Decemberben ünnepeltük Augusto Monterroso születésének századik évfordulóját. A kifinomult humorérzékéről, illetve műfaj- és kánonellenes törekvéseiről híres guatemalai szerző – becenevén Tito – 1959-ben, az „El dinosaurio” („A dinoszaurusz”) című egypercesével robbant be a spanyol-amerikai irodalomba, éppen a boom szerzőinek nemzetközi sikert arató, totalizáló regényeivel egy időben. Az egyetlen mondatból álló irodalmi mű („Amikor felébredt, a dinoszaurusz még mindig ott volt”) monumentális jelentőségűvé nőtt az évek során: irodalmi körökben kívülről fújják, számos elemzést, sőt doktori értekezést is írtak róla, a mikrofikció-rajongók megkerülhetetlen referenciája, mely számos szerzőt megihletett (magyarul is olvasható két válogatás, itt és itt), és gyakorta szerepel példaként egypercesíró pályázatokon. A mű a szerző Mexikóban kiadott, első kötetében jelent meg, mely igen ironikus címet visel: Obras completas (y otros cuentos) [Összes művek (és más elbeszélések)]. A nyúlfarknyi szöveggel kapcsolatban egy vicces anekdota is fennmaradt: miután egy barátja bemutatta a szerzőt egy hölgynek, megkérdezte tőle, hogy hogyan tetszik neki „A dinoszaurusz”, mire a nő azt felelte, hogy több szövegét is olvasta, és ez tetszik neki a legjobban, bár még csak a felénél tart.
De hogyan kerül Mexikóba Monterroso, és miért ott adja ki első kötetét? Mint megannyi latin-amerikai szerző, Tito is nyíltan vállalta politikai elkötelezettségét, és még Guatemalában, Jorge Ubico kormányzása idején aláírt egy nyílt levelet, amelyben 310 társával együtt a tábornok lemondását követelték. Ám Ubico bukása után sem lett jobb a helyzet: az őt követő Federico Ponce Vaides börtönbe záratta a fiatal Monterrosót, akinek aztán sikerült megszöknie, és végül Mexikóban kért menedékjogot. Letelepedett az országban, és egészen haláláig, 2003-ig a fővárosban élt – néhány évnyi rövid megszakítással, amikor is Chilébe utazott, hogy a La Gaceta folyóiratnál dolgozzon titkárként, méghozzá nem más, mint Pablo Neruda kezei alatt. 1956-ban tért vissza Mexikóvárosba, ahol – az írás mellett –szerkesztőként, egyetemi oktatóként, kreatívírás műhely-vezetőként, sőt forgatókönyvíróként is dolgozott.
Érdemes tisztázni, hogy Monterroso sokkal több, mint egy elhíresült dinoszauruszos mondat szerzője – ezt az is alátámasztja, hogy a 70-es évektől kezdve fontos irodalmi díjakkal ismerték el írásművészetét: a Xavier Villaurrutia és a Juan Rulfo nevével fémjelzett premio-k mellett a Guatemalai Nemzeti Irodalmi (vagy másik nevén Miguel Ángel Asturias) Díjat, illetve a spanyol uralkodócsalád által kiosztott Asturias Hercege-díjat is elnyerte. Míg korai írásaiban felfedezhetünk néhány politikai kiszólást és sokkal markánsabb szerepet tölt be a társadalomkritika, érett műveiben mindinkább az emberiség egyetemes problémáit vizsgálja.
Összességében azt mondhatjuk, hogy írásainak legfőbb jellemzője a humor: szinte borgesi játékot űz az olvasóval, hamis idézeteket sorol, szándékosan bakizik. Sokan úgy tartják, hogy ő a korabeli közép-amerikai irodalom legeredetibb szerzője, aki főként a formával kísérletezik. Így vall erről egyik esszéjében: „Az irodalmi szöveg iránti érdeklődés a formában gyökerezik. Akármilyen érdekes vagy mély dolgot ír is a szerző, ha azt nem a megfelelő formában közli, kevés eséllyel fog valami jó kisülni belőle, tehát a szöveg nem lesz maradandó.” Monterroso a takarékosságban, a szűkszavúságban találta meg a megfelelő formát, de a kanonizált irodalmi műfajokkal is sokat kísérletezett: gyakorta keverte a fikciót az esszével, az életrajzzal vagy a naplóbejegyzésekkel.
Számos nyelv mellett magyarra is lefordították irodalmi karrierje legfontosabbnak tartott kötetét, a La oveja negra y demás fábulas-t (1969, A fekete bárány és más mesék, ford. Fülöp József), amelyben a klasszikus fabula műfaját gondolja újra. Az ezt követő, 1972-es Movimiento perpetuo [Szüntelen mozgás], amelyben poétikájának legfőbb jellemzői is körvonalazódnak, még radikálisabban kérdőjelezi meg a műfaji formákat, csakúgy, mint a néhány évvel később kiadott Lo demás es silencio [A többi, néma csend] című kötet, mely egy kitalált személy, Eduardo Torres életrajzát tartalmazza; a kritikusok szerint a képmutató értelmiségieknek szentelte ezt a kollázsra emlékeztető, töredezett szöveget. A 80-as évektől kezdve Tito a spanyol könyvpiacra is berobban, ezzel pedig nemzetközi ismertségre tesz szert. A ’83-as La palabra mágica [A mágikus szó] a kollázstechnikát viszi tovább: a töredezett szövegrészletek mellett rajzokat és fényképeket is láthatunk. Utolsó művei életrajzi kötetek. Kéziratait és néhány személyes tárgyát a Princeton és az Oviedói Egyetem őrzi.
Tavaly év végén számos megemlékezéssel, tanulmánnyal, kötettel és előadással készültek a Monterroso-kutatók és a szerző iránt érdeklődő irodalomtörténészek. A Mexikói Nemzeti Könyvtár által december elején szervezett előadás-sorozat résztvevői közül foglaljuk össze röviden Francisca Noguerol Jiménez gondolatait. A Salamancai Egyetem oktatója már a doktori disszertációját is a guatemalai szerző poétikájának szentelte; ezúttal tíz pontban gyűjtötte össze, hogy miért érdemes Monterrosót olvasni:
1) mert még mindig roppant aktuális: a szövegeiben megjelenő groteszk szituációk a létezés abszurditására hívják fel a figyelmet – ott van például a légy motívuma, ami a gonoszság és kegyetlenség mindennapossá válását, banalitását hivatott ábrázolni;
2) mert írásain keresztül tanít is minket – a világirodalom legfontosabb szerzői által ihletett szövegeket ír, kanonizált műfajokat felhasználva újítja meg a formát;
3) mert minden olvasójával képes kapcsolatot létesíteni – szövegeit irodalmi képzettségtől, sőt kortól függetlenül is élvezhetjük, ám bizonyos jelentésrétegekhez csak a szakavatottak férhetnek hozzá;
4) mert megújítja az irodalmi műfajokat – nem fogad el semmilyen formai megkötést;
5) mert változatos és igényes szövegeket ír, amelyekben folyton aláássa az olvasói elvárásokat – legtöbbször meglepő fordulattal zárul a cselekmény;
6) mert komolyan veszi a humort és az iróniát – szarkazmus nélkül képes felhívni a figyelmet az emberiség és a mindennapi élet problémáira;
7) mert képes nevetni önmagán – ezáltal pedig az emberi viselkedésen, így az olvasó cinkosának érezheti;
8) mert excentrikus, különc – ami mind az emberi, mind az irodalmi szabadság alapvető jellemzője;
9) mert nem magasztos – képes a hétköznapiság talaján maradni;
10) mert a humor segítségével eltávolít minket a szomorúságtól és a problémáktól – még azokban a szövegeiben is, amelyekben korunk emberének embertelenségét vagy a zsarnokságot ábrázolja.
*
Egy kis bulvár. Még a magyar sajtó is beszámolt arról, hogy mekkora port kavart Spanyolországban a Planeta-díj kiosztása, melyet Carmen Mola nyert el La bestia [A szörny] című regényért. Kiderült ugyanis, hogy a szerző valójában nem egy nő, ahogy azt korábban feltételezték, de nem is egy férfi, hanem három úriember: Jorge Díaz, Antonio Mercero és Agustín Martínez. Valójában már a díjkiosztó előtt tartott szokásos sajtótájékoztató is meglepetéssel szolgált: a legnagyobb spanyol kiadó, a Planeta igazgatója ugyanis bejelentette, hogy egymillió euróra emeli a díj összegét, ami ezzel nem csupán a legjobban fizetett spanyolországi elismeréssé avanzsált, de még az irodalmi Nobel-díjnál is nagyobb pénzjutalmat ajánl.
A díjátadóra a barcelonai Katalán Nemzeti Múzeumban (MNAC) került sor, ahol még a királyi pár is meghökkent, amikor Carmen Mola helyett a három jó barát lépett színpadra. Mercero, Martínez és Díaz már korábban is dolgoztak együtt forgatókönyvíróként, az utóbbinak pedig néhány regénye is megjelent. Csodával határos módon négy évig sikerült titokban tartaniuk, hogy ők állnak a népszerű detektívregények szerzője mögött, de a díjat átvevő személy kiléte egyébként is meglepetésként szolgált volna a közönség számára, hiszen ezidáig egyetlen fénykép sem támasztotta alá Carmen Mola létezését. Hivatalos honlapjáról – amit a ceremónia után módosítottak – csupán annyit lehetett megtudni, hogy 1973-ban született, Madridban él a családjával, egyetemi oktatóként dolgozik és imádja a krimit. Interjút kizárólag írásban adott, a személyazonosságát firtató kérdésekre pedig jól begyakorolt válasza volt: először is azért használ álnevet, mert nyugodtan szeretne élni, másodszor pedig egyáltalán nem fontos, ki a szerző, csakis a regény számít és az, hogy tetsszen az olvasóknak.
A „spanyol Elena Ferranteként” emlegetett szerző 2018 óta négy könyvet is kiadott; az első széria Elena Blanco detektívkalandjait tárja elénk, ám a 2021-ben díjazott La bestia időben eltávolodik a korábbi krimiktől: 1834-ben játszódik, az első polgárháború és a madridi kolerajárvány idején, miközben egy őrült sorozatgyilkos is sorra szedi áldozatait. A történelmi regény és a thriller szerelemgyermekének főszereplője egy elárvult tinilány, aki nővére keresésére indul, ám – a szerzők magyarázata szerint – valójában a harcok által tépázott Madrid áll a „dickensi” mű középpontjában, a korabeli járványügyi intézkedések pedig görbe tükröt állítanak a jelenlegi politikai helyzet és társadalmunk elé.
A felháborodást persze nem a regény elismerése, hanem a fiktív női identitás mögé rejtőző három férfi keltette. A híres feminista politikus és LMBTQ-aktivista Beatriz Gimeno például egyenesen csalónak nevezte az írókat, pedig az egyik Mola-regényt korábban éppen az általa vezetett Spanyol Nőintézet ajánlotta követőinek. Díaz, Mercero és Martínez azzal védekeznek, hogy szerintük egyáltalán nem biztos, hogy éppen a női álnév miatt tudtak sok példányt eladni, sőt, ők valójában nem is egy női alak, hanem csupán egy név mögé bújtak. Ez a magyarázat végképp kiverte a biztosítékot feminista körökben – különös tekintettel arra, hogy a három író éppen a rekordokat döntő díj átvétele okán vallott színt. Saját narratívájuk szerint azonban egész egyszerűen elegük lett a hazudozásból: „az utóbbi időben úgy éreztük, bármikor fény derülhet az igazságra, de nem akartuk, hogy mások leplezzenek le minket. Így hát inkább mi fedtük fel a titkot.” Az persze vitathatatlan, hogy a női álnév és egy nőnemű detektív alkalmazása nagyszerű marketingfogás volt – ugyanúgy, ahogy a konszolidált egyetemi oktató képe is Carmen Mola személyében, aki szabadidejében valamiért meghökkentően erőszakos és szókimondó regényeket ír. Mindenesetre kíváncsian várom, hogy a botrány után is töretlen népszerűségnek örvend-e majd a Mola-sorozat.
*
És végül egy gyászhír. 61 éves korában, súlyos betegség után elhunyt Almudena Grandes. A sokak által kedvelt madridi szerző a spanyol polgárháború, a diktatúra és a demokratikus átmenet politikai és társadalmi kérdéseit tárgyalja műveiben. Éppen ezért cseppet sem meglepő, hogy azok a kanonikus szerzők a példaképei – Carmen Laforet, Ana María Matute és Carmen Martín Gaite –, akik főként női perspektívából ábrázolták a Franco-korszakot. Grandes 1989-ben, a Lulú korszakai (ford. Nagy József, 1994) című könyvével robbant be a köztudatba, amelyért elnyerte a Tusquets-kiadó sokáig népszerű, kifejezetten erotikus tematikájú műveknek ítélt irodalmi díját. Első regényeiben a szexualitás, az anyaság, a társadalomból kitaszított egyén helyzete, a boldogság és a gyönyör keresése dominál, ám később mindinkább háttérbe szorul a szerelmi történet, mely csupán a történelmi-társadalmi revízió ürügyeként szolgál. A polgárháború és az azt követő diktatúra éveinek feldolgozása során nem feltétlenül maguk az események érdekelték, sokkal inkább az, hogy ezek milyen hatással voltak és vannak a következő generációkra. A 2007-ben napvilágot látott Megdermedt szív (magyarul 2013) fordítója, Cserháti Éva az 1749.hu-n emlékezett meg a szerzőről.
Irodalom:
Carmen Mola: La bestia, Barcelona, Alfaguara, 2020.
Augusto Monterroso: Viaje al centro de la fábula, Madrid, RBA, 2014.
Augusto Monterroso: A fekete Bárány és más mesék, ford. Fülöp József, Budapest, L’Harmattan, 2018.
Francisca Noguerol Jiménez: „La narrativa centroamericana. Augusto Monterroso”, in Historia de la literatura hispanoamericana. Tomo III. Siglo XX, szerk. Trinidad Barrera, Madrid, Cátedra, 2008, 215-229.