Én és a nővérem
Elválaszthatatlanok vagyunk,
mint az igazi világosság az igazi sötétségtől
hiába kaptunk mi is megtévesztésül két nevet,
akár a nappal és az éjszaka.
Az emberek könnyen azt hiszik,
hogy egyikünk jó, a másikunk rossz,
pedig mindig mindketten egyetértésben
követjük el ugyanazokat a dolgokat.
Szépek vagyunk, mindenki a tenyerünkből eszik
kezeink egy családi étkészlet
egyforma tányérjai.
A legnagyobb tévedésük, hogy azt hiszik,
sosem vagyunk
magányosak.
Mindenből kettőt küldenek nekünk,
mert nem tudják,
hogy nem szeretjük ugyanazokat a dolgokat.
Csak azért tudom, melyikünk vagyok,
mert egyikünkről mindig megfeledkeznek,
amikor megdicsérnek,
fizetésemelést adnak,
megköszönnek valamit,
vagy épp szerelmet vallanak.
Nagyon ritkán nekem is sikerül elfelejtenem,
hogy ketten vagyunk,
és ilyenkor vagyok a legboldogabb.
Lenge ruhában alszunk,
csak azt a testrészünket takarjuk el egymás elől,
amelyikről tudjuk, hogy úgyis ugyanolyan.
Zárka
Nekem azt mondták,
próbáljam ki,
milyen messziről
tudok lefújni az asztalról egy kockacukrot,
pont ilyen közel kell hajolnom
a másik emberhez,
ha azt akarom,
hogy szavak nélkül is megértse,
mit akarok mondani.
Ő is közelebb hajolna,
de azt hiszi,
hogy minden arc csapda,
és ha véletlenül mégis bemész a házába,
bevered a fejed a holdba
akkor ez azt jelenti,
hogy nem volt elég nagy a fantáziája ahhoz,
hogy elképzelje, egyszer itt leszel.
Ez az ő világa
amiből megint elűz valakit
Egyedül eszik,
és közben mozog az asztala
és rajta a vázák a poharak a tárgyai
mint földrengéskor
a legyőzhetetlennek hitt városok tornyai.
Kölcsönlakás
Ott akartam hagyni mindent,
ami még megmaradt.
De hozzád belépve
mintha megtaláltam volna
az összes elvesztett tárgyamat
azokat is, amiktől korábban
meg akartam szabadulni,
amiket anyám adott rám,
vagy direkt felejtettem ott a buszon.
Mert amit a szülők rád tukmáltak
azt csak lassan, apránként illik elveszíteni,
fél pár kesztyűt,
aztán az étkészlet egyes darabjait.
Aztán itt vannak azok a dolgok is,
amiket sosem tudtam másoknak elmondani,
de tudom, hogy örökre ott lesznek a szőnyeg alatt,
vagy a szekrény mögött,
mert soha senki sem fog benézni mögé.
De ez itt veled nem én vagyok.
Aki kilép ebből a lakásból, én lehetnék.
De egyszerűbb a szemedbe nézni, és azt mondani,
hogy nálad igazán otthon érzem magam,
és egy pillanatra elképzelni,
hogy otthon lenni veled milyen lehet.
És rájövök, hogy vannak pillanatok,
amikor hazudni olyan,
mint egy alvó mellé guggolni,
és megtalálni azt a hangerőt,
amivel egészen közel hajolva
a fülébe suttoghatunk mindent
úgy, hogy nem riad fel,
és ha véletlenül mégis felébredne, az sem lenne baj,
mert akkor azt hinné,
hogy ez a feltámadás,
és soha többé nem kell tartania attól,
amitől a legjobban félt,
amikor élt.