Mire irányul, meddig tart, anyám,
ez a megszervezett rendezetlen,
amiben a létigék rendre elforognak,
rognak, fognak, torkon ragadnak,
morognak, kopognak, toporognak,
kihalásznak, és a parton ledobnak,
hadd vergődjek a sötét ágy szárazán.
Mert pótolni kell az elmaradtakat,
mindig csak egy utolsó találkozás,
de még százszor ismétlődik ez az egy,
százszor is másképp és ugyanúgy.
Megjelenek a házunk előtt, tekinteted
beránt az ablakon, átsiklok a falakon,
és te ott vársz két alakban, hangtalan.
Te és te fekszetek egymás mellett.
Meztelen testeden az átkozottak súlya,
izzadás vagy valaki megfürdetett,
de mögötted még alszol bebugyolálva.
A nappali meg a hálószoba körben
telepakolva, mintha az adományokat
kamionszám idehordták volna.
Dobozok mindenhol, dobozokba
rendezett déli gyümölcsök, magok
és a beérést váró hibernált magzatok.
Hogy fogsz megenni ennyi mindent,
kérdezem, és mielőbb főzni akarok,
hogy kétszeresen is jóllakj, s egybe
fogjon a jó, mire érkezne a rothadás.