Írók, költők aktuálpolitikai szerepvállalása országonként igen különböző mintázatokat rajzol ki – és most nem feltétlenül pártpolitikai szerepvállalásra kell gondolni, elég a politikai elköteleződés sartre-i hagyományából kiindulni. A magyarországi irodalmi elit e tekintetben a szerényebbek közé tartozik, illetve talán mostanság kezd a benne rejlő politikai potenciálra ráeszmélni: elsősorban nyilvános szerepléseiben, és csak másodsorban irodalmi szövegeiben. Míg Kötter Tamás a NER oldalán a kapitalista nyugat véleménydiktatúrája ellen hadakozik, addig Kukorelly Endre egykori LMP-s képviselőként Karácsony Gergely táborát gyarapítja. A Péterfy-házaspár digitális nomádként a Facebookon keresztül Olaszországból ad hangot kormánykritikus véleményének. Hasonló utat követett nemrégiben Nádas Péter is, aki a 24.hu-nak adott interjújában osztotta meg elmarasztaló véleményét a jelenlegi politikai agendáról és közgondolkodásról. A lista persze folytatható: személyes érintettsége okán egyértelmű Kiss Tibor Noé állásfoglalása az LMBTQ diskurzusán belül. E témával pedig szoros összefüggésben említhető számos kortárs magyar író és költő csatlakozása a Család az család mozgalmához.
Vannak tehát próbálkozások annak a bizonyos politikai szélrózsának több irányából is, a magyar olvasóközönség összbenyomása mégis az lehet, hogy ezek a próbálkozások – még ha az utóbbi pár évben meg is szaporodtak – csak néhány téma köré szerveződnek. Ráadásul kérdéses, hogy átlépik-e az őket olvasó, szűkebb rétegkultúrához tartozók küszöbét, és ha igen, akkor mennyiben képesek szélesebb körben is hatást kifejteni. Ezen kívül pedig, ha fel is lelhető egyik-másik szerzőnél a politikai motívum nyoma, az ritkán válik szélesebb körben is észlelhető, az irodalom univerzumába beszivárgó esztétikai tapasztalattá.
Ez egyébként nem biztos, hogy sajátosan magyar jelenség. Az viszont tény, hogy vannak olyan országok, ahol korábban az irodalom politikai elköteleződésének eleve mélyebbre ható kultúrája alakult ki. Az ilyen országokban pedig valamivel könnyebbnek mutatkozik az irodalmi szcéna egy szeletének közéleti vitákban, talk showkban, interjúkban és irodalmi szövegekben is tetten érhető politikai „talpra állítása”. Ide sorolható Németország is, ahol a többek között Heinrich Böll és Günter Grass kitaposta ösvényen haladva hasonló talpra állítást szorgalmaz az ország egyik elsőszámú írónője, Juli Zeh, akinek idén tavasszal jelent meg Über Menschen című, a koronavírus és az azt övező német kormányzati intézkedések ihlette regénye. A frissen megjelent szövegről viszont kicsit később…
Juli Zeh azért is szolgál a Kikötői hírek jó alanyául, mert az írónő neve ismeretlen ismerősként jelenhet meg a magyar olvasók előtt, hiszen a 2000-es évek elején jelent már meg tőle magyar fordítás, melynek magyarországi recepciója – számomra érthetetlen, de valószínűleg kultúrpolitikai és PR-okokból kifolyólag – finoman szólva is a nulla felé konvergál. Sasok és angyalok című regénye 2004-ben jelent meg Nádori Lídia fordításában, sőt, 2010-ben pontosan a Műút hozott le egy részletet Corpus Delicti című disztópiájából, melyet a fordító, Tatár Sándor jegyzettel is ellátott. Semmi visszhang, se pozitív, se negatív, melyből kifolyólag – úgy tűnik – az írónő Magyarországra hozatala itt sajnálatos módon véget is ért. Ezzel szemben hazájában regényei rendszerint hetekig a sikerlisták élén állnak, még úgy is, hogy szövegeinek kritikai fogadtatása egyébként igen vegyes. Ez azonban mit sem változtat a siker tényén, hogy ti. Spieltrieb [Játékösztön] és Schilf [Nádas] című regényéből filmet, Unterleuten című regényéből háromrészes minisorozatot forgattak, míg Corpus Delicti című regényét színházban játszák, sőt ez utóbbi több tartományban a fiatal olvasók által kedvelt érettségianyag is. Egy germanista szemével nézve az írónő az elmúlt csaknem két évtizedben mérhető németországi és nemzetközi sikerei (szövegeit eddig több mint harminc nyelvre fordították le) egyértelmű hiánycikké teszik a Juli Zeh-szövegeket a magyar műfordítói piacon, és felvetik annak kérdését, nem lenne-e érdemes az írónőt a neki korán és érdemtelenül kiosztott magyarországi hamvaiból rehabilitálni.
Végigtekintve Juli Zeh eddigi életművén és németországi recepcióján, úgy tűnik, hogy a többek között krimiket, disztópiákat, thrillereket, útileírásokat és jogelméleti szakmunkákat jegyző írónőnek sikerült megtalálnia szövegeiben azt a módot, mellyel igényes és szórakoztató irodalom, valamint politikai elköteleződés, illetve tematika feszültségében nagyobb sugarú körben jegyezhető a hatása. Persze vannak, akik elmarasztalják őt egyik-másik szövegében alkalmazott konvencionális elbeszéléstechnikájáért, túlzottan minimalista nyelvezetért, erőltetett metaforáiért. Regényeinek aktuálpolitikai beágyazottsága, valamint nyelvi és intertextuális játékai azonban – még ha azok olykor öncélúak is – szövegeit egyértelműen az igényes, „elsővonalas” irodalom polcán helyezik el. Juli Zeh sikere minden bizonnyal bátorságában rejlik, mellyel aktuálpolitikai témákhoz nyúl. Szövegei olykor olyan kényes politikai témákkal vannak fűszerezve, mint a környezetvédelem kivitelezhetősége, a szélsőjobboldali áramlatok, az idegengyűlölet, a drogkereskedelem, vagy éppen az egészségdiktatúra.
Leere Herzen [Üres szívek] című regénye például Houellebecq Behódolás című regényével állítható párhuzamba, a francia szerzővel ellentétben azonban Zeh nem a Muzulmán Testvériséget helyezi hatalomra, hanem a radikális jobboldal képviselőit, méghozzá egy Angela Merkel utáni Németországban. Sőt: regénye fő mondanivalóját, már amennyiben rendelkezhet ilyennel egy irodalmi szöveg, oda futtatja ki, hogy a radikális jobboldal (a történetben erős rájátszás ez a radikális jobboldal pártjára, az AfD-re) térnyerése nem az őket megválasztó embereknek, hanem maguknak a demokratáknak és a politikailag egyre érdektelenebbé váló polgároknak köszönhető. Juli Zeh egyébként a korszellem depolitizálódásával, a társadalom és az irodalom politikailag érdektelenné válásával kapcsolatos aggodalmának nyilvánosan is hangot ad. Így tett 2019-ben, a Heinrich Böll-díj átvételekor is, amikor beszédében azt kifogásolta, hogy meglátása szerint a politika és az arról való gondolkodás mellőzése valamilyen oknál fogva menővé vált – sajnálatos módon még értelmiségi körökben is.
Érzékeny témát boncolgat a már említett Corpus Delicti című regényében is, melynek központi kérdésfelvetése az, hogy meddig mehet el az államhatalom az egészségügyi vagy terrorral kapcsolatos biztonság megteremtése érdekében, valamint, hogy hol található meg az egyensúly a biztonságpolitika hatékonysága és az emberi és polgári jogok sértetlensége között. A koronavírus kezdete óta Juli Zeh e regénye ismét az érdeklődés középpontjába került Németországban, a történet ugyanis olyan jövőbeli ún. „egészségdiktatúrában” játszódik, melynek legfőbb értéke és érdeke az állampolgárok és a társadalom egészségének minden áron történő megtartásában rejlik. Olyan világban játszódik, melyben az emberek már a náthát is csak hírből ismerik, ennek fenntartását pedig az állam állandó megfigyeléssel oldja meg. Okoseszközök küldenek napi jelentést az állampolgárokról a hatalomnak: arról például, hogy mennyit edzettek a futópadon, mennyit mozogtak egy nap és hogy egészségesen étkeznek-e, amit a WC-be beépített szenzorok hivatottak érzékelni. A távolságtartás alapvető elvárás, ahogy az alkohol-, csokoládé- és cigarettatilalom is, továbbá szexuális együttlétre is csak a genetikailag egymáshoz illő emberek között kerülhet sor. A történet középpontjában Mia Holl áll, aki ellen azért emeltek vádat, mert miközben testvérét gyászolta, maga sem tett eleget jelentési kötelezettségének, alkoholt fogyasztott, és egy időre félrevonult lakásába a világ elől. A könyvet évekkel ezelőtt olvasva sokan csak mosolyogtunk abszurditásán, ezzel szemben napjainkban magunk is odafigyelünk a távolságtartásra, maszkviselésre, valóban léteznek Covid19-nyomkövető alkalmazások és arról olvasunk a hírekben, hogy hol mennyivel emelkedett meg a szennyvíz koronavírus-koncentrációja.
Ehhez az írói attitűdhöz Juli Zeh esetében intenzív közéleti szerepvállalás is társul. Több alkalommal szólalt fel az emberi és polgári jogok, valamint a jogállamiság védelmében: kiállt az Edward Snowden-ügy mellett, élesen bírálta a biometrikus útlevél bevezetését, a német kormányzat víruskezelését – melyben a szabadságjogok sérülését vélte látni –, de emlékezetes volt az is, ahogy kritikával illette a német kormányzat terrorkezelési stratégiáit. Ezzel kapcsolatban Ilija Trojanowval együtt kiadta az Angriff auf die Freiheit: Sicherheitswahn, Überwachungsstaat und der Abbau bürgerlicher Rechte [Támadás a szabadság ellen: biztonságmánia, megfigyelési állam és a polgári jogok leépítése] című könyvét. Ennek fő tézise szerint bár a terrorcselekmények bekövetkezésének esélye igen csekély, mégis, a terrortámadásoktól való állandó rettegésünk közepette, a biztonság megszállottjaként a félelemnek olyan politikáját hoztuk létre, mely biztonsági okokra hivatkozva olyan intézkedések felé hajlik, melyek erősen korlátozzák az emberek személyiségi és szabadságjogait. Ide tartozik például a köztéri kamerák túlzó használata, a biometrikus útlevél bevezetése stb. Miközben – így a szerzők – ezek az intézkedések nem képesek a terrorcselekményeket megelőzni, így a jogkorlátozáson túl hamis biztonságérzetet is keltenek. Hasonlóan kényes témát boncolgat az írónő Die Diktatur der Demokraten [A demokraták diktatúrája] című szövegében, melyben a demokratikus intézményi infrastruktúrában rejlő antidemokratikus potenciálra mutat rá.
A félreértések elkerülése végett Juli Zeh ilyenkor nem, vagy nem csak, szépírói minőségében szólal meg. Már családi miliőjét is a politika határozta meg: édesapja Wolfgang Zeh, a Bundestag (Német Parlament) egykori igazgatója, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) tagja. Talán emiatt sem meglepő, hogy lánya pár évvel ezelőtt maga is belépett az SPD-be. (Nota bene: ez ugye pontosan az a párt, mely Angela Merkel pártjával szemben megnyerte a most vasárnapi németországi parlamenti választásokat.) Mindemellett pedig nem elhanyagolható szempont, hogy a jogi tanulmányokat végzett, az ENSZ-nél gyakornokoskodott, majd jogból PhD-fokozatot szerzett Juli Zeh 2017 óta Brandenburg tartományának tiszteletbeli alkotmánybírájaként tevékenykedik.
Az utóbbi pár hónapban a Corpus Delictin kívül Über Menschen (szó szerint „Emberekről”, de a cím utalás egyben Nietzsche Übermensch-ére is) című regénye okán került Zeh ismét az érdeklődés középpontjába. A könyvet az első Corona-regényként jelentette be a német sajtó. A regény főszereplője Dora, aki a járvány és a vírustól megszállottan félő, szinte világvégét hirdető élettársa elől Berlinből egy közeli kis faluba, Brackenbe költözik. Dora kreatív szövegíróként keresi kenyerét egy reklámügynökségnél, ő a tipikus városi: progresszív gondolkodású, ügyel a környezetvédelemre, a politikai korrektségre, fogalma sincs a krumpli elvetéséről, annak csínját-bínját egy YouTube-videóból próbálja elsajátítani. Olyan figura ő, akinek bár mindene megvan, mégsem érzi magát jól a bőrében, folyamatosan szorong. (Az ember e sajátosan 21. századi létélményét az írónő egyébként más regényeiben is előszeretettel viszi színre.) Ezt tetőzi az egyes szám első személyű, egyébként Dora perspektíváját érvényesítő elbeszélő azzal, hogy Dora mellé olyan szomszédot rendel, aki a falu nácijaként mutatkozik be a nőnek. Gote, a szomszéd a mindenféle sztereotípiát életre keltő vidéki lakos: szélsőjobboldali, náci indulót énekel a haverjaival, külföldieket gyaláz, homoszexuálisok háza előtt randalírozik, sőt, úgy viselkedik – a többi falubelihez hasonlóan – mintha nem is lenne járvány a világon. Kettejük története ez, ahogy esténként a kerítésen keresztül közösen bagóznak, inkább hallgatnak, mint beszélgetnek – a háttérben a járvány szelével, a vidéki emberek társas viszonyaival vagy az elmaradott vidék közlekedési-infrastrukturális problémáival. Mindezek közepette a városi ember számára fontos jelenségek egyszerre abszurd színezetet kapnak Zeh regényében: abszurdak a dízel autók beszüntetését ösztönző plakátok. Ahogy némi abszurd-kritikai éllel jelenik meg a városi zöldek vászon-bevásárlótáska-mániája is, amikor Dora levezeti, hogy hány bevásárlással térül meg egy vászontáska – feltéve, hogy az ember sosem hagyja otthon, és nem kényszerül a boltban a kasszánál újat venni, mert akkor kezdheti az ember elölről az egész számítást.
Amennyire üdítő olykor a társadalmat feszítő visszásságokról olvasni a regényben, akár arról is, hogy egy vidéken élő homoszexuális pár miért szavaz a radikális jobboldali AfD-re, annyira zavarbaejtő Dora és Gote fokozatos egymáshoz közeledése, amit a Gote lányával hármasban eltöltött idő csak még bensőségesebbé tesz. Nem azért zavarbaejtő, mert nem működne így a cím által is hangsúlyozott szál: hogy ti. a regény emberekről szól, olyan emberekről, akiknek felül kell bírálniuk eddigi álláspontjukat, és rá kell jönniük, hogy mégsem az Übermensch megtestesítői, hanem annál sokkal apróbb lények. A szereplők által képviselt álláspontok relatív volta, a különböző társadalmi rétegek sajátosságai, a velük szemben hangoztatott klisék veszélyei és a mindezek mögött megbújó közös emberi univerzálé világos az olvasó számára, s ezek még az olvasottak továbbgondolására is sarkallhatják őt. A naivabb karakterábrázolás, a perspektívaváltás hiánya, továbbá egy Gotét érintő betegségnarratíva felvonultatása azonban kérdésessé teszi számomra, hogy a regény képes-e tartani a megfelelő távolságot olvasó és olvasott között, ami viszont a kritikagyakorlás, így akár a politikai ítéletalkotás előfeltétele is lenne egyben.
A gyengeségek ellenére a szöveg fordulatokban gazdag, jól olvastatja magát, könnyen beszippantja olvasóját. Még ha ez a regény nem is mondható Juli Zeh legsikerültebb szövegének, akkor sem csorbít az írónő eddigi sikerein, és akkor sem vesz el abból a nagyon sajátos írói profilból, mely a jog- és államelméleti szövegektől a nyilvános szerepléseken át a politikailag kényes témát megszólaltató, de mégis szórakoztató irodalmi szövegekig terjed. És ha még nem is ért az ember a szerzővel mindenben egyet, ha nem is azon az oldalon áll az olvasó, amelyiken ő, politikai elhivatottsága, zoon politikon énjének ennyire tudatos és intenzív megélése olyan íróvá léptetik elő Juli Zeht, akinek talán érdemes lenne még egy esélyt adnunk, hogy megszólalhasson magyarul…
Irodalom:
Ilija Trojanow, Juli Zeh: Angriff auf die Freiheit. Sicherheitswahn, Überwachungsstaat und der Abbau bürgerlicher Rechte, München, Hanser, 2009.
Juli Zeh: Corpus Delicti. Ein Prozess, Frankfurt a. M., btb, 2009.
Juli Zeh: Die Diktatur der Demokraten. Warum ohne Recht kein Staat zu machen ist, Hamburg, Körber Stiftung, 2012.
Juli Zeh: Leere Herzen, Frankfurt a. M., btb, 2017.
Juli Zeh: Über Menschen, München, Luchterhand, 2021.