Szilágyi Róza Tekla: Több olyan munkád van, ami ciklusokban, képsorozatokban, összefüggő egységekben gondolkozik — honnan jön ez a szerialitás?
Rózsa Luca Sára: Szerintem ez azzal van összefüggésben, hogy az adott témaköröknek, amik éppen érdekelnek, általában van valamiféle filozófiai vonatkozása — és sok szempontból körüljárhatóak. Sok esetben nem tudatos döntés a szerialitás, de valahogyan mindig így alakul. Többször előfordul, hogy egy témakör harmadik vagy éppen negyedik képére jutok el odáig, hogy tényleg rátapintottam valamire, ami érdekes összefüggés az adott felvetés szempontjából. De a sorozataimban benne hagyom a korábbi képeket is, mert pár évvel később felcserélődhet az, hogy mit tartok érdekesnek. Azok a munkáim, amik egyedül maradnak, valahogyan mindig kilógnak a sorból, és nem találják a helyüket.
SzRT: Említetted a filozófiai érdeklődést — de az arányok tekintetében inkább olvasó ember vagy, vagy a vizualitás, mások művei inspirálnak?
RLS: Mindkettő. Eléggé úgy hangolom azt, amit éppen olvasok, hogy valamilyen szinten kapcsolatban legyen azzal, ami éppen foglalkoztat. Egy csomó kérdés érdekel, ami filozófiai, viszont közben vért izzadok, mire egy igazi filozófiai köteten átrágom magam. Nem megy, ellankad a figyelmem. De próbálom megtalálni az arany középutat, mert sok olyan mű létezik, ami fuzionálja a szépirodalmat és a filozófiát — és ezek nagyon érdekelnek. Az utóbbi években sok olyan munkám volt, ami kifejezetten az irodalomból indult ki — ezek esetében maximálisan az volt az inspirációs forrás, és sokkal kevésbé más kép. Amúgy a festményeimen évek óta vannak akár a reneszánszra, akár a barokkra utaló jelek — de mindez úgy történik, hogy én amúgy egyáltalán nem nézegetek reneszánsz vagy barokk képeket. Valószínűleg inkább a témaválasztásaim miatt formálódnak így a képeim. Aztán persze nyilván vannak kortárs művek, amik biztosan hatással vannak rám — bár ezt inkább tudat alatt érzem.
SzRT: Mi az az irodalmi befolyás, ami egyenesen hatással volt a fesményeidre?
RLS: Camus.
Vallásos középiskolába jártam, de úgy, hogy a szüleim nem voltak elkötelezetten vallásosak. Sokáig úgy voltam vele, hogy vannak kérdéseim az élettel kapcsolatban, de ezeket elintézem azokkal a magyarázatokkal, amiket az iskolában kaptam. De aztán amikor kiszakadtam az iskolai közegből, akkor ezeket a kérdéseket nem lehetett tovább elrejteni — és ezzel együtt keletkezett bennem egy űr is. Elhitettem magammal valamit, ami az életnek is célt vagy iránymutatást ad sok szempontból — majd rájöttem, hogy ez nincs, vagy legalábbis számomra, pillanatnyilag nincs. Tehát ezeket az iránymutatásokat és célokat magamnak kell újradefiniálnom. Ezek persze végtelen körök. Csak hogy egy példát mondjak: onnantól kezdve, hogy az ember nem hisz a túlvilágban, fél a haláltól.
Nagyon sok éve foglalkoztat a kérdés, hogy milyen célokat állítsak fel magamnak, tudva, hogy földtörténeti korban mérve szinte jelentéktelen egy-egy emberi tevékenység. Ez különösen meghatározó kérdésem volt úgy, hogy az én napi tapasztalatom az, hogy a kezemmel hozok létre dolgokat. De hogyha ez nem értelmezhető, mert amit csinálok, majd úgyis semmivé válik, vagy éppen elmossa az idő, akkor még értelmetlenebbé válik az egész.
A klasszikusok után találtam rá Camus-re, négy könyvet olvastam el tőle zsinórban, de szinte mindegyik ugyanarról szól. Arról, hogy hogyan tudsz ezeken a kérdéseken átlendülni. Hogy hogyan tudsz mondjuk úgy teljes passzivitásba kerülni, hogy közben megengeded magadnak, hogy mindenre rácsodálkozz — és hogy igazából ez az értelme az életnek. Nyilván neki voltak aztán más elképzelései is erről, amik az öngyilkossághoz vezettek, azokra persze kevésbé hangolódtam rá. De nagyrészt tűpontos válaszai voltak az én kérdéseimre. Ő írta le, hogy egyszerűen nem összeegyeztethető az, hogy az életed véges, a világ pedig végtelen. És ez az abszurd. Ha valaki erre érzékeny, akkor ez a kérdés traumatizálja.
SzRT: Nekem ez az időtapasztalat, a múlt–jelen–jövő kérdése a munkáidra tekintve hamar felbukkan. De létezik egy tekintet is, amivel a műveket nézzük — és valahol a művészettörténet is ezeknek a tekinteteknek a mentén épül. Nekem mindig érdekes kérdés, hogy egy kortárs képalkotó ebben a helyzetben hogyan tudja megindokolni az új képek létrehozását egy olyan világban, ahol ömlenek a képek.
RLS: Szoktam erről gondolkodni, és egyelőre el nem rendezett a viszonyom ezzel kapcsolatban. Nyilván, hogyha pesszimista vagyok, akkor teljesen értelmetlennek látom az egészet. Ha meg önző — vagy optimista — vagyok, akkor azt mondom, hogy ez nekem igazából jó is, mert valahol ez a maximuma annak, amit én tudok csinálni. Úgy érzem, hogy nem tudok mást csinálni, csak ezt. És ezt nem a művészi romantikával mondom, hanem pusztán ez köti le a figyelmemet. Nem hiszem, hogy van más, amiben jobban el tudnék merülni.
De azért persze nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy kőkemény kanonizációs folyamatok vesznek minket körül, amik kíméletlenül szelektálnak. Sokszor egyébként nem is minőségi alapon, hanem földrajzi elhelyezkedés szempontjából is keletkeznek helyzeti előnyök.
SzRT: Te mennyi időt töltesz a festményeiddel?
RLS: Nagyon változó, attól függően, hogy mennyire érett meg az adott elképzelés. Van olyan, hogy hónapokig szenvedek ugyanazzal a képpel — hál’ istennek ez a ritkább. A jobbik eset az, hogy egy hét alatt elkészülök valamivel.
SzRT: Említetted a képeiden megjelenő reneszánsz vagy barokk utalásokat — emellett több olyan festményed is van, amik direkten idéznek meg művészettörténeti képtípusokat. Reprezentációs portrékat, Szentháromság-ábrázolásokat, oltárképeket. Honnan jönnek ezek a művészettörténeti toposzok és formulák, amik intenzíven ott vannak a művészetedben?
RLS: Egy olyan művész van, aki sokáig nagyon fontos volt számomra mint hivatkozási alap, ő Borisz Mikhajlov. Nála nagyon érdekes volt azt látnom, hogy a fotó médiumában hogyan hoz össze sok olyan ikonográfiai dolgot, ami engem is vonz és érdekel. A régebbi korok művészetével kapcsolatban pedig azt feltételezem, hogy sokszor a téma maga követeli meg azt, hogy ilyen eszközhasználathoz nyúljak.
A téma zaklatottságától vagy nyugodtságától függően jól látszik, hogy feldúltabb, drámaibb, színpadiasabb témák esetében a barokk képi világ jön be a festményekre. A festményeimen mostanában megjelenő nyugalom, a szimmetriára való törekvés, a szimbolikusan fontos, szinte bizarr kiegyensúlyozottság és arányosság pedig inkább a reneszánszból emelődött át.
Sokszor érzem úgy, hogy amit én csinálok, az olyan, mint egy oltárkép — valami nagyon hasonlóra keresek megfejtést, mint amire anno az oltárképek szolgáltak. Természetesen én most a saját nyelvezetemmel dolgozom. De tudom, hogy az oltárképeknek van egy struktúrája, amitől működnek — és talán ezt keresve és emiatt emelődik be a festményeimbe a korábbi korok művészete.
SzRT: Mire gondolsz, amikor azt említed, hogy az oltárképekhez hasonló dolgokra keresel megoldást?
RLS: Arra gondolok, hogy az oltárképek sugalltak valamilyen rendet. Sugallták, hogy van Isten, hogy van pokol, hogy van menny. Egy világrend érződik a képekben, még akkor is, hogyha éppen csak egy bibliai történet került is kiemelésre mondjuk az Újszövetségből. És én is valahol egy világrendet keresek — nyilván egy kicsit kevésbé fenségeset, nem egészen a szakralitás vagy a vallásosság irányából. De én is magyarázatot keresek valamire. Leginkább arra, hogy mit csinálunk itt, mi történt és mi fog történni velünk. Ezek persze valamelyest absztraktabb, kevésbé verbalizálható világképek, mint az oltárképek esetében voltak.
SzRT: Érdekes összefüggés az oltárképekkel, hogy a te festményeid is nagy méretűek. Meghatározó tapasztalatom a munkáid kapcsán, hogy az ember méretéhez hasonló alakok tekintenek vissza rám.
RLS: Biztos, hogy ez az oltárképes vonal erős annyira, hogy a festményeim méretét is befolyásolja. Én nem tudok kisebben hasonlókat festeni. Az elejétől fogva bennem volt az a gondolat, hogy ha valami nagy, akkor azt nem tudod kikerülni. Nyilván erre lehet azt mondani, hogy hatásvadászat, de én sosem éreztem annak. Egyébként ezek a figurák még nagyobbra is nőnek, mint maga az ember. De az én szememben az alakjaim inkább lényszerűek, mint direkten emberiek.
SzRT: Hogyan találtad meg ezeket az ember porcióival dolgozó, de valóban inkább lényszerű figurákat?
RLS: Már az egyetemen rájöttem, hogy általában olyan témák érdekelnek, amik függetlenek attól, hogy a képen szereplő figura kicsoda. Emiatt elhagytam, hogy bármilyen referenciát — modellt vagy fotót — használjak a festés során. Teljesen mindegy az is, hogy mi a karakterem neme, mert alapvető emberi kérdésekről van szó a festményeimen. Ezek az androgün lények végül addig formálódtak és torzultak a képeimen, hogy felismerhető, hogy emberekről van szó, de mégis inkább lényként, ufóként hatnak.
Sokszor van bennem harag és bírálat egy adott téma kapcsán az emberek felé — ezért kicsit eldeformálom az alakjaim testét, mert ettől sebezhetővé és kiszolgáltatottá válnak, és így könnyebb megbocsájtani azt, hogy egy bizonyos helyzetben hogyan viselkednek. A sokszoros deformáció következtében, bár tudom, hogy a figurám ember, de azt is tudom, hogy ha felállna, akkor szétesne, mert nem tud megállni a saját lábán.
SzRT: Mindeközben majdnem minden képeden van egy, a festményből kitekintő arc. Létrejön egy direkt kapcsolat az alakok furcsa, a miénkre igencsak hasonlító világa és a mi világunk között.
RLS: Ez abszolút szándékos. Célom, hogy ezek a lények teremtsenek kapcsolatot, és nézzenek ki abból a furán megépített világból, amiben benne vannak a képeimen. Nagyon szerettem azt, amikor még művészettörténetet tanultunk, és századokkal ezelőtti képekből a festő mondjuk maga tekint ki rám a tömegből.
SzRT: Ebben is ott van az idő kérdése: a festő úgy teremt kapcsolatot évszázadok között, hogy neki már semmilyen befolyása nincs az egészre, a kapcsolat mégis sokáig megmarad. A tekintetek mellett feltűnő, hogy minden figurád meztelen — érthető, hogy a karakterek függetlensége miatt nem használod a second-skin jegyeit. De van más oka a meztelenségnek? Köze lehet ehhez az Ádám és Éva történetében is meghatározó kezdeti tiszta lapnak, ahonnan bármerre kanyarodhat az alakok sorsa, de magukban hordozzák a bukást is?
RLS: Én fontosnak érzem a képeimmel kapcsolatban azt, hogy lehetőleg ne legyenek időben determinálva. Ne lehessen tudni, hogy amit ábrázolok, az egy emberek ideje utáni történet, egy iszonyat régi történet, vagy éppen most zajlik valahol egy egzotikus szigeten. Egyszer kaptam egy kritikát, miszerint velem az a baj, hogy nem reflektálok a saját koromra, és nem teszem egyértelművé azt, hogy a 21. században élek. Ezen elgondolkoztam, és megerősített abban, hogy ezeket nem is akarom egyértelművé tenni. A festészeti nyelvezetemben így is, úgy is látszik, hogy most készülnek a képeim, mert szerintem senki sem tudja letagadni a saját korát.
Az alakok meztelensége emellett a sebezhetőségre, illetve az időnek és a sorsnak való kiszolgáltatottságra vezethető vissza. Mert a meztelenségnél nincs kiszolgáltatottabb állapotunk.
SzRT: A címadásaid terén is sok bibliai utalással találkozhatunk — de sok esetben angol címeket adsz, miért?
RLS: Sok mindent sokkal könnyebb kimondani egy másik nyelven. Néha ezért váltanak át a címeim angolra. Sok minden butábbnak hangzik magyarul — de könnyen lehet, hogy egy angol anyanyelvűnek is bután hatnak a címeim. Bár nem hiszem, hiszen azon a nyelven annyi mindent kimondtak már, hogy őket szinte már nem érheti meglepetés.
SzRT: Van egy Eszképizmus címmel futó sorozatod – ezt filozófiai érdeklődés vagy személyes élmények inspirálták?
RLS: Ezt a sorozatot tavaly ősszel kezdtem el. Akkoriban szűnt meg az előző műtermünk a Dürerben, nem volt hol dolgoznom, így a lakásunk alatti pincében rendeztem be a műtermem. Ez a koronavírus csúcsa volt, sehova nem lehetett menni, nekem pedig világvége-hangulatom és erős klímaszorongásom volt. Szerintem ez az élmény hozzátett ahhoz, hogy a kilépés kezdjen el érdekelni — illetve éppen könnyen tudtam azonosulni mindenkivel, aki ki akar lépni valahonnan. Volt egy erős vágyam arra, hogy kihátráljak azokból a dolgokból, amik fullasztóak, és amiknek nem látom a végét.
SzRT: A klímaszorongás egyik motorja éppen az a jövőbe tekintésre való képesség, ami a munkáid kapcsán — a világrend keresése, a művész és a földtörténeti idő viszonya — többszörösen felmerül. Nem csak a saját életidőd számít, mert mellette párhuzamosan megjelenik a jövő képe. Köze lehet ennek ahhoz, ami miatt a végítéleti, paradicsomi és bibliai témák gyakori szereplői a festményeidnek?
RLS: A klímaválság olyan kérdéseket vet fel, amikhez képest az a kérdés, hogy mi van a halál után, szinte semmi. Mi van a világgal? A Viltin Galériában rendezett Heavy Chains of Sentimentalism című kiállításomon volt egy Vízözön és egy Világégés című kép is. Akkor azért is emeltem ki ezt a két mítoszt, mert ezek pont nem csak a Bibliában szerepelnek — és érdekes volt számomra ezeket a mítoszokat vallásosság nélkül kezelni, szimbolikus értelemben. Ez a két dolog most is annyira mindennapi téma, hogy úgy érzem, ismétli magát a világ. Nyilvánvaló, hogy régen történt valami, amit az emberek úgy fordítottak le, mint egy isteni csapás. De mi mivel fogjuk ezeket a történéseket most megmagyarázni? Szerintem a világban van egy ciklikusság — és csupán a magyarázatok változnak ehhez képest. És valahol az Isten helyébe most mi, emberek léptünk. És itt jött be a történetbe a Boa a Paradicsomban című kép. Ez azért volt érdekes nekem, mert a tudás fájáról evés, a kételkedés, a kíváncsiság és a tudásszomj szimbolikusan eredője annak, ahol most tartunk. Annyira kíváncsiak voltunk mindenre, hogy mindent magunk alá gyűrtünk. És lehet, hogy ezért lassan mindent kezdenünk kell elölről. Óriási megkönnyebbülés volt az a ráébredés, hogy amiben benne vagyunk, az egy végtelen ciklus, amit talán érdemes elfogadni — és lehet, hogy a jelenlétednek éppen az az értelme, hogy része vagy ennek a ciklusnak.
SzRT: Mi foglalkoztat mostanában?
RLS: Nyáron voltam a saját szervezésünkben megvalósult művésztelepen, és elkezdtem batikolni. A nagymamám — aki első számú mentorom és ihletőm volt, amíg élt — csinált régen csodaszép batikképeket. Rengeteg időt töltöttem vele, rajzoltunk és varrtunk. Pont megélte azt, hogy engem felvettek Egerbe a főiskolára, de sosem láthatta azt, hogy belőlem mi lett. Elhatároztam, hogy egyszer szeretnék vele egy közös kiállítást — ennek kapcsán kezdett el foglalkoztatni az, hogy kicsit technikailag váltsak, mert nem szeretnék önismétlésbe folyni. Másrészt pedig lehet, hogy személyesebb hangvételű dolgokba is szeretnék belekezdeni. Még kifejezetten vázlatos, de mostanában a család témakörén gondolkozom.