Michel Houellebecq azon kevés kortárs francia írók egyike, akinek a regényeit – az idén januárban megjelent kivételével – most már magyarul is végig lehet olvasni: az elsőt leszámítva (A harcmező kiterjesztése, franciául: 1994, magyarul: 2016) munkái a francia kiadásokat követve jelentek meg fordításban, legutóbbi két regénye pedig a francia megjelenéssel egy időben (Behódolás: 2015, Szerotonin: 2019). Költészetének magyarra fordítása még várat magára, egyéb prózai munkáiból azonban olvasható magyarul néhány – jellemzően az újabb regény megjelenéséig tartó várakozásban adták ki ezeket a köteteit. Ilyen volt a Lanzarote című kisregénye 2013-ban, amely franciául 2000-ben a szerző fotóit tartalmazó albummal egy dobozban, egyfajta groteszk útirajzként jelent meg. A Bernard-Henri Lévyvel folytatott levelezése, a Közellenségek 2019-ben jött ki magyarul (franciául 2008-ban), majd az Intervenciók 2020 magyarul 2021-ben, a francia kiadást követő évben. Ez a két utóbbi kötete ad képet a magyar olvasóknak az esszéista Houellebecqről, akinek a gondolatmenetében az olvasó minden bizonnyal elsősorban a regényekből ismert, sokszor vitatott és felháborodást keltő, ugyanakkor mindig gondolkodásra késztető attitűdöt (radikalizmus és cinizmus) és meggyőződéseket (pl. a technikai és a tudományos fejlődés iránti szkepszis, a politikai korrektség bírálata, a modern demokrácia működőképességének megkérdőjelezése, a vallás kortárs lehetőségeinek korlátai, a feminizmus érvényességének kétségbe vonása, a társadalmi szolidaritás hiánya, a szerelem válsága, stb.) ismerheti fel újra, más műfaji közegben.
Intervenciók cím alatt valójában már a harmadik esszégyűjteménye jelent meg Houellebecqnek, 1998-ban az első, 2009-ben egy bővített kiadása, majd 2020-ban a magyarul is olvasható, amely szintén tartalmaz újraközléseket az előző kötetekből (vagyis némelyik írás az első, folyóiratbeli megjelenés után már negyedik megjelenését éri meg a harmadik Intervenciók-kötetben, ami méltán tekinthető túlzásnak). Valójában nagyon heterogén szövegekről van szó, amelyek jellemzően különféle folyóiratokban (napilapokban, magazinokban vagy éppen irodalmi szakfolyóiratokban) jelentek meg először, de kötetelőszavak, íróportrék és interjúk is helyet kaptak. A sajtóműfajok felől nézve számos olyan – néha rendkívül felületes – publicisztikával van dolgunk, amelyek naplószerűen, sokszor csapongó gondolattöredékekben, az írói műhelybe nyújtanak bepillantást, mindenekelőtt azonban a hétköznapi politikai-társadalmi jelenségek reflexióit adják, és kevéssé érvényesülnek bennük példának okáért az esszé montaigne-i hagyományai. A cím többértelműsége éppen ezért nagyon termékeny: magyarul talán elsősorban ’beavatkozás’ értelemben használjuk, sőt, mindenekelőtt jogi-politikai-katonai vonatkozásban. Francia jelentése ettől sokkal összetettebb, és többek között a szónoki-előadói szerephez kapcsolódik, hiszen felszólalást, hozzászólást értenek alatta, ugyanakkor az orvosi beavatkozás értelmében is használják. A nyelvi-kulturális távolság azonban sokkal inkább az egyes írások tárgyában és a kommunikáció zártságában érzékelhető. Még a tájékozottabb magyar olvasó számára is sokszor nehezen értelmezhető, sőt, semmitmondó egy-egy francia folyóirat neve, státusza, az említett újságírók, műsorvezetők, kulturális szakemberek pozíciójának jelentősége, vagy akár annak megértése, hogy példának okáért Michel Houellebecq „intervencióinak”, vagyis egy jelentősnek tekinthető kortárs író nem szépirodalmi formában közölt megnyilatkozásainak milyen hatása és jelentősége van a kortárs Franciaországban.
Zelei Dávid megfogalmazása szerint „nincs még egy olyan író, akinél ennyire jól megférne egymással a széles látókör, a totális valóságonkívüliség és az állandó trollkodási inger”. Ez a frappáns összefoglalás számomra szinte kényszeressé tette annak kutatását a kötetben, hogy ne csak a szerző „kiábrándult értelmiségi”-habitusát és jellegzetes diskurzusát lássam folyamatosan visszaigazolódni az olvasás folyamatában, hanem tudjak meg valamit a világról, ami több, mint regényei téziseinek (sokszor nyomasztóan vulgarizált) újramondása. Mély szorongást keltő utópiái olvasása után meglepő módon kifejezetten megnyugtatónak éreztem Houellebecq reflexióját arra a kérdésre az egyik interjúban, hogy „Mi ennek az egységességnek a titka, ami a műveid szinte kényszeres vezérfonala?” Válasza a következő: „Azt hiszem, mindenekelőtt az a megérzés, hogy a világegyetem az elkülönülésre, a szenvedésre és a gonoszságra épül; és az elszánás, hogy leírjam a dolgoknak ezt az állapotát, és ezáltal talán meg is haladjam.” (41) Egy másik interjújában a hőseiről beszél, akiknek az egyik csoportját azok alkotják, akiket az intellektuális érdeklődés hajt a saját világukon kívülre (ilyen Michel az Elemi részecskékben és Jed A térkép és a tájban), a másik csoportba pedig azok tartoznak, akiket csak a saját életük foglalkoztat, például Brunót az Elemi részecskékben és A csúcson Michelét (226). François nevű irodalomtanár főhősétől azonban fokozatosan mindent elvesz, ami annak identitását alkotja, végül még Huysmanst is, aki kutatásai tárgyát képezi (222), ugyanakkor François-t mégiscsak az olvasott regények és versek segítik hozzá a világ rémületet keltő változásának felismeréséhez és megértéséhez.
Számomra – magától értetődően – leginkább azok az írásai izgalmasak, amelyek a kultúrával és az irodalommal foglalkoznak és/vagy azokon keresztül engedik szemlélni a 21. századot. A kötetnyitó darab, a Jacques Prévert egy barom című sajátos íróportré az egyszerű provokáción túl amiatt jó felütés, mert megkérdőjelezi az irodalmi kánon szentségét, rámutatva a népszerűség mögött rejlő ürességre, a természetesség által leplezett túlzott egyszerűségre. Prévert-t minden francia és franciául tanuló ismeri könnyen befogadható, transzparens nyelvezetű, egyszerű és hatásos szójátékokkal operáló költészetének és sanzonszövegeinek köszönhetően – az a maró gúny azonban, ahogy Houellebecq kifigurázza és hamisnak minősíti verseit, már nem biztos, hogy könnyen értelmezhető. Túl sok olyan, a 20. század első két harmadából vett kulturális referenciával operál, amelyeknek már csak sejthető a jelentősége, ugyanakkor még így is hatásos tud maradni az esszé. „A gyermekek rokonszenvesen erkölcstelenek, az utcai vagányok vonzók és férfiak, a szép fiatal lányok a csavargóknak adják meztelen testüket, a burzsujok öregek, kövérek, impotensek, mindnek becsületrendje van, a feleségük frigid, a papok undorító vén hernyók, akik csak azért találták ki a bűnt, hogy megkeserítsék az életünket. Ezt persze már ismerjük; de akkor már inkább Baudelaire-t olvasunk” (7–8). Az Alain Robbe-Grillet-ről szóló Talajmetszetekben Houellebecq a nouveau roman módszerét az agronómushallgatók talajminta-vizsgálatához hasonlítja (mindketten agrártudományi tanulmányokat végeztek), a „semleges, tisztán objektív tekintettel” (191) tanulmányozott világ alaptézise a tiszta irodalom fogalmával együtt azonban naivnak és működésképtelennek bizonyult. Az, hogy egyébként a regényeiben előszeretettel helyez el irodalomkritikai reflexiókat (242), nemcsak saját írói univerzumát gazdagítja, hanem az olvasás lehetőségeire és felelősségére is figyelmeztet.
A szövegekben számos alkalommal kerül elő a sci-fi zsánere és története, nem függetlenül attól a gondolattól, hogy Houellebecqnek nincsenek emlékei „egy olyan világról, amely nem volt válságban” (231). Az Agate Novak-Lechevalier-val való beszélgetés a vallás kortárs jelenségeiből indul ki, és bár a gonosz létezése kapcsán Pascalnál is elidőz Houellebecq, a legösszetettebb mégis az Auguste Comte-ról való reflexió, aki a társadalom és a vallás hagyományos kapcsolatának a francia forradalom utáni kudarcával vetett számot. Comte megpróbálta „lerakni egy jövendő vallás alapjait, amely kompatibilis lenne a tudományos fejlődéssel” (269), és amely látomás mind az Elemei részecskékben, mind pedig az Egy sziget lehetőségében megjelent alapgondolatként. Vagyis Houellebecqnél a tudományos-fantasztikus vonal az egyszerre teológiai-metafizikai, egyszerre pedig társadalomkritikai-antropológiai kérdéskörökhöz kapcsolódik. Ahogyan az író a koronavírus-járvány társadalmi hatásaira reflektáló Valamivel rosszabb változatban című esszéjében fogalmaz: „mindenkinek olyan utópiái vannak, amilyeneket megérdemel” (340). Az örök élet ígérete Houellebecq számára egyértelműen az irodalomban van, amikor azt írja, hogy a „könyveim amúgy is biztosítanak nekem némi kis halhatatlanságot” (123) – de mégis, milyen lehet pontosan az a „némi kis” halhatatlanság? Az Intervenciók 2020 szövegeiben az olvasó az önismétlések és az üresjáratok ellenére is számos tartalmas gondolatmenetet találhat, és visszaköszönhet ugyanaz az élmény, mint az író regényeinek olvasásában: éppen a pesszimizmusa, a szorongásainak felmutatása, a nyugati világ válságaival való szembesítés válik végül megnyugtatóvá.
A Flammarion kiadó 2021 novemberének elején jelentette be, hogy Houellebecq következő regénye 2022. január 7-én jelenik meg, akkor még sem a címről, sem a témáról nem adott információt, annyi viszont már tudható volt a kiadó egyik tervezetéből, hogy a kötet 736 oldalas lesz, és a nagy presztízsű, de szokásosan puritán küllemű kiadványaikhoz képest keményfedeles, gerincén textilszegélyes, színes könyvjelzőszálas formátumban fog megjelenni. 2021. december 17-én hozták nyilvánosságra a regény címét, amely nem más, mint az Anéantir, azaz ’megsemmisíteni’, ’eltörölni’. Az 1749 portálon pedig azóta megjelent róla az első magyar nyelvű kritika.
Irodalom:
Michel Houellebecq említett munkáit Tótfalusi Ágnes fordította magyarra, és a Magvető Kiadónál jelentek meg.
Elemi részecskék, 2001 (Les particules élémentaires, Paris, Flammarion, 1998)
A csúcson, 2003 (Plateforme, Paris, Flammarion, 2001)
Lanzarote, 2013 (Lanzarote, Paris, Flammarion, 2000)
Behódolás, 2015 (Soumission, Paris, Flammarion, 2015)
A harcmező kiterjesztése, 2016 (Extension du domaine de la lutte, Paris, Éditions Maurice Nadeau, 1994)
Szerotonin, 2019 (Sérotonine, 2019)
Közellenségek, 2019 (Ennemis publics, 2008, Paris Flammarion – Grasset), Bernard-Henry Lévyvel közösen
Intervenciók 2020, 2021 (Interventions 2020, Paris, Flammarion, 2020)