Antal Balázs: Palimpszeszt


Darvasi Lászlónak, ahogy azt a kerek 50-re,
egy nap híján egy éve, a PIMben felolvastam

Mikor az agg mester századszor látja kinyílni a tavaszt, megérzi, hogy az idő halálfejes pandája az ő élete folyamának partján tördeli a bambuszt. Kivonul a Csin Akadémiáról akkor vidéki birtokára, magára zárja háza ajtaját, behúzza ablaka spalettáit, és nekifog megírni életét betetőző művét – mi úgy mondanánk, de a Csin Akadémián nem úgy mondják, az opus magnumot, melybe beleírja legfőbb bölcsességét, egész művészete esszenciáját az utókor számára és a nagyvilágnak – örök emlékművet állítva önmagáról. Köztiszteletben álló ember, mint a legnagyobbakét, az ő nevét is időnként fordított sorrendben írták a Paoban, mintha nem közülük való lenne. De közülük való. Épp ezért mikor a négy égtáj felé lóhalálában induló futárok hírét viszik, hogy nekifogott utolsó művének, a császár mandarinjaival napokra visszavonul, és elrendeli, hogy semmilyen ügyben se zavarják. A birodalmi órák, ha lennének, megállnának. Zavart sárkányok fosztogatják a kínai égbolt megannyi sápadtvörös kínai csillagát, de odalent senki meg se mozdul, hiába fürkészik a földet hideg hüllőszemeikkel onnan föntről – Kína nem válaszol, a világ arca hallgat. Mikor a császár tanácsosaival végül előkerül, bejelentik, hogy a birodalmi könyvtárat egy emelettel megtoldják – egy egész emelettel, amelyen csak a mester könyvét őrzik majd, az eredetit, a saját kezével írt példányt. Megépítik hát az utolsó hatszögletű termet az égi magasságba vesző torony legtetejébe, s a négy égtáj legbölcsebb könyvtárosát bízzák meg, hogy menjen el a mester birtokára s fürkéssze ki, mikorra lesz kész a nagy mű, s aztán hozza el magával és majd ismerje ki. Vagy talán már előbb.

Felkerekedik hát a legbölcsebb könyvtáros és átkel a négy égtáj birodalmán, tűzön és vízen, életen-halálon, csomagjában az utolsó toronyszoba gondosan összehajtogatott alaprajzával. Bár lehetne bármelyiké, hisz mindegyik egyforma – és mégis, ez éppen az utolsó szobáé. Ahogy közeledik a mester hajlékához, csupa baljós jelet lát. Egy csalogány a végéről fújja dalát és mikor megriasztják, nyílegyenesen nekirepül az anyaföldnek. Egy púpos törpe a szeméből mézet perget és a lábához kuporodó medvék keblükön méheket dédelgetnek. A könyvtáros látja és olvassa a jeleket, végig töri a fejét útközben. És mire odaér, már érti.

Kisasszony, hajol meg előtte a mester, mert a mester tudja, hogy a könyvtárosnak álló nőkből sohasem lehet asszony.

Istenről írja a könyvet, mondja a könyvtáros.

Őróla, bólint a mester.

De valami történt, mondja a könyvtáros.

Valami, hajol meg a mester és megtörik beszéde. Történt.

Egykettőre bevezeti a könyvtárost a dolgozószobába. A nő a küszöbön megtorpan. Pirulásra késztető gondolatok járnak a fejében. De végül erőt vesz magán és belép. Rémítő rendetlenség fogadja, holott a mester akadémiai éveiben éppen pedánsságáról, rendszeretetéről lett nevezetes. Jegyzetek, firkálmányok széttépett, összegyűrt galacsinjai, kiborult tinta rendetlen pacái és savanyú öregtest-szagot árasztó ruhadarabok mindenfele. Mintha a trehányság sáros talpú hópárduca osont volna végig a szobán, a szanaszét szórt lapokon kimeresztett karmokkal lépkedve.

Nézze meg, mondja neki a mester. No, jöjjön, pillantson csak bele.

A könyvtáros legyűrve feltoluló zavarát, az írópulthoz lép. És átfut a szemével pár sort.

Jegyezze meg amit olvas, mondja a mester, olyan hangsúllyal, mintha többet nem mutatná meg senkinek, amit most a könyvtáros lát.

Többet senki sem olvashatja, amit most olvasott, mondja a mester, mintha a szeme mögé is belátna. A könyvtáros zavartan lesüti a szemét. No, pillantson csak rá újra, mondja a mester.

A könyvtáros előbb bátorítást keresve ránéz, majd mikor megkapja, újra a kézirat felé fordul. És akkor megérti.

A sűrűn teleírt lapról, a szöveg nagy gonddal rótt írásjegyei közül, amíg a könyvtáros elfordul és újra belenéz, eltűnik több is. És velük szavak vesznek oda. Előbb csak néhány, majd mikor hitetlenkedve elfordul és pár pillanattal később megint visszanéz, újabbak.

A könyvtáros fölnéz a kéziratból. A mester tudja, hogy megértette. Óvatosan elveszi előle a lapot.

Dehát ne tegye így el, mester, szól riadtan a könyvtáros. Megjegyeztem mi állt ott, mondja, bár zavarba is jön egyből, mert ha ő megjegyezte, akkor a mester azt magától is egész biztosan tudja. Írja gyorsan vissza a hiányzó szavakat.

De a mester a fejét ingatja. Nem megy. Amely szó a lapokról egyszer eltűnik, azt azután többet képtelen vagyok leírni. És igen, eltűnik a többi oldalról is.

Legelőször az ő nevének szava hagyott el, mondja később a szelíd patak partján a padon üldögélve a könyvtárosnak a mester. Úgy írok róla egy egész könyvet, hogy nem is szerepel majd benne az ő neve. A bokrok ágán valahol a téboly szelíd csalogánya rikolt, mint egy szélkiáltó madár.

De a helye ottmarad, bólint a mester szavaira a könyvtáros.

Valaki lopja a szavaimat, mondja a mester a tekintetét valahova az égbolt magasába függesztve.

A könyvtáros bólint, amikor elhangzik, ő már számít erre a mondatra. Van valahol egy távoli országban egy Akadémia, kezd bele, a DI Akadémia, és ott egy költő, éppen fele annyi évvel a háta mögött, mint a mester, minden második szavával azt írja, Kína.

A mester szeme elkerekedik. Honnan veszi ezt?

A könyvtáros ránéz szelíden. Ezt a mester írta.

A mester erre ültében összeroskad. Már nem emlékszem, miket írtam, mondja. Akkoriban szoros határidőket szabtak a császári történetmondóknak…

A könyvtáros vidáman a térdére csap, mint aki tudja, hogy mi a dolga. Hát akkor olvassuk el, hogyan is történik. És valóban indulna is, hogy a mester könyvtárából előkeresse azt a régi könyvet, ám a mester utánanyúl és visszatartja. A nyugtalanság kitárt szárnyú pillangója rebben át a hűvös ligeten.

Azokba a könyvekbe már nem nézhet bele senki. Hát nem érti? Gondolkozzon, hogyan vesztek el a szavak a kéziratból!

Hetekig ülnek lázasan a mester hajlékában ők ketten, a mester meg a könyvtároskisasszony. A szomjúság feneketlen agyagkorsóját emelik szájukhoz s az éhség törött rizsescsészécskéjéből esznek csak napokon át.

A mester újra dolgozik, de többet nem mérlegel és nem javít, csak ír, egyik sort a másik alá rója. Talán vét hibákat, elír ezt-azt, talán a mondatok vége másról szól, mint aminek az elején nekikezkedett, akkor sem térhet vissza tekintetével a már leírt szavakhoz. A könyvtáros fejét az égre tartva segíti, amiben tudja. Üres lapot helyez az írópultra, a teleírtakat pedig elveszi előle és gondosan sorba rakja, de úgy, hogy közben tudja: ha a halom szétborul, a helyes sorrendet többé nem lelheti meg senki.

Odafent a csillagok között őrült sárkányok szaggatják szét a múló időt, s tébolyult pandamackók egész bambuszligeteket letarolnak, de ők ketten csak dolgoznak némán, a nyakukat kicsavarva. És közben – és közben a két magány lassan egymás óvatos, távoli társává szelídül. A mester a másik helyiségben, bambuszágyán alszik, a könyvtáros a dolgozószobában a lapok között, állva, ahogyan a könyvtár keskeny fülkéiben megszokta. Ahogy telik az idő, egyre tovább hallgatják a sötétben is éberen a fal mögül a másik ábrándos, nehéz lélegzetét.

Amikor a mester befejezi a könyvet, a levegő már valósággal vibrál körülöttük. Ám annak jött el az ideje, hogy a könyvtáros felkerekedjék. A birodalom legjobb könyvkötőmesterére van szükség, a könyvtáros dolgozott már vele. A gondosan elrendezett kéziratot szekerekre rakják, s a könyvtáros útnak indul. Elbúcsúzik a mestertől, körülöttük a szomorúság moszkitói zümmögnek, de őket kettőjüket nem mardossa bánat. Érzik, hogy nem ér véget még a történetük. A mester ekkor látja utoljára művét, de csak az óriási, letakart kupacokra pillanthat rá, a lapokra nem, és keserves sóhajt ereszt a négy égtáj legfakóbb pávatollaiból kirakott felhője felé, amely hajléka fölött talán már örökre ottfelejtkezik.

A könyvkötőmester a kézirat lapjai mellett két dolgot kap még a könyvtárostól. A könyvtárszoba alaprajzát és egy fekete selyemkendőt, amivel a szemét haladéktalan beköti és amíg a munka tart, le sem oldja onnan. Így kutyulja az enyvet és keni a lapokra, így helyez oldalhoz oldalt, magában végig a könyvtárszoba hatszögletű galériájának méreteit mormolva közben. Amikor elkészülök, gondolja a könyvkötőmester, soha többé nem kötök be egyetlen könyvet sem már.

A hatalmas könyvet csak több szekéren tudják szállítani, melyek az egész birodalmon át tartó útjuk során szorosan egymás mellett kell haladjanak. Embert, állatot és érzékeket egyként kínkeserves próbára tevő út az, de a végén sikerrel teljesítik. A szekerek megérkeznek a birodalmi nagykönyvtár elé, és az óriási könyv is egyben maradt.

A könyvtárosok és a császár megbízottai ünnepi pompával várják a könyv érkezését. A négy égtáj birodalmának leghíresebb szavalóját is elhozzák, akinek hangjától az érzéketlenség vízköpői is könnyekre fakadnak, bár a könyvtáros előre megüzeni: ne számítsanak hosszú felolvasásra. Sőt, rövidre se. A császár megbízottai és a könyvtár vezetői ebből megtudják, megérett rá az idő, hogy a könyvtáros új megbízatást kapjon. De ő is tudja már, hogy mindenképp leteszi hivatalát.

Mikor a szekerek begördülnek, a hivatalnokok arcára döbbenet ül ki. Hát még mikor a védőrétegeket félrehúzva leleplezik a könyvet. Hatalmas, kézbevehetetlen méretű tárgy – egy kör alakú könyv, amelynek jakbőr borítójára egyetlen szót vésett a könyvkötő mester: ISTEN. A vaskos könyv tökéletes kört, sok rőfnyi átmérőjű gyűrűt alkot: vajon hogyan is lehetne kinyitni?

A csodálat ragyogó pillangói és a harag kénköves tűzokádói küzdenek a feldíszített téren összesereglett hivatalnokok lelkéért. Végül mind térdre borulnak és ácsokért szalajtanak. Egyik felük hatalmas darut ácsol, a másik felük megbontja a könyvtár fölött frissen felhúzott tetőt. Csöndes és gyors ünnepnap az, amelyen a hatalmas könyvet a helyére emelik, s aztán a tetőt újraácsolják az égbe vesző torony csúcsán, mintha befalaznák a világot.

A könyvtáros akkor búcsút vesz társaitól és a nagy könyvtártól: megtett mindent, ami tőle tellett, most már felszabadul esküje alól. Újra átkel tűzön és vízen, életen-halálon a mester birtokára. Útjában csupa biztató jelet lát: a csalogány megtalálta röpte helyes útját, a  virágzabáló törpe pedig nem sír már, mézédes álomba merült az út szélén, s testét a szelídség cibetmacskái őrzik. Ebből a volt könyvtáros megtudja: a mester vár rá.

És valóban. Az idő halálfejes pandája áthatolhatatlannak találta a mester élete folyamának partján álló erdőt és a nádast, vagy örökre eltévedt az egyforma törzsek között. Ahogy egymásra mosolyognak, az érzelmek rózsaszín vapitije átugrik karámja palánkjain és feléjük vágtat a roppant kínai égbolt végtelen kék folyójának partján a fakó pávatollakból rakott felhőt szétriasztva.

A mester kitárja másik szobája ajtaját, benne a bambuszággyal, ahová a nő, míg könyvtáros szolgálatát teljesítette, sohasem lépett be. Gondolom, mondja a mester, és félreáll, hogy elférjen mellette, most már bejöhetne egy kis mágikus realizmusra.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük