Mikoly Zoltán: Kikötői Hírek – német (2021. november 10.)


Antje Rávik Strubel kapta idén a Német Könyvdíjat Blaue Frau [Kék asszony] című regényért, mely így 2021-ben az Év Regénye lett Németországban. Ahogy a zsűri indoklásában is szerepel, az írónőnek „sikerül finom elbeszélői mozgásában nyelvivé tennie egy traumatikus tapasztalat kimondhatatlanságát. Az elbeszélő mélyreható poétikája a kék asszony mitikus figurájával való beszélgetésben sűrűsödik össze: az irodalom törékeny ellenereje, mely minden kétségbeesés ellenére képes dacolni az igazságtalansággal és az erőszakkal.”

A német irodalmi szcéna legjelentősebb díját és a velejáró 25.000 eurós pénzjutalmat október 18-án adták át a frankfurti városházán. A hagyományokhoz híven a díjátadó egyben a nemzetközi színtéren is nagy (szakmai) figyelemnek örvendő Frankfurti Könyvvásár nyitóaktusa volt, mellyel idén a 73. könyvvásár vette kezdetét. A díjátadót minden évben többhónapos eseménysorozat előzi meg. Ennek keretén belül az irodalmárokból, kritikusokból és könyvkereskedőkből álló zsűri idén nyár végén hozta nyilvánosságra a húsz regényből álló longlistet, a szeptember végén összeállított shortlistre pedig mindebből már csak hat cím került.

A zsűri értékelése a Blaue Frauról (Copyright © vntr.media)

Világirodalmi tudósítást írni hálátlan műfaj: nem szükségszerű velejárója, de olykor elkerülhetetlen, hogy egy-egy ilyen írás tárgyát olyan szövegek képezik, melyeknek még nem jelent meg magyar fordítása. Ráadásul, ha valaki olvas is az adott nyelven – jelen esetben németül – egy irodalmi szöveg beszerzése, hovatovább befogadása, ha nem is bonyolultabb – ilyet állítani talán nagy bátorság lenne – de hosszadalmasabb és körülményesebb feladat, mint a Netflixen kettőt kattintani és például angolul megnézni egy sokat méltatott újdonságot. E nehézség áll elő a Német Könyvdíj kapcsán is: csupa német nyelvű regény magyar fordítás nélkül. S mégis érdemes egy rövidke pillantást vetnünk a shortlistre, majd egy kicsit hosszabban elidőzni Antje Rávik Strubel nyertes regényénél. Annál is inkább hasznos műveletnek ígérkezik ez, mert bár a magyar műfordítói piac döntéseit mozgató mechanizmusok csak a beavatottak számára lehetnek ismertek, bizonyos tendenciák a nem felkentek számára is kirajzolódhatnak: ilyennek tűnik a Német Könyvdíj iránymutató ereje. Az elmúlt években megfigyelhető volt, hogy ha nem is programszerűen, de sorra jelentek meg olyan szövegek magyar fordításban, melyek elnyerték a díjat, vagy legalábbis a shortlistre kerültek. Ide tartozik Terézia Mora Szörnyetege, Uwe Tellkamp robosztus regénye, A torony, Robert Menasse nem kevésbé karcsú írása, A főváros vagy Eugen Ruge A fogyatkozó fény idején című családregénye – csak hogy néhány példát említsünk.

A zsűri tagjai (Copyright © vntr.media)

Identitáskeresés, a saját múlttal való szembenézés, családi múltépítés, traumafeldolgozás – ezek köré a témák köré szerveződtek az idei shortlist kötetei. E tematikus csomópontok fölött pedig mintegy ernyőszerűen majd mind a hat szerzőnél ott lebeg a biografikus írás praxisa. E gyakorlathoz kapcsolódik Monika Helfer Vati [Apu] című regényével, melyben a címbe emelt apafigura kerül középpontba. A lentről érkező, a társadalmi ranglétrán mégis magasra jutó, a könyvek világában és házi könyvtárában otthonra lelő édesapa története ez. Az írónő számára édesapja – mint mondja a könyvét bemutató portréfilmjében – mindig is egy csendes, nehezen megismerhető figura volt, ezen a viszonyán próbált most változtatni a díjra jelölt regényével. Hasonló úton jár Christian Kracht is Eurotrash című szövegében, csak ő édesanyjának állít emléket: saját magát és édesanyját írja bele a történetbe – és egyben nem írja bele, hisz mégis fiktív történetről van szó. Valós biográfia és fikcionalitás sajátos oszcillálása adja meg e mű alaphangját. Mithu Sanyal Iden Titti című regényéhez szintén az írónő saját története szolgáltatta az alapot: a Németországban született, de lengyel anya és indiai apa gyermekeként felnevelkedett írónő könyvének főszereplője, Nivedita szintén lengyel-indiai-német identitása okán próbálja megtalálni önmagát, miközben saját magáról és a szexről blogol.  A saját életúttal való szembenézés a fő mozgatórugója egy másik, a shortlistre került regénynek is, itt viszont már nem a szerző, hanem szereplője esetében: Norbert Gstrein Der zweite Jakob [Második Jakob] című regényének főszereplője, a színész Jakob Turner ódzkodik attól, hogy hatvanadik születésnapja alkalmából megírják és végleges formába öntsék addigi életét. Annál is inkább, mert van mit rejtegetnie az egykor Texasban tevékenykedő színésznek: egy vérrel végződő esetre derül fény. Thomas Kunst Zandschower Klinken [Zandschoweri kilincsek] című regénye sajátos nyelvi megoldásaival, finom humorával már könnyedebb, egyben keserédes témát kínál olvasásra. A főszereplő, Bengt Claasen Észak-Németországba érkezik, egy kitalált, Zandschower nevű kistelepülésre: Zandschowerben viszont úgy tűnik, nem a vidéki nyugalmat és idillt találja meg, hanem sokkal inkább a helyiek olyan furcsa szokásainak lesz szemtanúja, melyek épp a vidéki unalom leküzdését szolgálják.

A shortlist (Copyright © vntr.media)

A shortlist (Copyright © vntr.media)

Térben innen már csak egy kisebb lépés, és ezzel meg is érkezünk a díjnyertes regényhez: Antje Rávik Strubel Blaue Frau című regénye ugyanis a hűvös északon játszódik. A négy nagy fejezetből álló regény első része rögtön Helsinkiben kezd. Egészen idáig, az emberi jogok fővárosába menekül a regény cseh származású főszereplője, Adina, aki gondolataiban azon fáradozik, hogy feldolgozza az őt ért szexuális erőszak emlékét, majd megtegye az első lépést az ügy jogi útra terelése felé. Úgy tűnik, a regény a Harvey Weinstein ominózus esete óta nagy figyelmet kiváltó #metoo diskurzusát igyekszik tovább mélyíteni és kiszélesíteni. (Weinsteinről épp az angol nyelvű Kikötői Hírek szeptember 15-i írásában lehet és érdemes olvasni Hudácskó Brigitta értő kritikájában.) Ezt támasztja alá a tény, miszerint Strubel regényét barátjának, a feminista írónőnek, Silvia Bovenschennek ajánlja. A regény azonban nem egy metoo-botrány plakatív megszövegezése: prózanyelve nem tolakszik, nem exponál túlzottan, ugyanakkor nem is engedi elveszni olvasóját valamiféle erőltetett balladai homályban. A regény Adina traumájának történetét apránként, rétegről rétegre tárja fel a négy, előre- és visszautalásokban gazdag fejezeten keresztül, melyek mindegyike egy adott város és központi szereplő köré szerveződik.

Már a regény kezdő oldalain egy múltbéli trauma halvány kontúrjai idéződnek meg, amikor Adina egy még meg nem történt bírósági tárgyalás körülményeire gondol: „A vallomást tevőnek pontosnak kell lennie. Azt sem tudja, hogyan kell vallomást tenni. […] Elutasítva – ezt fogja mondani a bírónő. Kérem, Adina Schejbal, folytassa. És a férfiak sejtik majd, ki áll előttük. Bilincses kezük pedig reszketni kezd.” (13.) Az első fejezetet mindeközben át- és átszövik Adina visszaemlékezései egy kis cseh falura a Čertova hora lábánál, ahol gyermekkorát töltötte és ahova minden télen özönlöttek a síelni vágyó külföldiek. Adinának nincs könnyű dolga: már gyermekkorában is azon fáradozott, hogy megtalálja a helyét és saját magát. A magát a falu utolsó tinédzserének tartó lány „Utolsó Mohikán” néven rendszeres résztvevője egy chat-beszélgetésnek, melyben a későbbiek folyamán is beszámol a vele történtekről. Beszédes a maszkulin névválasztás (Utolsó Mohikán), ahogy az is, hogy Adinát a későbbi években szerelme, Leonidas Salának, míg a rajta erőszakot elkövetők pedig Ninának hívják. Egy fiatal nő négy névvel. Identitásának fragmentáltságán ráadásul kelet-európai származása sem segít a fejlődő nyugaton, melyet a többségi társadalom tagjai is előszeretettel hangsúlyoznak: hol hátrányként előállítva kelet-európaiságát, hol pedig egzotikumként ráirányítva a figyelmet, miközben valódi cseh identitására fittyet hányva az orosz kultúrkör alá rendelik a lányt.

Ebben a kirakósban, önmaga megtalálásában van segítségére már említett szerelme, Leonidas, aki maga is kelet-európaiként, észt származású politológia professzorként és EU-képviselőként maga is azon fáradozik, hogy a keleti diktatúrák sötét foltjaira rámutasson, és küzdjön Kelet-Európa nyugati ignorálása, illetve kihasználása ellen: „Húsz évvel a hideg háború után végre véget kell vetni az európaiak közötti fatális hierarchizálásnak.” (35.) A hasonló múlt hamar közelebb hozza egymáshoz a szereplőket, Leonidas Finnország iránti vonzalma úgy tűnik, hamar átragad Adinára is, ami többek között a természet és a Balti-tenger sajátosan komor és mégis pozitív atmoszférát teremtő leírásában mutatkozik meg. Erre a kettősségre mutat rá Leonidas is: „Finnország a zsanér kelet és nyugat között: orosz lélek, skandináv dizájn.” (41.)

Kelet és Nyugat ellentéte, valamint egy látensen megjelenő Nyugat-Európa-kritika vonul végig az egész regényen. Halványan, de megjelenik a múltbeli eseményekhez visszanyúló második fejezetben, melynek helyszíne már Berlin, ahova a fiatal Adina hazáját elhagyva egy ösztöndíjprogram és egy intenzív német nyelvkurzus miatt utazott. E fejezet központi figurája a leszbikus Rickie, aki Adinát fotózva próbálja előcsalogatni és megmutatni a képeken az Adinában rejtőző Utolsó Mohikánt. Rickie ajánlására Adina a harmadik fejezetben gyakornoki állást kap egy német-lengyel határmenti, az Odera közelében található birtokon Uckermarkban. A birtok tulajdonosa, Razvan Stein egy keletet nyugattal összekötő kulturális központot kíván itt létrehozni és próbálja ilyen módon a régiót felvirágoztatni. Úgy tűnik, Adina jó helyen van – csehként itt hasznát veheti német nyelvtudásának és kultúrközi közvetítői potenciáljának. Adina állának váratlan megérintésével és egy bizonyos „multiplikátor”, Johann Manfred Bengel megjelenésével – akitől Stein a helyszín fellendülését várja – a fejezet lassan a toxikus férfihatalom elbeszélői színterévé válik. Az itt átélt események űzik a főszereplőt Helsinkibe, mely az utolsó fejezet színtere is egyben – keretet adva ezzel az egész regénynek. E fejezetben egy jogi aktivista, Kristina határozza meg az elbeszélt történet fősodrát.

Antje Rávik Strubel, a győztes (Copyright © vntr.media)

A regény címe persze még némi magyarázatért kiált. A fejezeteket sűrűn átszövi egy egyes szám első személyű narrátor beszélgetése egy kék asszonnyal a Balti-tenger partján, ami a szöveg autopoétikai erejét növeli: „A part szikláin, a nyírfákon innen, az öböl végében jelenik meg a kék asszony. Annyira erőteljes, hogy alakja mindent átsugároz.” (14.) A regény előrehaladtával egyértelművé válik, hogy míg a kék asszonnyal való beszélgetés az elbeszélés katalizátoraként működik, a női alak megjelenése egyben (ellentmondásos módon) az elbeszélés megszakítását is jelenti: így egyensúlyoz folyamatosan az írónő Adina traumatikus történetei és az olvasót némi levegőhöz juttató kék asszony-beszélgetések között.  Az írónővel hasonlóságot felmutató egyes szám első személyű elbeszélő látomásszerű beszélgetései többek között az írás folyamatát helyezik a középpontba – Strubel szerint innen az asszony tintakék színe, túlmutatva a már amúgy is túltelített nőiség-kékség-szimbolikán. Beszélgetéseikben valóság és fikció feszül egymásnak, melyek között az átjárást, így a kikötőben várakozó kék asszonyhoz való eljutást egy alagút teszi lehetővé az író foglalkozású elbeszélő számára. A regény vége felé egyre többször és hosszabban kap hangot a sejtelmes kék asszony, aki egyre erőteljesebb párhuzamot képez a főszereplő Adinával. Úgy tűnik, a fikciót és valóságot összekötő alagút egyre átjárhatóbbá válik, ami különlegesen izgalmas játéktérré teszi a szöveget.

Hogy a magyar olvasóközönség mikor merészkedhet a kék asszony közelébe, az már „csak” egy műfordítás elkészültétől függ. Reméljük, erre mihamarabb sor kerül…

 

Irodalom:

Antje Rávik Strubel: Blaue Frau, Frankfurt a. M.: S. Fischer, 2021. 11. 09.
A shortlist köteteinek portréfilmjét lásd: https://www.youtube.com/watch?v=5RgdZsuJY0o [2021. 11. 09.]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük