„mi ez ahhoz képest hogy már egy ideje a fejünkben is zúgnak a rakéták”

Nagy Gabriella Ágnes kritikája Tóbiás Krisztián kötetéről (Hortus Conclusus — Fiatal Írók Szövetsége, 2020) a legutóbbi Műútból

Mediális heterogenitásából következően a líra a szavak és a dolgok közötti kodifikált referenciális viszonylatok szétszakadását vagy megsokszorozódását feltételezi. A költészeti alkotások szerkezetére, hatására, befogadására kezdetektől fogva a zeneiség és a képiség hatott; a líra mindig is rá volt és van utalva azoknak a médiumoknak a teljesítményére, amelyek rögzítik.1 Tóbiás Krisztián a szavakba sűrített dolgok repetíciós szerkezetű, az ismétlések alakzatait kiaknázó verseskötete nem csak a megsokszorozás, hanem kifejezetten a robbanás nyelvét alkotja meg — száz évvel a futuristák után —, háborús háttérrel, amely szó szerint is a békebeli mikulás hátán hordozott rakétában szimbolizálódik. A versnyelv alakzatainak besűrítéséből is adódó robbanás nem csupán egy szimfónia szerkezetére épülő verses regényhez hasonlító kötet végén következik be, hanem vizuális elemekkel is összefonódik, kiaknázva a könyv azon potenciálját, hogy megtűri, sőt felkínálja a képek és a nyelv egymás mellé rendezését, összekapcsolását, párbeszédbe léptetését.

Amikor A mikulás rakétája című kötetbe belelapozunk, egyfelől mediális sajátosságaira kell figyelmet fordítanunk, de a versnyelv mellett, illetve a költészeti hagyomány azonosításán túl foglalkozni kell azokkal az adatokkal, szociografikus tényekkel is, amelyek benne munkálnak. Ha röviden és egyszerűen akarom összefoglalni, akkor azt kell mondanom, markánsan a délszláv háborúról szól, miközben eloldja magát csaknem minden történelmi referenciától, és kitágul a huszadik századi Európa háborúkkal terhelt történelme felé, de csak azért, hogy meghaladja azt. A háború, a történelem mint referenciapont önnön sajátosságaiból adódóan nem csupán szétszakad, hanem robban, és olyan szóródást hoz létre, ahol a becsapódások kiszámíthatatlanná válnak.

1915-ben, az első világháború kezdetén Francesco Cangiullo a Detonáció című igen rövid futurista színházi performanszban egyetlen puskalövést vitt színre emblematikus gesztusba sűrítve a futuristák azon törekvését, hogy feladva az előítéleteket, felforgatva az elavult normákat, elszakadva a múlttól a jövőbe tekintsenek, a tudomány új korszakába és hitüket a rajongásig csodált technikai fejlődésbe vessék. A futurizmusban minden robban, száguld, feszül. A mozgás szimultaneitása és dinamizmusa a fékezhetetlen sebesség jegyében nem csak a lendületet járatja csúcsra, hanem mindent, ami addig volt, ízekre akar tépni, fel akar számolni.2 A század végén zajló délszláv háború kontextusában azonban már jól látszik, hogy az embertelenség, az elgépiesedő háború, a folyton és mindenhol robbanó lövedékek nem a technikai haladás üdvtörténeti beérkezését ünneplik. Az állandó fenyegetettség, a levegőben robbanó ezüst rakéták még akkor is dezorientálttá teszik azokat, akik ennek tanúi a hátországban, ha nem mellettük csapódnak be.

Vajdasági kötelékek

Ebben a kötetben egy kifordult világ és egy nyelvet kifordító költészet újabb ki- és átfordítását tapasztalhatjuk. Műfajilag nehezen meghatározható, ugyanakkor erősen kötődik a Vajdasághoz, a délszláv háborúhoz, munkál benne az Új Symposion generációjának nyelvezete, talán leginkább az 1992-ben megjelent Wilhelm-dalok című kötet Tolnai Ottótól, még távolabbról pedig felsejlik Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai című versfűzére. Kosztolányi Szabadkához kapcsolódik, pontosabban Bácskához, csakúgy mint Tolnai Ottó. Tóbiás ugyan bánáti, de ugyanabból a költészeti hagyományból nő ki — mégis úgy áll benne ebben a hagyományban, hogy mindig eggyel túl van rajta. Már A szegény kisgyermek panaszainak darabjai is kettős ént működtetnek, amennyiben a gyermeki létállapot és a felnőtt tudat egyszerre jelenik meg bennük. A kötetet részben a Schumann egyik ciklikus egységbe rendezett zongoraművével rokonítható szerkesztés határozza meg; a nyelvezet átlátszónak tűnhet föl, de ahogyan Szegedy-Maszák Mihály rámutatott, Kosztolányi költői nyelve ennél összetettebb és nem idegenkedett az expresszionizmustól vagy a futurizmustól sem.3

Tolnai Ottó a „vidék hibbantját” verseli meg a Wilhelm-dalokban — az árvacsáth ugyanebben az évben jelent meg. Nyelvezete éppen úgy épít az ismétlésre, mint Kosztolányié, de Tolnainál a nyelv dadog, a vers epikusan bő, groteszk, megalázott helyzetben lévő alakjai egyfajta novellisztikus sorshelyzetben tűnnek föl. Lefelé stilizált nyelv, a képi–nyelvi lefokozással élő retorika, „regionális mentalitásbeli, köznyelvi norma” jellemzi — Tolnai kötetére nemigen találunk közvetlen elődöket a nyelvhasználat tekintetében. Tiszta és nyers költészet ez, amelyben a beszéd mégis valamiféle átszellemülésen megy keresztül. A Wilhelm-dalokban a profán köznapiság, az anekdotikus történések ironikusan, groteszk módon tárulnak föl.4

Kosztolányi ciklusában egyfajta zenei szerkesztésmód érvényesül, Tolnai költészete a Wilhelm-dalokban közvetlenül a színházzal kapcsolódik össze, Tóbiás Krisztián kötetét pedig eddig a gyermekirodalmi regiszterben meghatározó illusztrációk szervezik egységbe. A mikulás rakétája már címében is jelzi, hogy a gyerekkorhoz és egy robbanással járó utazáshoz fog kapcsolódni. A borítón egy falucska képe látható elnagyolt krétarajzzal, a házak és a templom mind-mind más síkban áll, vagy dől, a jobb alsó sarokban rákollázsolva egy gyerekrajzot idéző rakéta tűnik fel, ami előugrik a rajz síkjából — a rakéta vizuálisan végig kiugrik majd a felületről. Nem Tóbiás Krisztián kötete az első szépirodalmi mű, amelyet Turi Lilla illusztrált, előző munkája Dragomán György Jég című novellájához kapcsolódik.5

Veszélyes lenne a könyvecskét kizárólag a gyereklíra részeként olvasni, mert csak látszólag az, színes borítójával, a krétarajzokkal illusztrált lapokkal úgy tünteti föl magát, mint gyerekirodalom — a szépirodalmi művekre a kétezres években kevéssé jellemző az, hogy színes, gyerekes rajzok kísérnék a szöveget. A szépirodalmi könyvillusztráció ritkán jutott túl az egy-egy lapon szerepeltetett fekete-fehér illusztrációkon. Búvópatakként azonban mindig is jelen volt. Az 1960–70-es években a Magyar Helikon Kiadó bekapcsolta a könyvkiadásba a kortárs magyar grafikát, ezzel pedig „a hazai könyvillusztráció sosem látott virágzását táplálta”.6 Ezzel párhuzamosan a gyerekkönyvekben gyakori, különösen a 60–70-es évek óta, hogy kép és szöveg összetartozik,7 A mikulás rakétájának költői szövegei is együtt haladnak az illusztrációkkal. És nem mellesleg, a délszláv háborúval.

Túl a gyerekirodalmon

Noha az illusztrált kötetek egyáltalán nem számítanak ismeretlennek, vagy egyedinek az irodalomtörténetben — gondoljunk csak például a Peer kódex másolójának lapszéli rajzaira, William Blake versesköteteire, Örkény Egyperceseinek Réber illusztrációira, Picasso Ovidius-illusztrációira, Zichy Mihály Az ember tragédiájához készült alkotásaira, és még hosszan sorolhatnánk — az illusztrált szépirodalmi kötet nem a norma. Tóbiás Krisztián kötete az illusztrációk miatt első pillantásra a gyerekirodalom területére sorolja a könyvet. Ebből fakadóan bátor vállalkozás, amennyiben markánsan kapcsolja magát a gyerekirodalomhoz, ezzel pedig határhelyzetbe hozza magát. A gyerekirodalmat gyakran játékosnak, komolytalannak, problémátlannak, idillinek vagy tét nélkülinek gondolhatjuk — Kosztolányi kapcsán is visszatérően fölmerültek ezek a vádak.

Az utóbbi időben a gyerekirodalmi kötetek nem minden esetben szolgálnak rá ezekre a jelzőkre, amennyiben tabutémákat feszegetnek, sajátos nyelvezetet dolgoznak ki — utalhatunk itt akár Kollár Árpád, Lackfi János, Varró Dániel, Elekes Dóra, Dániel András köteteire. Már nem csak az teszi őket markáns hangú egyedi lírai vagy prózai teljesítménnyé, hogy kiemelkednek a gyermeklét gondtalanságát tematizáló művek közül, vagy hogy kettős kódolással olvashatók, azaz egyszerre szólnak gyerekeknek és felnőtteknek, hanem létkérdéseket, nyelvfilozófiai és vizuális problémákat, mélylélektani helyzeteket járnak körbe.

Noha A mikulás rakétája már a címe miatt is a gyerekirodalomból ismert egyéb szövegeket hívhat meg, azokat intertextuálisan megidéző, azokkal játszó összetett költészet, amely egy gyerekeknek „nem való” tabutémát, a háborút viszi színre, csakhogy ezt gyermeki nézőpontból teszi meg.8 Mit jelenthet a háború azoknak, akik gyerekként kerültek a közelébe? Egy makedón lány egyszer azt mondta, négyéves volt, amikor a háború berobbant náluk, de közvetlenül körülöttük béke volt. Csak a szerb hadsereg egyik egysége állomásozott évekig a kertjük végében kezdődő erdőben a tankjaikkal és fegyvereikkel együtt, így, ha elfogyott kenyér, hátra lehetett szaladni a kert végébe és kérni a katonáktól, mert nekik mindig volt.

Háború és háború

A mikulás rakétája arról beszél, mit jelent egy háborús övezetben felnőni, milyen az, ha nincs mindig ennivaló, mit láthat ebből egy gyerek, és ez hogyan hat rá. Ráadásul multimediális heterogenitással valósítja ezt meg, mert nem csak a felnőttek háborúját verseli meg egy gyerek szemén keresztül, hanem láthatóvá is teszi a versnyelv képiségét. Textuális és vizuális felütésében egyfajta naivitás, ártatlanság és egyszerűség határozza meg, ugyanakkor érződik rajta a háború, politikai vetülete van és egyértelműen traumairodalom. A trauma nyelvi megjelenése azonban nem vezet tagadáshoz, töredékességhez, tragikus összecsapáshoz vagy szétfutó asszociatív láncok zavarához; már túl van rajta, már képes a tapasztalatot összerendezni olyan egységesebb nyelvezetben, amely képessé válik kibontani összefüggéseket, de csak azért, hogy végül felrobbantsa magát. Az utolsó oldalon az illusztrációk terében szanaszét heverő szavak vizuálisan is jelzik ezt a robbanást, a külön kerülés és elszakadás állapotát.

Eközben a háború a hétköznapi létezés tereit olyan heterotópiává változtatja, amely így „nem hely”-lyé válik, egyszerre a válság és a deviancia heterotópiájává. A „heterotópiák azok a terek és intézmények, ahová a kultúrák a traumáikat, konfliktusaikat, feloldhatatlan anomáliáikat exportálják”.9 Szerepük eredendően az, hogy a válságba jutott, deviáns személyeket elkülönítsék a társadalomtól. A háborús övezet tiltott hely, az ott élők egyértelműen válsághelyzetben vannak. Így a megkövetelt normákhoz képest deviáns viselkedési formáknak ad helyet, a halál helyévé válhat, egyszerre gyúrja magába a válság, az otthon, a deviancia szerkezetét.10 Háború idején tehát a teljes élettér, és vele együtt az otthon egyfajta heterotópiává válik, amelyben mindenki válságban van, a legdeviánsabb pedig éppen a mikulás, aki normális esetben a békeidő ünnepi szokásrendjének szereplője. Ezzel szemben a háború alatt rakétákkal a hátán közlekedve feldúlja az ünnepet, azt az ünnepet, amely békeidőben a szorgos, munkás időszakokat tagolja, azaz olyan üres idő, ami kitöltésre vár, amelyben normális esetben vége az elszigeteltségnek. Békeidőben a mikulás látogatásával az otthon évente egyszer a varázslat illúziójának helyévé is válik. Az ilyen módon heterotópiává alakuló otthon olyan időstruktúrában áll benne, amely a „legillékonyabb, legmulandóbb, legingatagabb” — ez az, ami ünnep gyanánt működik.

Miközben Foucault az ünnepet heterotópiaként írja le, ami kívül kerül az időn, Gadamer szerint éppen az ünnep visszatérése hozza létre az időt. Azonban az idő tagoltságát a háborúban nem az ünnepek szervezik, hiszen ismétlődésük többé nem kiszámítható:

nekem valahogy rémisztőnek tűnik ez
hogy az idő elmúlt […]
csak valami halvány
heg marad utána
az idő elmúlt
mondja a mikulás
és neki el lehet hinni.

A mikulás csak jön-megy, télen és nyáron is, az idő feloldódik, az ünnepi rítus megfordul, nem a mikulás hoz, vagy ajándékoz, hanem éppen fordítva: neki kell enni adni, mivel életben kell tartani az úgymond időn kívül került ünnep lehetőségét, a gyerekek számára egyik legizgalmasabb, legmisztikusabb ünnepet. Az ünnep ismétlődik, és egy újrafelismerésben képes működésbe lépni; „az újrafelismerés meglátja a mulandóban a maradandót. A szimbólumnak és a művészi nyelvek szimbólumtartalmának az az igazi funkciója, hogy véghez vigye ezt a folyamatot”.11 Ebbe az ismétlődésbe lehetne újra és újra kapaszkodni, ám az időt felborító mikulás inkább azt a vágyat generálja, hogy ne a háború, hanem az ünnepek tartsanak mindörökké.

Emellett a mikulás mint az ismétlődésben és újrafelismerésben megképződő piros ruhás, fehér szakállas szimbólum új jelentéseket vesz föl. Szó szerint a hátára veszi a rakétákat, amelyek már nem a földön háztól házig siklásra alkalmas eszközök közé tartoznak, mint a szánkó — hiába szerel kerekeket a rakéták alá —, hanem robban, egy brutális mozzanatban képes transzcendentális síkra küldeni a létezést, úgymond Krisztus mellé — az örökkévalóságba. De már ez a transzcendentális tér sem ugyanaz, ami volt — Tolnai Ottó filozofikus hangvételű költeményeiben még említi Jézust —, csak űr, üresség, ahova Gagarin és a többi űrhajós jár, ahol nincs semmi. A mikulás rakétája az ünnep kiteljesedő ideje, tere és közössége helyett a transzcendentális semmibe robbant bele.

Chris (és Krisztián)

A kevert regiszter és a háború szaga egy 2018-ban készült kiváló dokuanimációs filmet is jellemez, amely szintén hibrid alkotás, egyszerre oknyomozó riport és dokumentumfilm, de animáció is a maga fiktív világával. A Chris, a svájci egy különleges, önkéntes katonai alakulatba keveredő fiatal újságíró története, akinek az életét és halálának körülményeit unokahúga utólagosan fejti föl. 1992-ben Anja Kofmel tízéves volt, amikor érkezett a hír, hogy Christ holtan találták az alakulat egyenruhájában — Anját ezután hosszú ideig kislányként rémálmok gyötörték, háborús rémálmok. Animációs filmrendezőként 2009-ben diplomafilmjében kezdte földolgozni ezt a tapasztalatot, pontosan abban az évben, amikor az alakulat vezetőjét, a rendkívül különös életutat bejárt Eduardo Rózsa Florest meggyilkolták Bolíviában.

Kofmel három évvel ezelőtt egy 90 perces, egész estés filmben tért vissza a témához, amelyben egymást váltják a tintával, kézzel rajzolt fekete-fehér animációs jelenetek — ezek kötik egységes narratívába az eseményeket —, az archív felvételek, a nyomozás körülményei az eltűnt és meggyilkolt unokatestvér után, valamint riportok azokkal, akik valamit tudhattak Christian Würtenbergről. Az animációs jelentek keretezik a riportokat, archív felvételeket, naplóbejátszásokat, a nyomozást dokumentáló felvételeket. „Csak néhány részletet ismertem a történetből, a többit el kell képzelnem,” mondja Anja a filmben, és az animált részeket ebből a célból készíti el. Gyermeki nézőpont indítja a filmet, a háború érzete pedig ott leng a svájci unokatestvér körül, aki ugyan sohasem járt a volt Jugoszlávia területén a délszláv háború idején, életét azonban a békés és gazdag Svájcban folyton-folyvást a háború és meggyilkolt unokabátyja kísértette.

Éppen olyan szürreálisan, ahogyan az egyik valós felvételeket továbbgondoló animációs jelentben, Chris visszadobja a focizó srácok egyikének a labdát. Ebben a pillanatban minden felrobban: Chris a semmiben a lebeg, a kisfiú ebből a semmiből jön elé a labdával és belelép a tenyerébe. Chris védelmezőn két tenyere közé fogja az apró gyermeket, de ahogy két tenyerét összezárja, vér ömlik a kezei közül, és végigcsorog a könyökén.

A falu gyári munkása, avagy a csókai mikulás

1992-ben Christian Würtenberget holtan találták Eszék környékén, kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot, megkezdődött Szarajevó ostroma, és megjelent a Wilhelm-dalok, A mikulás rakétája szempontjából tematikailag–poétikailag is előzménynek tekinthető kötet, bár Tolnai kötetében a háború nem jut szerephez. A Wilhelm-dalokban az avantgárd asszociációs, csapongó költészetétől ellépett a történetmondás irányába, és egy másik médiummal, a színházzal fonódott össze. A kötetet képek nyitják és zárják, Pechán József fotói és festménye, szobrok fotói, a Sárvári Józsefről és Nagy Józsefről Párizsban készült fénykép. Pechán József a falu bolondját fotózta és festette meg. A Tolnai-kötet utolsó darabja, a mi a kő Nagy József rajzaival együtt szerepel, amelyeket a készülő színházi előadáshoz vázolt föl. Ugyanebben az évben, 1992-ben Orléans-ban Nagy József vitte színre Orfeusz létrái címmel a Tolnai-kötet figuráját, majd 2013-ban visszatért hozzá egy újabb rendezésben.12


 
A mikulás rakétája nem tekinthető verses regénynek, bár egyetlen történetet beszél el, a csókai mikulás történetét. Hasonlóképpen szociografikus tényanyagra épül, mint Tolnai kötete. Csókán, Tóbiás Krisztián szülőhelyén egy különös alak járt-kelt, a falu munka nélkül maradt gyári munkása, egy volt vas- és fémöntödei munkás, név szerint Frankó Ferenc, aki mikulás ruhában tűnt fel az utcákon. Először a gyárban kérték föl erre a szerepre az ünnepségeken, azonban hiába zárták be a gyárat a háború miatt, ő nem hagyott fel a mikuláskodással. Házakhoz, családokhoz kezdett járni — mindezt ingyen, pontosabban némi ételért —, „december–januárban engem Csóka etet”, mondja egy interjúban; erre a tévészereplésre egyes sorok is utalnak:

a tévében riportozzák a mikulást… riportozzák
kérdezik… a verseket
lehet ezentúl a tévébe kell küldenem
a hosszú listát
mit szeretnék.

Frankó Ferenc piros ruhájában, fehér szakállban járt-kelt a faluban, és rakétákat gyártott, amiket aztán a hátára csatolt.13 Normális esetben a mikulás szánkóval jár, de hó hiányában másik közlekedési eszközt fabrikált magának még a gyárban. A legnagyobb 460 kilósra és 12 méteresre sikerült, nem csoda, ha nemzetbiztonsági okokból drónokkal fotózták az udvarát, ahol a hatalmas piros rakétákat tartotta. A mikulás rakétája mindig piros, miközben az égen ezüstrakéták robbannak:

nálunk sokáig puskaporszagú volt a levegő
a rakétáktól
szürke csillogó rakétáktól.

A mikulás alakja, pontosabban rakétája így összemontírozódik Josip Tito alakjával, aki lakatosnak tanult, 18 évesen belépett a Fémmunkások Szövetségébe, később a fémmunkás szakszervezet titkára lett. Ezüstérmet pedig kétszer kapott: egy budapesti vívóversenyen 1914-ben, majd 1915-ben Ezüst Vitézségi Éremmel tüntették ki. A délszláv háború ilyen értelemben egy ezüstérmes lakatosnak köszönhető. A mikulásnak ezért piros rakétái vannak, de ami a háborúban robban, az az ezüstérmes lakatos által bekészített lövedékek robbanása.

Ennyit a csókai mikulás valóságáról, aki szerint „a sok hazugságban — így gyöttem rá — van egy kis igazság is”. A mikulás valósága egyébként is kérdéses valóság, hiszen a mikulás alakja évről évre az éppen beöltöző mikulások alakjában aktualizálódik. Sven Nordquist ezt a kézzel foghatóságot akarja kikerülni a Lesz nemulass, Findusz! című meseregényben, amelyben Pettson hosszan és elmélyülten dolgozik egy gépi mikulás megszerkesztésén, hogy meglepje vele Finduszt, a macskáját. A gépezet úgy ahogy működik, ám a regény csattanója éppen az lesz, amikor a tökéletlenül működő, gépi hangon beszélő programozott szerkezet helyett maga a megtestesült mikulás lép be az ajtón.14 A mikulást körbelengő történetek, hazugságok közé beszűrődve itt hát van egy kis igazság is, hiszen a mikulás nem létezik, csak folyton hazudjuk, hogy van, mégis meg tud jelenni.

Költészeti hagyományok

Tóbiás Krisztián korábban publikált verseinek egy részét is körbelengi a háború tapasztalata, készülő regényében pedig saját életének azt az epizódját dolgozza majd föl, amelyben kényszerűen katonaként kellett a szerb hadseregben szolgálnia. A macedón lány éppen úgy hordozta gyermekkorából a háborút, ahogy Anja Kofmel mániákusan igyekezett feldolgozni a családjában történt traumát. Tóbiás Krisztián kötete pedig folytonosan robban a háborús lövedékektől. A háború máig velük maradt. A mikulás rakétája mégsem „megy bele” a háborúba, ehelyett a hétköznapi élet szintjén önti elénk, milyen a háború szaga, hangja, feszültsége, még akkor is, ha nem a frontvonalban állunk. Kicsit odébb, ahol nincs harc, csak a háború rémei gyülekeznek folyton robbanásra készen.

Tóbiás Tolnai Ottóval vállaltan azonos hagyományban áll benne az Új Symposion főszerkesztőjén keresztül, olvashatjuk a Ver/sec című kötetben. Ezek szerint a költészet az intertextualitás dialogicitás helyett a nép/nemzeti, ősi hagyomány törvénytelen tulajdonlása. A recepció vonatkoztatási pontjainak kijelölése mint hegység mered a határon, miközben a szöveghagyományt az intézményesült irodalompolitikai útvonalak lopásgátló-mentes kincsestárának tekinthetjük:

hazajöttem és
elkezdtem bozsikosan írni
ő meg úgyis tolnaisan ír úgyhogy
öröklődő ez a dolog
és nem fog kihalni
egyszer majd olyan lesz ez is mint a
népviselet
és egy kodály-plágium felfedezi
a bozsik plágiumot azaz engem
meg a tolnai-plágiumot azaz a bozsikot
és az otttó a tolnai lesz az urál mente
ősi szokás szerint én is
csak annyit lopok
amennyit lehet.15

Miközben Tolnai Ottó egyfajta alakmást teremt meg a Wilhelm-dalokban, Tóbiás Krisztián nem a fura, állsását vesztett gyári munkást, a mikulást szólaltatja meg, hanem azt a gyereket, aki tanújává válik a háborús létmódnak és a faluban szürreális alakként jövő-menő rakétás mikulás látogatásainak. Azaz gyerekszemmel rajzol meg egy portrét egy háborús helyzetben, ahol a látogatások kifejezetten a töltött káposzta készítésének eseménye köré fonódnak. Itt a gyerek nézi, ahogy a mikulás körül forog a világ, aki egyszerre ajándékhozó, táplálandó vendég és háborús szimbólum is. Az egész kötet olyan kollázslíra-jellegű költészet, amely ennek a mikulásnak és rajta keresztül a háborúnak a történetéből mond el egy-egy eseményt, mindezt egy szuszra. Hiszen nincsenek címek, és azon túl, hogy minden dupla oldal végén pont van, a kötet nem tagolódik egységekre, nincsenek számozott részek, csak itt-ott kiemelt, nagybetűs szövegek, amelyek kikiáltanak a szövegfolyamból. Egyetlen nagyívű, rím nélküli szabadvers — nem akar semmilyen formába beszorulni, verslábakkal, vagy egymásba csengő szóvégekkel, de még írásjelekkel sem.

Ez a költészet abba a hagyományba illeszkedik bele, amely már nem a szó erejébe veti hitét, hanem a mondatszerkezetbe. A versnyelvet a szintagmatikai egységek határozzák meg, közelítik az élőbeszédhez, ismétlések, áthajlások jellemzik. Ugyanakkor alulstilizált, és depoetitált nyelv ez, nem akarja a nyelvet sem szétroncsolni, vagy kritika alá vonni, mert itt a fenyegetés nem elsősorban a nyelv fenyegetése.16 A tagolatlan szövegegységek áradása azonban mégsem fesztelen — a nyelvnek ez az áradása és a rövid sorokba tördelt szöveg pontos, zavarba ejtően kiszámított, csiszolt, felfokozott líra. Távoli asszociációkkal operál, de soha nem veszti el a fonalat.

Elestem a szánkóval
nem fáj
csak a bátyám sír
mert megijedt
megijedt
hogy elestem
hogy nekem fáj
pedig nem
a pihékkel tömött nadrágomban
nem éreztem semmit
nem koppant
csak mint a pihe
éppen csak érintettem a havat
nagyot nőttek a szememben a csirkék
ezentúl többet simogatom
a kiscsibék pelyhes hátát
bár azt mondják nem szabad
a simogatástól rossz lesz az emésztésük
székrekedést okoz nekik a simogatás
lehet hogy a pelyhek
statikusságához van köze
vagy a nyomkodáshoz
összetömörödik beleikben a kukoricadara
mint a szánkó talpa alatt a hó
bennük reked a jég
csak a bátyám sír
azt hiszi megütöttem magam
épp most
most ütöttem meg magam
mikor rábíztak
mikor ő kellene hogy vigyázzon rám
kristályosodnak a könnyei
jegesednek
tömörödnek
félek belefagynak szemeibe
a pici kis könnykristályok
félek ezentúl csak
színeire bontva látja a világot.

A szóismétlések, különös tekintettel a határozószókra, a kötőszavakra, tagadószóra, a rövid szintagmatikai egységek sorjázása adja meg a ritmust, a komplex kép és az alakzatoknak a szövevénye pedig a tapasztalatok folytonos egymásba fonódásának érzetét. A szánkózás, a hó, a kiscsibék tolla és emésztése szó szerint egy metaforajellegű képben tömörödik össze, belül pedig a jég, a felelősség könnyei keményednek a fagyásig. (Nem lehet véletlen, hogy Tolnai Ottó mottója, melyet Ciorantól kölcsönöz, a könny és a kő közötti különbség felszámolását konstatálja.) A traumatizáltság lefagyottsága az interperszonális viszonyokba oldódást hozó könnyeket is befagyasztja, nincs is ennél markánsabb jele annak, hogyha nem lehet beszélni. Főleg nem arról, amit érzünk. A testvér könnyeinek befagyása miatti aggodalom egyben annak is az aggodalma, hogy szétesik a másik számára a világ érzékelése, ezért ő már nem látja az árnyalatokat.

A traumatizáltság kristályossá teszi az érzékelést, ahol már nem folyik semmi, nem érintkezik, hanem lehatárolódik, és csak darabokban őrzi meg a tapasztalatot. A színekre bontott világ ugyanis az a világ, ahol az alapszínek, a vörös–sárgás–kék már nem keveredik, pedig minden más szín belőlük állítható elő. Az illusztrációk többek között ezért is tekinthetők remekbe szabottnak, hiszen pontosan ezt a tapasztalatot képezik le a színekben. Alapvetően három színnel dolgoznak, amelyek nagyrészt megtartják különállásukat, még akkor is, ha néhol egymásba keveredve kiadnak egy másik színt, zöldet, lilát, barnát. Ezek a rajzok „elnagyolt, színes firkák, impulzív, gomolygó, tarka vonalkötegek”.17

A vizuális anyag gyakran narancssárgás és/vagy téglavörös kontúrokkal megrajzolt alakjaival egységes világot alkot, amelyben a kontúrokkal megrajzolt alakok, alakzatok vagy a hátterek kékes–zöldes színnel teltek. Két helyen azonban szinte teljesen hiányzik a sárga. Az egyik ilyen hely a szánkózó gyerekeket megverselő oldal, ahol a domb kékje látszik sárga határ nélkül, rajta egy piros szánkó, azon pedig egy tyúk áll. A másik hely a kötet utolsó oldalain található, ahol végül minden felrobban; kék csíkot húzva száll el fölfelé a piros rakéta. Walter Benjamin, aki számára a tiszta látás azt jelenti, hogy mindig úgy nézünk rá valamire, mintha először látnánk azt, a gyerekek színérzékelése kapcsán ezt a látásmódot alapvető beállítódásként fogalmazza meg: „A gyerekek nem szégyenkeznek, hiszen nem reflektálnak, csak látnak.” A gyermek számára a világ nem bomlik elkülönülő színekre, a színek egymásba folynak, átmenetekben, árnyalatokban vannak jelen. A szín sosem egyedi és tiszta, hanem tele van fénnyel és árnyékkal, mozgással, önkényességgel, és mindig gyönyörű. A gyermek nem a képek világában érzékeli a háromdimenziós világot, erre ott van számára az érintés, a tapintás, emiatt pedig a látás tisztán jelenik meg, hiszen számára az érzékek erőteljesebben izoláltak, mint a felnőttnél. A felnőtt az, aki a kontúrt határnak látja, aki a színtől elvonatkoztat.18 Ebben a benjamini értelemben bár, a kötetben gyerekesen megrajzolt képeket látunk, Turi Lilla felnőtt módon használja a színeket.

Tolnai Ottó a szőke Tiszára fűzi föl a Wilhelm-dalok utolsó szövegét, Tóbiás Krisztián a piros rakétára — innen Tóbiásnál eseménytömbök vezetnek a végső robbanásig. A töltött káposzta készítése felidézi a család éhezését kontrasztot képezve a falánk mikulás és az éhező család között. Feltűnik Gagarin barátja, a szomszéd, a hópihék olvadása, a borotválkozás, a fűnyírás, a karácsony, az idő örökkévalósága vagy múlása. Aztán beszüremkedik a sorban állás a fejenként két kiló lisztért, a gyár bezárása, a mikulás udvarát fényképező drónok, amelyek nemzetbiztonsági kockázatot gyanítva fotózzák az udvaron halomba rakott rakétákat.

Turi Lilla illusztrációi egész oldalasak, nem kísérik a szövegeket, hanem a textussal működnek együtt. Először is a szövegeknek kell helyet találni maguknak a képek között. A szövegek azt a teret töltik ki, amelyet az illusztrációk szabadon hagynak. Néha belerobbannak a képbe, néha a tördelés, sorigazítás igazodik a képekhez és nem fordítva, vagy éppen szó szerint magába a képbe kerül bele egy-egy szövegegység. A szöveg és a kép nem válik szét; a szöveg nem alakul képpé és a kép sem szöveggé, inkább azt mondhatjuk, hogy a képek tovább tágítják a jelentést, pontosabban újabb retorikai műveleteket végeznek el a szövegen. A két kiló lisztért sorban állók majd kalácsot sütnek a lisztből, a képen a hiperbolikusan óriásivá növesztett sütő lesz a bolt, azaz az ok és okozat, a forrás és a végtermék sorrendje megfordul: ez egy vizuális histeron proteron. Azaz a képi világ a nyelvi elemek retorikai alakzatait vizuálissá fordítja azon felül is, amit a szöveg felkínál. Olyan vizuális metaforákat is teremt, mint a káposztafej alakú Föld, a végéhez jutott idő vagy a borotvahabban eltűnő arc. Előfordul, hogy nézőpontot vált és a telefon globális kommunikációt lehetővé tevő potenciáját a biciklikerékkel és lábakkal ellenpontozza, amelyek mindig a földön vannak és mindig lokálisak. Egyes helyeken képkivágást alkalmaz, így például a tévében riportozó mikulást néző alakot a teljes portré helyett a fejénél félbe vágva látjuk.

Szorosan kapcsolódva a vajdasági irodalom hagyományaihoz, A mikulás rakétája a gyerekirodalom-, gyerekkönyv-illusztrációk egyszerűségének, idillikusságának ellentmondva és a legsúlyosabb traumairodalom határmezsgyéjén egyensúlyozva egy vizuálisan és textuálisan rendkívül összetett kötet, ahol minden egyes szónak jelentése van, minden képi elem és kompozíció folytonos párbeszédet tart fönt a szöveggel. A versfüzérben az egységes nézőpont és helyszín, a portrék és események sorjázása végül kirajzolja a falu képét azt a hatást keltve, mintha egy összefüggő történet darabjait olvasnánk. Fent lehet akadni rajtuk, mint a horgon, amely a kötet egyik oldalán a kipakolt gyár kipakolt ebédlőjének asztala fölött lóg.

1 Kulcsár-Szabó Zoltán: Irodalmiság és medialitás a költészetben = Uő: Metapoétika. Önreprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben, Kalligram, Pozsony, 2007, 13–54. A prózában lásd például legújabban Krasznahorkai László Mindig Homérosznak című 2019-ben megjelent kötetét, amely a narratív szövegeket képekkel és zenével társítja.

2 Lásd például a Gondolat kiadó Izmusok sorozatának futurizmus kötetét.

3 Szegedy-Maszák Mihály: A szegény kisgyermek panaszai = Uő: Kosztolányi Dezső, Kalligram, Pozsony, 2010, 41–58. A kötet első megjelenése 1910, a későbbiekben több új verssel bővült, s ezek közül több az expresszionizmussal vagy az impresszionizmussal tart rokonságot.

4 Thomka Beáta: Tolnai Ottó, Kalligram, Pozsony, 1994, 117–126.

5 „281 szó. Úgy süvít a levegőben, mint egy kilőtt puskagolyó. Az első és utolsó szó között pedig »Khalid« »mosolyog«.” Szól a kötetről írt kritika első három mondata. Révész Emese: „Egy csepp lime” = Uő: Mentés másként, Tempevölgy, Balatonfüred, 2020, 315.

6 Révész Emese: Képeskönyv felnőtteknek? Helyzetjelentés a kortárs magyar könyvillusztrációról = Uő: Mentés másként, Tempevölgy, Balatonfüred, 2020, 265. A kortárs könyvkiadás néhány példájából az látszik, hogy ezek a kötetek inkább határhelyzetiként mutatkoznak meg, különösen „szakmai eligazítás és mértékadó elemzés hiányában”. Uo., 273.

7 Lásd például az 1948 és 1973 közötti gyerekirodalmi havilapok, kiadványok helyzetét. Gréczi Emőke: „Ki fia bocsa?” Az 1945 utáni gyerekirodalom magasságai és mélységei, múseumcafé, 74. sz. (2019), 156–173.

8 Létezik néhány háborúról szóló kortárs gyerekirodalmi kötet, lásd például Davide Cali és Serge Bloch Az ellenség című könyvét, vagy Janne Teller Ha háború lenne nálunk című kötetét.

9 Mészáros Márton: Az implicit pátosz formulái Kollár Árpád Szarajevóban nem-ciklusában, kézirat, elhangzott: 2018. 02. 08, Élőlánc — fiatal vajdasági irodalom és a délszláv háború című konferencián.

10 Michel Foucault: Eltérő terek = Uő: Nyelv a végtelenhez, ford.: Sutyák Tibor, Latin Betűk, Debrecen, 2000, 150–151.

11 Hans-Georg Gadamer: A szép aktualitása = Uő: A szép aktualitása, ford.: Bonyhai Gábor, T-Twins, Budapest, 2004, 73.

12 Tolnai Ottó és Nagy József együttműködéséről bővebben lásd: Darida Veronika: Eltérő színterek, Nagy József színháza, Kijárat, Budapest, 2017.

13 A riportot lásd a Szubjektív 2016. január 14-én sugárzott műsorában a Pannon Televízióban.

14 Sven Nordquist: Lesz nemulass, Findusz!, ford.: Keresztesi József, General Press, Budapest, 2005.

15 Tóbiás Krisztián: Ver/sec, zEtna, Zenta, Újvidék, 2006, 54–55.

16 Vö: Kulcsár-Szabó Zoltán: A gép poétikája = Uő: Metapoétika. Önreprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben, Kalligram, Pozsony, 2007, 417–430.

17 Révész, Egy csepp lime, 315.

18 Walter Benjamin: A Child’s View of Color = Uő: Selected Writings, Volume 1, 1913–1926, The Belknap Press of Harvard University, Cambridge – Massachusetts – London, 1996, 50–51.