Az irodalom lágyszívű motorja

Zelei Dávid kritikája Károlyi Csaba: Pompás hely című könyvéről (Kalligram, 2019) a legutóbbi Műútból

Valahogy úgy akartam kezdeni, hogy Károlyi Csaba a magyar irodalomkritika régi motorosa, de aztán jobban elgondolkodtam, megszállt az OuLiPo szelleme vagy tán lecsúszott egy pohár fröccs, és rájöttem, át kell rendeznem a szavakat és betűket, hogy igazat mondjak: Károlyi Csaba régóta a magyar irodalom motorja. Amellett ugyanis, hogy az ÉS kritikarovatának vezetőjeként kevesek látnak rá jobban hivatalból a magyar irodalom teljes horizontjára, Károlyi mindenütt ott van: évtizedek óta képzi a kritikusokat az ELTE Esztétika Tanszékén, elképzelhetetlen nélküle a FISZ-tábor kritikaműhelye és a Libri-díj zsűrije, képben tartja az aktualitásokról a magyar irodalom fordítóit Dunabogdányban, szervezője, moderátora és leiratozója az általa kiötölt ÉS-Kvartettnek,[1] mindemellett pedig a „másik oldal”, a szerzők is szóba állnak vele: a magyar irodalom egyik legjobb kérdezője, legyen szó interjúról,[2] nyilvános[3] vagy rádióbeszélgetésről.[4] Tíz éve a szerkesztőm, szeretném azt hinni: a barátom.

Mindez azonban most mellékes, mert a Pompás helyben kritikusként áll előttünk (szereti azt mondani, hogy minden más minőségében is az, s valóban: a szerkesztés, műhelyvezetés, zsűrizés és néhol a tanítás is kritikai munka), ekként kell hát látnunk és értékelnünk.

A Pompás hely Károlyi negyedik kritikakötete, és zömében 2014 és 2018 közt született írásokat tartalmaz: átlagban tehát nagyjából megfelel az ősi bölcselők kívánalmainak („egy kritikusnak tízévente kell kiadnia a keze alól egy kötetet”), gyakorlatilag azonban letükrözi pályája első bő évtizedét. Gyors egymásutánban, 1994-ben és ’98-ban született kötetei után ugyanis tizenhat évig nem jelentkezett kritikagyűjteménnyel, majd húsz évvel az Ellakni, nézelődni után a kilencvenes évekhez hasonló ütemben jött a második két kötet (2014 és 2019 eleje).

Hogy Károlyinak négy év alatt ismét kigyűlt egy vaskos kötetre való mondanivalója, összefügg saját, rég konzekvensen hangoztatott identifikációjával, a zsurnálkritikuséval, aki érthető nyelven, esszéisztikusan, határozott véleményt formálva, a tudós-kritikus éthoszától távol maradva igyekszik a művelt nagyközönséghez szólni — csaknem minden héten. Ennek két oldala van: egyrészt nála szélesebben kevesen olvassák a magyar irodalom mainstreamjét, másrészt a felfokozott tempó sok feledhető írást is kitermel — ahogy ezt maga is bevallja a Literának adott interjújában.[5] Károlyi Balassa Péter tanítványa, és megvan benne mestere őszinte lelkesedni tudása (szinte látjuk, ahogy a levegőbe csap, mikor Péterfy Gergely nyolcadikra végre megírja régen várt nagyregényét, hogy Krusovszky-áriáját ne is említsük), alkatilag ugyanakkor nem a felfedező, inkább a követő kritikusok táborát gyarapítja, mint mondjuk Radnóti Sándor. Ha megnézzük idoljait, elénk tárul a huszadik századi magyar irodalom kánona: Kosztolányi és a Nyugat, Nemes Nagy és az Újhold, Esterházy és a prózafordulat írói — ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy figyelme csakis rájuk összpontosulna. A kötet ötvenegy kritikája — nagyjából harmadrészben — merít a középgeneráció és a harmincasok írásaiból is, ha igazán fiatalokhoz (talán Kemény Zsófi kivételével) nem is nyúl — ahogy verseskötetekhez, világirodalomhoz, zsánerhez sem. Dicséretre méltóan szemlézi ugyanakkor a határontúli irodalmakat — és itt megint csak ki kell emelnünk: nemcsak Markó Bélát, Végel Lászlót és Grendel Lajost, de Márton Evelint, Orcsik Rolandot és Kálmán Gábort is.

No de mégis hogy? Károlyi kötete szerkezetileg négy részre bomlik („hosszabb, rövidebb, még rövidebb és legrövidebb kritikák”[6]), stratégiái ugyanakkor a szöveg kiterjedésétől függetlenül hasonlóak: mindegyikben igyekszik körülírni a szerzőt és pályáját, majd az általa művelt irodalom közegét és jellegét, végül különböző oldalakról megfogni magát a szöveget — csak míg a kötet első részének hosszabb írásaiban van ideje ellakni, nézelődni elemzett műveiben (részletesen végigböngészni az életmű állomásait, a recepciót, a kiadástörténetet, a szövegek sorrendjét, ívét stb.), addig az egyre csekélyebb terjedelemben e részek kiterjedése is zsugorodik. Nem mondom azt, hogy sűrűsödik, mert Károlyi szövegeiben mindig ott a szellősség, az esszés stílussal járó kisebb-nagyobb kanyarok lehetősége — ez azonban csak akkor zavaró, ha azok túlszaladva átfordulnak locsi-fecsibe. Ilyen amikor a Kemény Lúdbőrjében a szerző ötven irodalmi pillérjéről szólva nem állja meg, hogy hozzá ne tegye: „Nekem nagyjából az említett művek ötven százaléka nyerő, de épp az a jó, hogy elkezdtem »vitatkozni a listával«. Az biztos, hogy nálam is az Odüsszeiával kezdődik minden, és az is, hogy az Egri csillagokat be nem vettem volna. A többi részletkérdés.” (254) Vajon művelt nagyközönségként elengedhetetlenül fontos-e tudnunk ezt a kötet értelmezéséhez vagy értékeléséhez? Nyilván nem — ahhoz viszont igen, hogy a szerzőt letakarva is kitaláljuk, ezt Károlyi Csaba írta, aki talán még a bevásárlólistát is kritikai szellemben elemzi kedvenc Aldijában.

Eddigi recenzensei szinte kizárólag laudálták Károlyi gyűjteményét — én viszont nem látom problémamentesnek, ezért most (gyaníthatóan a recepció záróköveként) inkább néhány olyan problémára hívnám fel a figyelmet, ami kevésbé szoros időprésben (vagy ha nem ő lenne önnönmaga szerkesztője) alighanem elkerülhető lett volna. Ilyen mennyiségű (368 oldalnyi) szöveg közt ugyanis elkerülhetetlen, hogy kikandikáljanak bizonyos sallangok: én most kettőt emelnék ki közülük.

Az egyik ilyen a lista mámora, mely Dragomán Máglyájának kritikájában a legfeltűnőbb. Károlyi itt a regény kulcsszavainak nyomába eredve egymás után idézi be az egyes kulcsmotívumokat tartalmazó szöveghelyeket (néhol hetet-nyolcat is), melyek ugyanakkor a regény ismerete vagy egy erősebb értelmezési segédlet nélkül nagy adag kásaként állnak a kritika olvasója előtt. Ez ugyanakkor felveti a teoretikus kérdést: vajon a művelt nagyközönségnek szóló kritikák feltételezik-e, hogy olvasójuk már olvasta a kötetet, vagy épp orientálni akarják, megvegye-e azt?

A másik probléma épp az előző ellentéte: a levegőben hagyott mondatok. „Fontos szerepet kapnak a regényben a zenék, melyeket ki-ki hallgat, apja a terepjárójában, Bálint a vonaton, a násznép az esküvőn (érdekes: a tüdőgondozóban miért nem szól sose a zene?)” (138) — állapítja meg szerzőnk Krusovszky regényét elemezve, de hogy mi is lenne ez a fontos szerep, arról semmit sem tudunk meg. Azt hiszem, e két probléma valójában egy tőről fakad: abból az állapotból, amikor az ember teljesen elmerül egy szövegben, és a hirtelen mélységből nem látja, mit nem lát egyszeri, naiv olvasója. No de most akkor haragudjunk Károlyira azért, mert magába szippantotta a magyar irodalom?

Látható, így harmadszor átforgatva a kötetet folyamatosan puhulok, s ezek a problémák egyre kevésbé rontanak jelentősen alapvetően pozitív összbenyomásomon. Nincs ezzel másképp szerzőnk sem: szíve, ahogy öregszik, egyre lágyul. Vannak ugyan skrupulusai Dragomán Máglyájának didaktikus és Demény Péter Vadkanragyogásának giccses lezárásával, Kemény Zsófi Rabok továbbjának hitelességével, vagy épp Kukorelly Országházi divatokjának sikerültségével (bár ezt azért elég megúszós megoldás a címbe emelni [„Ez nem sikerült”]), de igazán keményen talán csak Garaczinak szúr oda. Mivel sose választ olyan könyvet, amit ne akarna szeretni,[7] ilyenkor néhol a kelleténél hosszasabb és körkörösebb indoklásba kezd: ironikus, hogy leginkább talán akkor magyarázza túl ítéletét, mikor épp annak szájbarágósságát kritizálja.[8] No de most akkor haragudjunk Károlyira azért, mert kedvenc szerzői ballépései őt hozzák kínba?

Ne haragudjunk. Inkább, mint Károlyi, kérdezzünk, vitatkozzunk, morcogjunk, örüljünk, ilyen lendülettel, évtizedeken át. És persze: olvassunk.

A harag ugyanis rossz tanácsadó. A jó kritikus sokkal jobb.

 

[1] A Kvartett 2009–2015 közti beszélgetései e-könyv alakban is megjelentek: ÉS-Kvartett 2009–2015 (2016), Károlyi pedig 2019-ben összegezte a sorozat első tíz évét: Az ÉS-Kvartettről, Korunk, 2019/9, 47–53.

[2] Interjúkötetei: Non finito (2003), Mindig más történik (25 irodalmi beszélgetés, 2015).

[3] Legutóbb a Városmajor 48 Irodalmi Társaság beszélgetéssorozatát vezette.

[4] Korábban a Klubrádióban vezetett irodalmi beszélgetéseket.

[5] „A Követési távolságba írt recenzióim több, mint a felét kihagytam. Egy zsurnálkritikus többet termel, mint amennyi maradandó (a válogatás még így is túl bőséges).” Károlyi Csaba: Alapvetően konzervatív alak vagyok. (Jánossy Lajos interjúja), Litera, 2020. január 30., https://litera.hu/magazin/interju/karolyi-csaba-alapetoen-konzervativ-alak-vagyok.html (utolsó megtekintés: 2021. 09. 16.).

[6] Uo.

[7] „Inkább arról szeretek írni, aminek örülök”, szerepel például a Nincs harmadik híd hátoldalán. Uo.

[8] „Persze, meg kell érteni, mi történt. […] De nem kell az olvasó szájába rágni, mit gondoljon. Elég, ha megérti a két Emma, a nagymama és az unoka sorsát. Ezen keresztül érteni fog mindent. Nem kell a szereplők szájába adni moralizáló mondatokat. Mert ezek nem erősítik, hanem gyengítik a mű által a világról fogalmazott nagyon találó képet. Emma és Emma én vagyok, mondhatná az író, és mondhatná az olvasó is. Ennyi elég lenne.” (118, kiemelések tőlem, Z.D.). A kurzívval, illetve félkövérrel kiemelt mondatok gyakorlatilag teljesen megismétlik egymást 3-4 mondaton belül.