Vörös István: Versek


Rég elzengtek Adorno napjai
 
A líra meghal. Vagy nem is tudom,
hogy mi a líra, és mi a halál.
A tudósok szerint nincsen idő,
amit mi objektívnek képzelünk,
más távlatokban nem is létezik.
És akkor persze nincsen a halál
a véghez kötve, vidám ez a kor.
A vers föltámad, időutazó.
Többnyire számítógépben lakik,
most is éppen abba írom bele.
 
Kinek beszélsz, te száj, kit fogsz, te kéz?
Egy járvány miatt nem találkozunk
egymással. És a szánk elé a maszk
is fölkerül, mintha csak tiltanák,
hogy beszélj, hallgass vagy épp énekelj.
A kézfogás helyett csak bólogatsz.
Önzetlen a világ, mert csendesebb.
Az eget nem szabdalja repülő,
az utcán vadállat suhan tova.
Harsogva szól a madár éneke.
 
Mostantól nem magunknak kell a dal,
ha dalnak mondható, amit tudunk.
A dal, a nóta gépekből pörög,
ha boltba mész, büszkén föléd hajol.
A vers hal, föltámad, átváltozik,
és beúszik a tudatod alá.
A vers hal, szarvas. És delfin az ó,
lagúnás város sós sikátorán,
hol tiszta vízben hal után lohol,
cikkanó hang mutatja az irányt.
 
 
A törülközőtartó
 
Dobd csak bele! —  nyikorogja
a törülközőtartó. —
De mit, hová és miért?
A világot a semmibe?
Hogyan tudnám? —  
Mindegy, csak dobd! —
Lehetetlen. —
Akkor a rosszakat,
ha ez túl sok neked! —
Honnan tudnám,
ki a rossz? —
Azt te döntsd el! —
Ennyi hatalmat nem bírok el. —
Hiszen ez nem hatalom. —
Tömeggyilkosok hatalma.
És honnan tudnám, mi a rossz? —
Aki nem gyilkos, tudja. —
Vagy éppen az, aki gyilkos.
Kételkedem. —
Dobd csak bele! — nyikorogja
a törülközőtartó. —
De mit, hová és miért?
 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük