Versek

Esti fürdés
 
az ablakban áll, és kifelé
bámul, jégzselé harapdálja, melegíti
a combját. ezt gondolja a kádban, mint
egyik lehetőségét, amelyet versben
majd átél, ha szárazra törölközött. elmúlt a
nyár, válik az ősz aranyától. csak mondja tovább
magát a nyelv, miközben végeset prüszköl
a tusfürdő. lapocka olvad a konyhakredencben,
darálva — a spagetti nem lesz ma kész.
szégyelli magát, hogy anyja halála
után feléli a házat, sőt, mi több, egészen bele
is éli magát, és zubogtatja a vizet.
milyen jó, hogy egyáltalán eszébe jutnak a
szavak. de nem is a szavakra emlékezik,
hanem egy belső ország hétköznapjaira,
ahonnan valamennyien elszármazunk.
és ez a honvágy az, ami kiszól, beszél
az emberből.
de hová lesz a macska személyisége, amikor
a tetemét félrehúzzák az úttestről?
a természete, szelídsége, vadsága, hízelgési
stratégiája, hogy falánk volt vagy válogatós?
köntösbe bújik, sokáig úgy gondolta, egy kopott
könyökű háziköntös mindig íróra vall, amiben
sokszor napokat, sőt heteket, egy életet
el lehet tölteni. bejön a szobába, lehúzza
a redőnyt, bekapcsolja a gépet, és írni kezdi,
amit a kádban átélt.
 
Megkísértés
 
a pusztaságban összetört egy virágcserép,
homokszirmok, ideges karcolások a homlokomon!
de kit érdekel!
 
valaki állítsa meg az éjszaka seregét, ami elbontani
jött a nappalt. istenem, fekvő bőrtranszparensek!
lilit beágyazott.
 
egy halott gondozója voltam, kényelmes, túlvilági
lakban. a konvektor kattant, megnézegettem a könyveit,
pedig míg élt, nem olvasott.
 
társamat kerestem az ágyban, megmarkoltam
a telefonom. távozzatok tőlem, nyughatatlan deviánsok,
egyszeműek, háromlábúak, torzók!
 
mert mi pokoli? a belső unalom fakéreg-csendje,
gyantás csillogása, akár az ürüléken a bogár!
halálhoz imádkozók!
 
igen! kiáltozom, ahogyan saját hangomra ébredek,
amikor vesztőhelyre visznek, tavasszal. és ez a hang
fonódik.
 
ilyen a böjt — mondja akárki, én pedig nem tudom.
nem tudom, igyak-e még egy kávét, olyan sötét van,
szívem.