volna benne egér”). Vö.: „E mintha kötőszós feltételes hasonlatok igen különös tagjai a nyelvi képek családjának: érezzük ugyan, hogy valamiféle összehasonlítást fejeznek ki, de nem találjuk bennük az összehasonlított, egymásnak megfeleltethető képelemeket.” Kemény: Nyelvi képek…, 199.

[24] Ez egy olyat tárgyiasság volna, amely „az ábrázolt világot tiszta felszínként kezeli.” Zsupos Norbert: A felület poétikája. Az objektív elbeszélés Mészöly Miklós Saulusában = Pontos észrevételek, 131. Zsupos megállapítását elemzi: Vásári Melinda: Hangzó tér, Kijárat, Budapest, 2019, 86–87.

[25] Például: „A váratlan skurc olyan meggyőzően emeli fölénk, mintha szó szerint is lóháton ülne; s ez, mint elrendezés, már csakugyan nem esik messze attól, amit Silió is átélhetett, amikor arra kényszerült, hogy félig fekve, alulnézetből vegye szemügyre a tolongó lovas rendőröket.” „Patthelyzet ez is (a maga módján), mint a cerkófé.”

[26] Az itt kifejtett dilemma megfogalmazható a példázatosság kérdése felől is, amennyiben Mészöly példázatainak éppen a nem-egyértelműsége tűnik fontosnak: mutathat-e bármi érvényesen önmagán túlra, és ha igen, meghatározható-e pontosan, hogy mire?

[27] Tolcsvai Nagy Gábor: Dolgok a szövegben. A reprezentáció egy példája Mészöly Miklós prózájában, Alföld, 1996/9, 57–65. Mészöly munkásságában az atmoszféra vagy hangulat szerepéhez lásd: Vásári: Hangzó tér, 39–139.

[28] „Mészöly Miklós prózapoétikáját az Újhold körének poétikai, stilisztikai nézeteivel lehet összefüggésbe hozni, azon belül is leginkább az irodalmi tárgyiasság kérdéskörével, hiszen Mészöly e körben indult, itt — Babits, Eliot és mások nyomán — kialakult beszédmód valóban meghatározó az ő életművében is (összefüggésben a nyelvkérdése nyilvánvalóvá válásával, az elbeszélő nyelvi meghatározottságának fölismerésével).” Tolcsvai Nagy Gábor: Állat, ember, szolidaritás (Mészöly Miklós állatmotívumairól) = Uő: „Nem találunk szavakat”. Nyelvértelmezések a mai magyar prózában, Kalligram, Pozsony, 1999, 149.

[29] A szófaji arányokat lásd Függelék_Mészöly_1.5.

[30] A szóhasználatra vonatkozó eredményeket lásd Függelék_Mészöly_2.1.

[31] A keresések az emagyar elemző által lemmaként meghatározott szavakra irányultak, amelyek a ragozott szó toldalékaiból csak az említett képzőket őrzik meg (például a simogatásaival szóból a simogatás lemmát hozza létre). Így azok a főnévi lemmák, amelyek a keresett képzőkre végződnek, adnak helyes találatot.

[32] Nehéz eldönteni egy-egy szövegrésznél, hogy az absztrakt tartalmak egyedisége és költőisége, vagy inkább üressége és mesterkéltsége domborodik-e ki — ez utóbbira példa lehet: „A cserépkályha cifra-lukacsos ajtaján hangtalan mozgalmassággal szökdöstek ki a nyúlánk polipfények, fölcsillantva a szőnyegen az angyalhajfoszlányokat, a fehérből-ezüstből kevert vattaporderengést.” (Megbocsátás) Miközben felmerül, hogy ezekben a stilárisan túlfűtött részekben és magában a jelzett eldönthetetlenségben is a narráció iróniáját azonosítsuk. Ez különösen így van az olyan szentenciózus mondatok esetében, ahol a kinyilatkoztatás ellenpontozásáért szintén az elvont tartalmak költőisége felelős: „Valóban onánia csak, ami igazában sosem lehet jóvátétel.” (Családáradás) Kemény Gábor a Sutting ezredes… kapcsán az ironikus megközelítés lehetőségét hangsúlyozza, amikor az ezredes virágnyelven előadott szentenciáit idézi. Kemény: Nyelvi képek…, 221–222. Ez a kettősség jellemző egyébként a kései Mészöly hatására elindult prózaíró nemzedék, elsősorban Darvasi László szövegeire is.

[33] Vö. Herczeg Gyula pontos leírásával: „Egy lepedő hideg fehérsége más és több, mint: egy hideg, fehér lepedő, a főnevesítés a szokványos jelzős szerkezet egyhangúságát megbontja. Fehérség, illetve a lepedő fehérsége kifejezőbb, szemléletesebb, mint a közbeszédben bármikor előforduló melléknévi jelző + főnév. Ugyanakkor a fehérség elé tett hideg melléknévi jelző jelentése is módosulhatott. Hideg fehér lepedő esetében a két melléknévi jelző a főnév két konkrét tulajdonságát jelöli, a hideg fehérség azonban olyan kapcsolatot, amelyben a hideg átvitt értelemben, nagyobb szemléletességgel áll, s ’érzéketlen, komor, lelketlen’ stb. jelentésárnyalattal egészül ki.” Herczeg Gyula: Elvont főnevek sajátos mondatstilisztikai szerepkörben egy századvégi írónál, Magyar Nyelvőr, 1974/2, 173.

[34] „A birtokos szerkezetű teljes metaforában a tárgyi elemet mindig a birtokos jelző, a képit mindig a birtokszó nevezi meg: »Ne higgye, hogy nem volt meg bennem is a kötelesség jégrianása« (Mészöly [Sutting ezredes tündöklése]).” Kemény: Nyelvi képek…, 212.

[35] E szerkezet értelmezéséhez lásd: „pontatlansággal rámutatni olyan pontosságra, ami megnevezhetetlen — pontosan megadott elemek pontatlan kapcsolatba hozásával rámutatni a megnevezhetetlen pontosságra.” Mészöly Miklós: Realizmus nem-realizmus = Uő: A pille magánya, 73.

[36] Szilasi László: Pleonazmus: a vízjel retorikája. Mészöly Miklós Családáradás című beszélyének domináns trópusáról, Jelenkor, 1996/7–8, 712–716.

[37] Uo., 715.