Kikötői Hírek – német (2022. február 2.)

Mikoly Zoltán: Kikötői Hírek — német (2022. február 2.) A német nyelvterület világirodalmi szemléje a Műút portálon A Kikötői Hírek szerkesztője: Szirák Anna

Nem állíthatom, hogy a kortárs világirodalmi palettát szemügyre véve a német nyelvű irodalom az, ahol minden más nemzetet lekörözve a legérdekesebb fejlemények figyelhetők meg. Nagy bátorságra vallana bármelyik nemzet irodalmáról hasonlót állítani. Magyar anyanyelvűként az viszont talán nagyobb határozottsággal jelenthető ki, hogy a német nyelvű irodalom az, melyben aránylag hamar olyan egyébként németül alkotó íróra vagy költőre bukkanhat az olvasó, akinek irodalmi munkanyelvét meghatározzák magyar gyökerei is. Ennek okai a földrajzi közelségen túl olyan szoros történelmi és kulturális kapcsolatokban keresendők Magyarország és a német nyelvű országok között, melyek már az elmúlt évszázadokban is éreztették hatásukat a hazai irodalmi hagyományokban. Érdekes mód a szóban forgó alkotók valamennyien nők: Zsuzsanna Gahse és Melinda Nagy Abonji Svájchoz kötődnek, ahogy Nádas Péter műfordítója, Christina Viragh is, akinek nem is olyan rég jelent meg fordításban Áprilisban című regénye. A magyar és német nyelven egyaránt költő Orsolya Kalász viszont már Németország és Magyarország között ingázik. Továbbá Németország elsőszámú írónője, Terézia Mora is kis hazánkban töltötte egykor fiatalkorát. A rögtönzött, szubjektív listámat pedig a mai kikötői hír főszereplője, Zsuzsa Bánk zárja, akinek 2020-ban jelent meg Sterben im Sommer (Nyáron meghalni) című regénye, melyből már részlet is olvasható Frank Ildikó Eszter fordításában a Jelenkor online hasábjain.

Zsuzsa Bánk szülei még ’56-ban emigráltak Németországba, az írónő is már ott született, viszont kétnyelvűként nőtt fel, így végül a Majna parti Frankfurtból, ugyancsak német nyelven alkotva tett szert írói hírnévre Németországban – Magyarországon azonban kevésbé. Pedig a Németországban is sokat méltatott Der Schwimmer (Az úszó) című első regénye magyarul is olvasható a Kossuth Kiadó gondozásában, Szalay Mátyás fordításában. Sőt, első regényét még Nádas Péter is méltatta az Élet és Irodalom 2002. november 15-i számában: Nádas a német nyelv ellenére egy „velejéig magyar regényt” vélt felfedezni Az úszó lapjain. Nem fér hozzá kétség, hogy ez áll fenn a Sterben im Sommer esetében is. 2002-es debütáló regénye után az írónő későbbi szövegeiben is megmaradt a lassú folyású, az érzelmek mélyebb rétegeire koncentráló, a legapróbb változás irányába is nagyfokú érzékenységet mutató történetmesélésnél. (Ez egyébként olykor sajnos robusztusra dagadt, túlírt szövegeket is eredményezett az eddigi életműben.) Az emigráns múlt, a magyar múlt témájától Zsuzsa Bánk viszont részben elfordult. Egészen a most megjelent regényéig, melyben az elbeszélő írónő hazalátogat a Balatonra, a szülők nyaralójába – melyet a család csak Paradiesgartenhaus-ként, paradicsomi házként emleget – hogy haldokló, rákos édesapja még egyszer úszhasson egy jót a Balatonban és elbúcsúzhasson Magyarországtól.

A Sterben im Sommer – ha úgy tetszik – Az úszó társregénye: ez utóbbiban az édesanya nyugatra menekülése után az apjukkal maradt testvérpáros, Isti és Kata története rajzolódik ki elsősorban a lánytestvér elbeszélésén keresztül. Egy olyan történet, melyben bár a vasutas édesapa miatt a család kénytelen időről időre lakhelyet változtatni, az anya távozása után mégis a mozdulatlanságé, a befelé figyelésé és az emlékezésé a főszerep. Az emlékezéshez, a gondolatokban való elmerüléshez pedig a testet körülölelő víz szolgáltatja a legmegfelelőbb mnemotechnikai teret: nemcsak Istinél van ez így, hanem az apánál, Kálmánnál is. És így van ez a társregény Sterben im Sommerben is: „Ezért utaztam előző évben Magyarországra, hogy meglátogassam őket a nyaralójukban, hogy elmenjünk apámmal a Balatonra, és mélyen beússzunk. Ússzunk egy jót, ahogy azt a partlakók mondják, egy igazi jó, hosszú úszás, rendes méretű víz, simogatni a vizet és alámerülni, hanyatt fordulni, az eget befogadni, majd tovább simogatni a vizet, egy jó, hosszú úszkálás tavon és égen, vízen és levegőn át. Nem lehet tökéletesen lefordítani, a magyarban van valami felhangja, amit egyetlen fordítás sem tud visszaadni, a »gut« túl kevés a »jó«-hoz képest, túl kicsi, túl sovány. Ez a jó úszás a magyar nyár magja, a nyár középpontja, a pont, ahova mindennek ki kell futnia. Beveted magad a tóba, és úszol be messze az utolsó bóján, a vízimentők csónakjain túlra. Ez több, mint úszás, ez egyfajta eltávolodás a dolgoktól, nemcsak a strandtól és a nyüzsgéstől, hanem minden mástól is, ami egyébként az életed része és összetartója, a világtól, amelyben ez az élet zajlik, és ezek a dolgok összegyűlnek. Messze kint a tavon, ahol a víz kékje az ég kékjét simogatja és versenyre kel vele, ez a világ jelentéktelennek, elfeledettnek tűnik. Már reggel felteszi az ember magának a kérdést, amint először rápillant a tóra, hogy lássa, zöld, kék vagy türkiz-e éppen, csendes vagy szélkorbácsolta: megajándékoz-e ma a tó engem ezzel a jó úszással?”[1]

Itt viszont nem az anya, hanem az apa távozása, ebben az esetben halála után áll be Az úszóból is jól ismert stagnálás és azzal fordítottan arányosan az érzelmi és emlékmunka fokozódása – jóllehet a Sterben im Sommer az első regényhez képest elbeszéléstechnikailag inkább biztonságos talajon marad. Az írónő 2019-ben elhunyt édesapjának emléket állító aparegény nem perlekedik, az elbeszélt történetben szülő-gyerek konfliktusnak helye nincs, csak megérteni, elfogadni és elbúcsúzni próbál. A búcsúzás aktusa viszont kettős: az ugyanis nemcsak az apára, hanem az egykori magyar gyökerekre, a magyar tájra is vonatkozik. Ezt már a regény felütése is sejteti: az első fejezet a nagypapa 1973-as halálára való emlékezéssel veszi kezdetét, mely a következőképp értelmeződött a család – két-három generációt összekötő – emlékezetében: „itt volt a világ vége, most érkezett meg, Nagypapa meghalt és ezzel beharangozta világunk végét.” (6)[2] A család (magyar) világának egyre közelgő végét az apa 2019-es halála hozta végérvényesen magával. És bár az elbeszélő egy év múlva még visszalátogat a Balatonra édesanyjával, de akkor az addigra eladott „paradicsomi házon” már javában dolgoznak az új tulajdonos munkásai. Az elbeszélőnek így nem marad más hátra, mint a lehető legtöbbet átmenteni az identitását nagyban meghatározó magyar (nyelvű) múltjából: ennek lenyomata ez a regény is.

 

A Zsuzsa Bánkhoz és a bevezetőben említettekhez hasonló háttérrel rendelkező írók műveiben esztétikai tétje számomra pontosan annak van, hogy hogyan tudják szóra bírni bikulturális és bilingvális identitásukat, hogyan viszonyulnak annak egyik-másik rétegéhez, az azok mögött megbújó geográfiai terekhez, és hogy mindez kihat-e valamilyen módon próza- vagy versnyelvükre. Ezen írók esetében ráadásul a magyar-német konstelláció Kelet- és Nyugat-Európa, kapitalizmus és szocializmus, sőt a városiasodó nyugat és a falusi vagy vidéki vonásokat magán hordozó kelet egymásnak feszülését is jelentheti.

Zsuzsa Bánk elbeszélőnyelvében a magyar szóhoz olyan többleterő rendelődik, mellyel a német szó – legalábbis a narrátor megfigyelései szerint – nem rendelkezik. Ezt láthattuk korábban a „jót úszni” kifejezéssel kapcsolatban, de hasonló módon vélekedik az elbeszélő a „harcol” és a „szegény” szavakat illetően is: „A ’szegény’ a magyarban egy gyakran használt jelző: németül ’arm’. Nem a nincstelen értelmében, hanem abban az értelemben, hogy valakit megbüntetett az élet, nem bánt vele jól, elhanyagolta és becsapta, ami minden esetben sajnálatra méltó. Szegény Judit, szegény Lajos. Mindenki élete úgy zajlik, hogy egynap szüksége lesz erre a jelzőre, mindenkihez illeni fog egyszer, egyszer mindenkire ráakasztják, valamikor a neve elé teszik, még akkor is, ha az nem feltétlenül illik oda, olykor elpazarolják ezt a szót. Szegény Attila, szegény Ági.” (30)

Az úszás, a küzdelem, a szegény-ség mind valami természetből fakadót, valami olyat sejtetnek, amit csak érezni képes az ember, de igazán elmagyarázni nem. Ez határozza meg az elbeszélő viszonyulását a magyar vidékhez is: ahhoz a magyar vidékhez, melyhez az akácok, a gólyák, a zöld kredenc és a viaszos vászon tartozik; ahol korábban – a paradicsomi háznál – egykor csirkét vágtak és disznót öltek, paradicsom és uborka nőtt, most pedig „világoszöld európai fű”. (14) Európai. Mintha korábban a nyaraló magyar, de nem európai földön lett volna.

Zsuzsa Bánk

Ezzel együtt Bánk regényében a kellemes emlékek ellenére Magyarországot áthatja valami vészjósló és tapasztalaton túli is: „betegség és halál mindig is Magyarországhoz tartoztak, amióta gondolkodni tudok, amióta itt töltjük a nyarakat, itt otthon érezték magukat”. (9) Majd az elbeszélő ezzel kapcsolatban megjegyzi: „Korábban Magyarországon megálltak az órák, ha valami életbevágó dolog történt. A közelben villám csapott be, ha a halál magával ragadott valakit, a szél kinyitotta az ajtót, meglibbentette a függönyt és dühösen bevágta az ablakot, a falióra ingája hirtelen megállt, kattogása abbamaradt – és mindenki tudta, történt valami, valaki megsebesült, valakit baleset ért, valaki eltávozott közülünk. A családom története tele van ilyen képekkel, minden magyar családi történet így van kifestve, a vész és az elkerülhetetlenség hatja át e szövetet, e hiedelmekből és természetfelettiből készült anyagot.” (39)

Mindezen negatív, vészjósló tónus ellenére az elbeszélő a múltat nem elfeledni, hanem megőrizni akarja: régi történetekben, beszélgetésekben, akár receptekben, a közös úszásban és azokban a mozdulatokban, ahogy egykor az apja bemerészkedett a Balatonba és kiúszott a nyílt vízre.

Hogy várható-e további, teljes fordítása a regénynek, nem tudom, ahogy azt sem, hogy ez nem-e pontosan az a regény, mely magyarul kevésbé működne. Nem tudom. Egy biztos, németül olvasva a lassan úszó sorok valami nagyon furcsa, a hazai tájat ismerős idegenként bemutató, ambivalens esztétikai élményhez juttatják az olvasót.
 
Irodalom:
Zsuzsa Bánk: Az úszó, ford. Szalay Mátyás, Bp.: Kossuth, 2003.
Zsuzsa Bánk: Der Schwimmer, 15. kiadás, Frankfurt a. M.: Fischer, 2014.
Zsuzsa Bánk: Sterben im Sommer, Frankfurt a. M.: Fischer, 2020.
 
[1] A szövegrész Frank Ildikó fordítása, melyet Nádori Lídia a következő cikkében idéz ITT. [Utolsó letöltés: 2022.01.31.]
[2] Innentől az idézett szövegrészeket saját fordításban közlöm.