Idén október 7-én jelentették be, hogy 2021 irodalmi Nobel-díjasa a zanzibári születésű, Angliában élő Abdulrazak Gurnah – róla itt, a Kikötői Hírek francia vonatkozású írásaiban szükségképpen nem lesz szó. A jelölés és a kiválasztás folyamata szigorú szabályok szerint zajlik, ismertek a jelölésre jogosult személyek és szervezetek, a szűkítés fázisai, a végső döntést meghozó irodalmi Nobel-bizottság, ugyanakkor a jelöléssel és a döntéssel kapcsolatos információk ötven évig titkosak. Vagyis a nagyközönség számára marad a mérlegelés, a reménykedés, a találgatás, és nem utolsósorban a fogadóirodáktól jövő információk arról, mely kortárs írókra szavaznak a legtöbben, s a kihirdetés előtti napokban milyen mozgások zajlanak az élbolyban. Idén az örökös jelölt Murakami Haruki mellett Ljudmila Ulickaja és Margaret Atwood neve is szerepelt a legesélyesebbnek tartottak között, ők persze mindannyian jól ismertek a magyar olvasóközönség számára. Meglepetés volt a francia Annie Ernaux hirtelen előretörése egyes fogadóirodáknál a kihirdetés előtti napokban – ami igazából csak egy lehetséges ürügy arra, hogy felfigyeljünk az író Magyarországon eddig kevéssé ismert életművére. Annál is inkább, mert mintha az utóbbi években szinte kizárólag csak Houellebecq disztópiáiból lenne ismerős a kortárs Franciaország.
Az 1940-es születésű Ernaux 1974-ben jelentkezett első regényével, szépprózai munkáinak száma mára meghaladja a húszat, francia és európai irodalmi díjainak száma is jelentős. A róla készült portrék, kritikák és tanulmányok jellemzően kiemelik, hogy az önéletrajziság miként válik egyre erősebbé regényvilágában, születési helye, a normandiai kisváros (Yvetot), családja, gyermek- és fiatalkora miként körvonalazódnak újra és újra műveiben. Hogy ez mennyire lényeges vagy lényegtelen, olvasói döntés kérdése, az ugyanakkor nem mellékes, hogy az autobiografikus írásnak mennyire meghatározó hagyományai vannak a francia (és egyáltalán az európai) irodalomban. A visszatérő témák és az önéletrajzi ihletettség korántsem jelentenek azonban önismétlést, sokkal inkább izgalmas elbeszélői innovációkat, perspektívaváltásokat és számos társadalmi, antropológiai vagy akár nyelvi jelenség újragondolásának lehetőségét. A magyar olvasók elsőként 1997-ben olvashattak Ernaux-tól, egy kiadványban jelent meg az Árulás (La place, 1984) és az Egy asszony (Une femme, 1988) Szávai János fordításában és utószavával, az/egy apa és az/egy anya történetével. A közelmúltban megjelent két kötet sem igazodott a franciaországi megjelenések idejéhez és rendjéhez, de talán bízhatunk abban, hogy a szerzőt nem csak a Nobel-esélyek miatt kezdték el figyelemmel kísérni. 2020-ban jelent meg a Lánytörténet (Mémoire de fille, 2016), 2021-ben pedig az Évek (Les années, 2008) Lőrinszky Ildikó fordításában, aki egy különösen gazdag interjúban nemcsak műfordítói kérdésekről, hanem Annie Ernaux-ról és a kortárs francia irodalomról is beszélt – az interjú megjelenésekor, idén szeptemberben az Évek még megjelenés előtt állt.
A kiadó a kötetet „afféle kollektív, személytelen önéletrajz”-ként hirdeti, amelyben az egyéni és a társadalmi tapasztalat mélyen összeforr, ugyanakkor létrehozza a generációs élmények mellett a 20. század második felének közös, mindannyiunk számára sajátnak érzett tablóját. A saját, az ismerős azonban ugyanazzal a diszkomfortélménnyel jár, amely a Lánytörténetben is lényeges alaptapasztalat: miként lehetséges az emlékekhez való hozzáférés, és milyen tétje van a múlt újraélésének. Az 1958-as nyári tábor testi-érzelmi traumájának felidézését a Lánytörténet elbeszélője dokumentatív gesztusokkal, illetve a távolítás eszközével indítja. Majd az egyes szám harmadik személyű elbeszélésben a lány kiszolgáltatottságának hangsúlyai azzal borulnak fel, hogy az elbeszélő személyt vált, és vállalja saját történetének elmondását első személyben, amely mintha még inkább hangsúlyozná a visszatekintésben rejtőzködő idegenségélményt, a szégyen és a trauma elbeszélésének nyelvi és emlékezeti korlátait. Az Évek olvasását is kizökkenti a személyek közötti gyakori nyelvi váltás: a születésétől az időskoráig végigkísért nőalak történetét egyes szám harmadik személyben közli az elbeszélő. A név nélküli figura kislányból fiatallá, nővé, feleséggé, anyává, tanárrá, elvált nővé, szeretővé, nagymamává, idős nővé válik, amit oldalról oldalra megszakítanak a „mi” generációs tapasztalatai a történelmi-társadalmi változások hol észrevétlen, hol lappangó, hol pedig radikálisan előtörő eseményeivel. Ezt a nyelvi komplexitást bonyolítja az eredeti szövegben egy jellegzetesen francia kollektív névmás, az on gyakori használata, amely zavarba ejtően többféleképpen értelmezhető a regény szövegében. Ahogyan Lőrinszky Ildikó utal rá az idézett interjúban, jelentése lehet mi vagy ők, az a közösség, életkori és sokszor társadalmi nemi csoport, amelynek az elbeszélő maga is része, de utalhat arra a társadalmi többségre is, akinek a véleményét a narrátor hangsúlyosan megveti. A közelítés, a távolítás, a személyesség és az elidegenítés közötti határ vékonyságát tehát a nyelv mindig aktualizálódó, termékeny pontatlanságai és a váltások gyakorisága erősíti, de tipográfiailag csak a szövegegységek közötti egy- vagy többsoros kihagyások jelzik az átlépést. A nyelvi személyváltások eleve a régmúlt és a közelmúlt elbeszélhetőségének nyelvi korlátait hangsúlyozzák, amellett, hogy színre viszik például a társadalmi tabuk által övezett események tiltások és elhallgatások által nehezített elbeszélhetőségét.
A nyelvre utaltság tapasztalata mellett hasonlóképpen erős az emlékezés mediális kiszolgáltatottságának élménye. A regényben az emlékezés önreflexív gyakorlata hangsúlyosan az analóg, majd a digitális fényképekből, illetve tévé- és videófelvételek képkockáiból indul ki, amelyek a huszadik századtól a magánember számára is kisajátítják, megszabják és korlátozzák az emlékezés, a megismerés és az önmeghatározás lehetőségeit. Az ezredforduló technikai-telekommunikációs változásai az emlékezés és az archiváláskényszer gesztusait úgy újítják meg, hogy az időhöz való viszonyt is radikálisan átformálják: „Az interneten eredtünk az eltűnt idő nyomába. Pillanatok alatt hozzájutottunk olyan régi dokumentumokhoz és egyéb emlékekhez, amelyekről nem is képzeltük volna, hogy egy nap előkerülhetnek. Kimeríthetetlenné vált az emlékezet, eltűnt viszont az idő mélysége, amelyet a papír szaga, megsárgult színe, a szamárfüles oldalak, egy-egy ismeretlen kéz által aláhúzott bekezdés tett érzékelhetővé. Végtelen jelenben éltünk.” (232.) A Proustra való allúzió természetesen végigkíséri az elbeszélést, de az író hamis nosztalgiától mentes felidézése és a múltra irányuló veszteségérzet rögzítése talán ebben a közelmúltra vonatkozó részben a legerősebb. Az olvasó számára a főszereplő nőalak különböző életszakaszaiban készült fotók és mozgóképek leírásán keresztül nyílik fel egyfajta metonimikus láncolatként az adott korszak, személyes életélmények, különböző társadalmi jelenségek és történelmi-politikai események felvillanásával, sokszor üdítően esszéisztikus formában. Akárcsak a Lánytörténetben, itt is kitüntetett az 1950-es években serdülő fiatal lányok testét, illetve a szexualitást övező tabuk leírása, amely komplex képet ad a terhességtől való félelemről, a házasság társadalmi szokáskényszeréről, vagy éppen a fogamzásgátló tabletta paradox társadalmi hatásáról, élesen kritikus biopolitikai kontextusban. („Hiába olvastuk Simone de Beauvoirt, csak azt erősítette meg bennünk, micsoda szerencsétlenség, ha az embernek méhe van.” [81.]) Sok további gondolati csomópont közül kiemelném az 1968-as párizsi diáklázadáshoz kapcsolódó személyes és kollektív emlékezetet, a politika társadalmi (és nem a politikusok számára kisajátított) ügyét, továbbá a fogyasztói társadalom kiépülésének tapasztalatát, amely végeredményben az emlékezetgyakorlatot is felforgatta.
A regény első és utolsó mondata („Eltűnik majd az összes kép.” [7.] – „Megmenteni valamit az időből, amelyben már soha nem leszünk.” [253.]) az önéletírás, az emlékezés és az emlékállítás gesztusait vonják kétségbe, ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy a hiábavalóság ítélete helyett inkább integritásunk alapelemeit kell látnunk bennük.
Irodalom:
Annie Ernaux: Árulás, Egy asszony, két kisregény, ford. Szávai János, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 1997.
Annie Ernaux: Les années, Paris, Éditions Gallimard, 2008.
Annie Ernaux: Lánytörténet, ford. Lőrinszky Ildikó, Budapest, Magvető, 2020.
Annie Ernaux: Évek, ford. Lőrinszky Ildikó, Budapest, Magvető, 2021.
https://www.annie-ernaux.org/